Igehirdetés 2016. augusztus 7.
Életminőség
Lekció: Zsolt 113,1-9
Textus: Préd 7,1-5
„Értékesebb a jó hírnév a drága olajnál, és a halál napja a születés napjánál. Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív. A bölcsek a gyászolók házára gondolnak, az ostobák pedig a vigadozók házára. Jobb a bölcsek dorgálását hallgatni, mint ha az ostobák énekét hallgatja valaki.”
Igehirdetés
Találunk a Bibliában paradoxonnak tűnő, csaknem hajmeresztő állításokat, amik elképesztik az embert és ellentmondásra késztetnek. Nem is lehet ez másként, ha jobban meggondoljuk – hiszen micsoda témák kerülnek itt tárgyalásra: az élet végső értékéről, a lélek megtisztulásáról és örök megvilágosodásáról van szó! Így hát az sem túlzás, hogy az ige néha olyan, mint a fuldokló fejbe verése, éspedig a saját érdekében – hiszen azt is lerántaná, aki meg kívánja őt menteni!
Ennél egyébként keményebb megállapításokkal is találkozunk a Bibliában az igére nézve (Jer 23,29 Zsid 4,12), és nem csodálkozhatunk, ha valóban nem lelünk – köznapi értelemben – „észszerűséget” sem, éppen a legnagyobb és legfontosabb hitbeli igazságokban. Szűztől születés, kereszten megdicsőülés, halálból feltámadás – e gondolatokkal a mindennapi értelem nem tud mit kezdeni, sőt, kifejezetten bolondságok számára. (1Kor 1,18-21) A Szentlélek azonban éppen az „észszerűnek” tűnő silány köznapiságból akarja az embert kiemelni, éspedig azért, hogy megmutathassa a másik, magasabb életet. Azt viszont sajnálatos módon már nem lehet megoldani, hogy valaki egyszerre legyen a mennyek országa, meg a „rablók barlangja” (Jer 7,11 Márk 11,17) polgára is – hát ezért olyan radikális és áthidalhatatlan a távolság még a két gondolkodásmód között is. Bizonyos világok nem férnek, és nem is férhetnek össze egymással.
Amikor arról olvasunk, hogy „jobb a halál napja a születés napjánál”, magától értetődik, hogy ezt azonnal elutasítjuk. Bolondságnak, sőt lehúzónak is tűnik – hiszen mi van drágább az életnél? Így gondolkodunk – és hogyan is gondolkodhatnánk másként.
Pedig lehet másként is, csakhogy az már valóban „másfajta” gondolkodás. Vegyük példának a földi, testi élet rendjét, ami tudott módon teljesen elképzelhetetlen víz nélkül. Szokás mondani, hogy ahol víz nincs, legalább néha és minimális mértékben, ott élet sem lehetséges. Bizonyos tudósok azonban újabban felvetették, hogy miért ne lehetne más bolygón, más galaxisban valahol pl. metán alapú élet, tehát egy egészen más szerveződési rendszer szerinti! Szokatlan gondolatban ekkorát ugrani – mi most nem is a felvetés tartalmával foglalkozunk. Csak párhuzamként említjük, hogy egy megszokott, ismertnek vélt (és mostanában sajnálatos módon folyamatosan rongált) élet biológiai csodáját valakik máshol és egészen másként is összerakhatónak vélik, mint ahogy most ismerjük – hát ennek mintájára mai igénk megértése, felfogása is „egészen más” gondolkodásmódot igényel!
Thomas Kuhn vezette be a közgondolkodásba a „paradigma-váltás” fogalmát a 70-es években (magyarul először 2000-ben jelent meg fontos könyve, „A tudományos forradalmak szerkezete”) – aminek lényege az, hogy idővel nem csak a részlet-igazságok változhatnak a tudományban, hanem maguk a rendszerek, a vonatkoztatási pontok, az alapvető gondolkodási előfeltevések is, amikbe aztán, mint nagy és elfogadott keretbe a kutatók a részleteket illesztik. Ezt nevezte ő paradigma-váltásnak.
Nem vagyunk messze az igazságtól, amikor azt mondjuk, hogy az ige is „paradigma-váltást” követel tőlünk, ha be akarunk kapcsolódni Isten mennyei világába. Jézus maga így szól erről: Újonnan kell születnetek! (Ján 3,7) Ennél radikálisabb követelés nincs, viszont az ige szerint Isten országlásának, a „mennyek országának” másként nem lehet a polgára senki. A szülők, rokonok, sőt a saját lelkünk „meggyűlölésének” követelménye (Luk 14,26) is pontosan erre vonatkozik; olyan lényegi paradigma-váltás, kopernikuszi fordulat kell az „Úrban való” élethez, melynek eredményeként aztán már nem magunk és sérelmeink, meg elvárásaink és vágyaink maradnak a világegyetem középpontjában, hanem átadjuk a fő helyet annak, akit az valóban illet.
Ez a változat először is mindig hitbeli döntés, elszánás kérdése, aztán pedig buzgó és állhatatos könyörgésé, végül pedig – de csak az első kettő komolyan vétele után! – érési folyamat is. Mint mondják, „hagyni kell a dolgokat pszichésen megtörténni”. Ez igaz – viszont egyetlen gyümölcsfa sem fog gazdagon termőre fordulni, ha ültetésekor nem kapja meg azt, ami neki jár: rendesen megásott gödröt, kellő mennyiségű és szakszerűen elhelyezett tápanyagot, hozzáértéssel végzett korona-alakító metszést és végül, szükség esetén, növényvédő permetezést is. Csak ezek után várható, hogy a gyümölcsök kezdenek szépen és kellő számban beérni. Így, a szükséges előzmények után értendő, és várható egyáltalán az említett „pszichés megtörténés” áldásos bekövetkezte is. Tehát először elszánás, aztán buzgó könyörgés – és csak ezek után a többi történés, a belső érlelődés, végül pedig a dolgok szép és konstruktív kimenetele!
Hogyan értsük hát ezek jegyében, hogy „jobb a halál a születés napjánál, és többet ér a bánat a nevetésnél”? Megmondja a kulcsszó, ami körül tengelyként a Prédikátor egész, csodálatos eszmélődése forog: „…ha jobbá lesz a szív”. Ezen múlik minden, az erkölcsi minőségen. Ám félreértés ne legyen, nem moralizálni kívánunk. Néha ugyan nagyon is ránk férne, hogy rámutasson valaki, ezt vagy amazt egyszerűen illene felelősebben, komolyabban, több szeretettel és emberségesebben végezni – de itt most ennél többről van szó. Arról az emberi tartásról, amit semmi más nem pótol az életben, s amiről Schiller így beszél: Élet, igen – de nem minden áron. Mert a „meg kell élni valahogy”, és a „nekem is jár az élettől” filozófiája nem sokkal magasabb a fogyasztási reklámok erkölcsi szintjénél, melyek szerint megvásárolod barátocskám, „…mert neked az jár!” S jól tudjuk, nincs az a zsiványság, ami mögé ilyesmi igazolásul ne lenne odaállítható. A családunkra, a jobb megélhetésre, a boldogulásra való hivatkozással – sokszor látjuk – bármilyen aljasság elfogadtatható.
A Biblia viszont nem az életszínvonalról, hanem mindig az életminőségről beszél – éspedig az említett emberi tartás értelmében. Nem szabad összezuhanni, nem szabad megadni a Gonosznak, hogy a kezét dörzsölhesse! Ő akkor győz, ha áltatásai és hazugságai célhoz érnek, s az ember elveszti a kedvét. Pont az hiányzik a programjából, hogy „jobbá lesz a szív” – mindig éppen és pontosan e nélkül akar szomorú és kedveszegett embereket látni. Pedig az ige szerint még a gyászolók házára is jobb gondolni, mint a vigadozók házára, ha általa jobbá lesz a szív! Ezért van minden megaláztatás, magány, szégyen – hátha jobb lesz általa a szív. Kedves dolog lehet-e vajon egy darab vasnak, ha a kovácsműhelyben izzó parázsba rakják, s a tüzet fújtatóval még élesztik is? Hát vajon az, hogy nehéz kalapácsokkal még ütik és verik is? De mikor aztán pompás acélszablya válik belőle, mely egy nemes otthon családi kincseit díszíti, ahol nem kívánják öldöklésre használni azt a kardot – akkor azért csak jobban érzi már magát, mint rozsdás vasdarab korában…! Az ember lelke is így edződik. Értékesebbé lesz, mint a jó bor, mely idő múltával egyre ízesebb – mert érlelődött.
De mit jelent valójában, hogy „jobbá lesz a szív”? Hát ez az, amit mindenki pontosan tud. Kevesebb nárcizmus, több másokra figyelés. Kevesebb indulat, több okos átgondolás. Kevesebb titok, több magam őszinte megosztása – nem is kell ezt folytatni. Az ember odanéz a golgotai keresztre, és sírva fakad, hol is tart. Pedig már elindult, pedig tényleg keresztyén, imádkozik is néha – de hol van Mesterétől odaadásban, feltétel nélküli szeretetben, a mindenki iránt azonos mérce és bizony, a megbocsátás dolgában…!
Nem baj, mindig lehet újra nekifogni – ma is. Ha egyszer még a gyászolók házára gondolva is jobbá lehet a szív! A röhögés, a trágárkodás, a „vigadozók háza” nem teszi jobbá az embert, inkább csak bepiszkolja. „Humorfesztivál” mondják – s abban versengenek, ki beszél mocskosabban. Hát ennél tényleg inkább javunkra van, ha szomorú arccal magunkba szállunk, és megszívleljük, amit éppen most hozott elénk az életünk. „Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív.”
Lehet jobbá? Tényleg lehet jobbá? Nem azoknak van igaza, akik szerint kutyából nem lesz szalonna…? Nem! Akkor nem lenne az evangéliumban ott Lévi-Máté, Mária Magdaléna és Péter története is – mert ezek az emberi példák pontosan azt mutatják, hogy kutyából is lehet szalonna. Ezek a személyek valahol az életük útján találkoztak Jézussal, aminek az lett a következménye, hogy rájöttek, ők is csak egyszer élnek – „megszívlelték, így lesz vége minden embernek”. A karthauziak mondata, a nevezetes „Memento mori” – emlékezz a halálra – cseppet sem komor vagy letargikus mondat, hanem jóra sarkaló, ébresztő és energizáló igazság! Ha tényleg egyszer élünk, és a testi elmúlás mindenképpen eljön hozzánk, akkor addig is gyűjtögessük a mézet, mint a szorgalmas méhek, és tegyük rendbe életünket, megnézhetjük hozzá egy méhkaptár gyönyörű, hatszög alakú sejtjeit is – mert azt visszük magunkkal az örökkévalóságba, amit itt összeraktunk! És ne mondja senki utólag, hogy „ha tudtam volna…” – mert csaknem háromezer éve le van írva, amit tudni érdemes! Úgy hívják, Isten igéje.
És ez valóban az ő szava, az ő alkotó, éltető szeretetéé, mert a legjobbat munkálja bennünk. Elveszi nagyra nőtt énünk önsajnálkozását, s ad helyette komolyságot. Rámutat pót-cselekvő mozgásviharainkra, s megajándékoz értelmes, segítő jósággal – egyszóval újra a „helyünkre tesz”. Akkor pedig mi kell még? Ha jobbá lett a szív, hiányozhat-e még valami? Legfeljebb a köszönet és a dicséret-mondás Istennek! Az adja mindenkor az élet igazi minőségét.
Írjunk is ide ezért végezetül egyet a legszebb dicsőítések közül, mert a ránk leselkedő veszélyek legrafináltabb változata éppen az, hogy belefelejtkezünk önmagunkba. Hát itt a gyógyszere:
„Dicsérjétek az Urat.
Dicsérjétek, Úrnak szolgái!
Áldott legyen az Úr neve mostantól fogva és örökké!
Napkelettől fogva napnyugatig dicsérjék az ő nevét!
Magasan fölötte van az Úr minden népnek; dicsősége túl van az egeken.
Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, aki a magasságban lakik, és a mélybe néz az égre is, a földre is?
Aki fölemeli a megalázottat a porból, és kiemeli a szemétből a szegényt.
Aki beülteti a meddőt a házba, mint a fiaknak boldog anyját.
Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 113,1-9)
Így is legyen. Ámen.