Keresték Istent és meg is találták

Igehirdetés 2016. augusztus 14.

Keresték Istent és meg is találták



„Örvendezett egész Júda az eskünek, mert teljes szívvel tették az esküt, és egy akarattal keresték Istent és meg is találták. Az Úr pedig nyugalmat adott nekik mindenfelől.” (2Krón 15,15)

 

Akik eddig nem szerették volna az Ószövetséget, itt az alkalom, hogy megszeressék. Talán azt mondták eddig (ami igaz is), hogy sok benne a vérontás, aztán annyi, de annyi ismeretlen névvel találkozni – akik rendszerint pár mondat után végleg el is tűnnek – meg, hogy olykor homályos és nehezen kivehető az üzenete. Hát most csodálkozzunk rá együtt az Ószövetség ismeretlen szögletében megbújó történet világos és egyszerű mondanivalójára. Emberek valahol egy akarattal és egész szívvel keresik Istent és meg is találják – ő pedig nyugalmat ad nekik „minden irányból”!

Nézzük meg ezt a dolgot közelebbről. Az északon elhelyezkedő tíz törzs, vagyis Izrael (Roboám judai, déli király akarnoksága miatt!) elszakad a két déli törzstől, sőt háborúzni kezd a saját testvéreivel. Tragikus történelmi viszály, sok hiábavaló vérontással. Mint minden polgárháború, ez is a királyok és tanácsadóik – ma a politikusok – bűne, hiszen az ő dolguk lenne, hogy az ilyesmit megelőzzék, s a belső feszültségeket helyesen kezelve jól uralkodjanak. A meghasonlott, egymást gyilkoló nemzet tagjai később a külső ellenséggel sem tudnak megküzdeni, s elindul minden lefelé – jól ismerjük ezt a dolgot a magunk történelméből. Itt annyiban rosszabb a helyzet, hogy a testvérháború bizonyos pontján Juda még az idegen arámokkal (Damaszkusz, Szíria) is szövetséget köt az északi törzsek, Izrael ellen, s a templom kincseiből fizeti le őket – egyszóval ami elromolhat, azt el is rontják.

Ezeknek a baljós időknek van azonban egy különös, békés szigete – pár olyan esztendő, amikor legalább a déli rész, Júda lelki-hitbeli értelemben egy időre magához tér. Ritka idilli pillanat a vérzivataros évszázadokban – egy olyan kor, melyre három évezred távolából is érdemes figyelni. Béke, nyugalom, öröm, hit és prosperitás – mi a titka? Nem nehéz megfejteni, igazából még történész sem kell hozzá.

Első lépésként, olvassuk, megszólal az Úr és vannak is, akik azt meghallják. Döntő ez kiindulásnak – mert sok-sok borzalmat és boldogtalanságot tud megszüntetni, ahol csak engedik megtörténni. Ha persze nem kell az ige, „látván nem látnak, és hallván nem hallanak”– ott marad minden a régiben, sőt romlik is (Ésa 6,9-13 Luk 8,10) – ezt sokszor tapasztaljuk. Itt azonban fellép egy próféta, Azarjáhú (régi ford: Azariás), aki igehirdetésében emlékezteti a népet történelmére. Fontos ez a mozzanat, hiszen az „emlékezet filmszakadása” sok komoly baj okozója úgy az egyéni, mint minden nemzet közös életében is. Aki elfelejti, mi történt vele, hogyan és miben volt már iránta jó, kegyelmes és szabadító az Úr, az egy idő után elszemtelenedik: megengedhetőnek tart dolgokat, amikről valamikor talán esküvel fogadta, hogy nem teszi. A bibliai zsidó népnek is volt ilyen esküje (Józs 24,22), melyhez szövetségi hűség kötelezte, amit azonban az idők során elfelejtett. A próféta ezért azzal szólítja meg őket, hogy “Nem emlékeztek…?” – s ez nem költői kérdés. „Az Úr veletek lesz, ha ti is ővele lesztek. Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket. Hosszú ideig élt Izrael az igaz Isten nélkül, tanító pap nélkül és törvény nélkül. De ha nyomorúságában megtért az Úrhoz, Izrael Istenéhez, és kereste őt, meg is találta. Nem volt biztonságban azokban az időkben sem az elutazó, sem a hazatérő, mert sok gyötrelem szakadt mindazokra, akik ezekben a tartományokban laktak.” (2Krón 15,2-5) Erre a prófétai megszólításra elindul a folyamat, amiben a nép emlékezni tanul – s aztán valóban keresni kezdik az Urat!

Ha meggondoljuk, ilyen tekintetben mindig több lehetőség van előttünk. Első az, hogy az emberek nem is keresik Istent, így hát nem is találják. Sejtik ugyan, hogy ő “van valahol és valahogyan”, de úgy érzik, most éppen nincs jelen – s ezért beérik az eszem-iszommal, amit boldogságnak neveznek. Elhitetik magukkal, hogy bár Isten sehol nincs az életükben, azért ők annyit érnek, amennyit anyagiakban felhalmoztak, hírnévben megszereztek, emberi kapcsolatokban, családban magukénak tudhatnak, s így szólnak önmagukhoz: mégiscsak vagyok valaki. Nem is keresik az Urat, élik életüket, s nélküle – érthető okokból – olykor habzsolják is azt. Ha még akad gyermekkorukból valami kellemetlen találkozás emléke egy un. vallásos emberrel, aki önző, erőszakos és álszent volt, vagy fogott rajtuk a korszellemből fakadó propaganda, ami ma is árad bizonyos filmgyárak termékeiből – akkor felmentve érzik magukat bármilyen keresés követelménye alól.

Második lehetőség, hogy emberek keresik őt – ám csak fél szívvel. Hívő emberek, akik még a templomba is elmennek – de be kell látni, mondják, vannak azért fontosabb ügyek is. El kell érni a boldogságot, meg kell hozzá szerezni ezt meg amazt, el kell jutni a kitűzött célokig, amennyiben „azon a szinten akarunk élni” – s ha ezek után még marad valami töredék idő s energia, az már lehet akár Istené is… Nem tagadás ez, nem is közömbösség – csak éppen egyszerre igen és nem. Keresi valaki az Urat, de nem „teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből” (5Móz 6,5 Mát 22,37), ahogyan azt Jézus is tanítja – úgyhogy végül sehogyan nem is találja meg őt. Vallásos, igen, de nem boldog; keresztyén, de mégis örömtelen.

Azarjáhu próféta szavára egy harmadik, a legnagyobb lehetőség valósul meg: elkezdik az Urat „teljes szívükből” keresni – ami minőségi különbség – és meg is találják! Más lett ugyanis időközben a kiindulás és más lett a cél is – tulajdonképpen átminősült minden. Ami eddig a fő helyen volt, elkerült onnan. „Muszáj” volt eddig valami? – már tudjuk mellőzni. Elképzelhetetlen volt nélküle az élet? – mára belátjuk, hogy bálvány volt. Kétségbevonhatatlannak, magától értetődőnek tűnt? – átértékelés alá került!

Csak a gyakoribb esetek közül néhányat. Sok éve élnek már együtt, de még mindig attól teszik függővé boldogságukat, sikerül-e végre átnevelni életük párját a mintára, amit a fejükben hordanak, milyen a tökéletes férj, milyen a tökéletes feleség. Nem szokott sikerülni gyakorlatilag sohasem. Felnőttek már a gyermekeik, akik régen elmúltak tizennyolc (sőt huszonnyolc vagy akár harmincnyolc évesek) – ők még mindig nevelni akarnák őket, mert elégedetlenek az életmódjukkal. Ez sem szokott sikerülni. A világban akad egy-két ember, aki nem ünnepel minket, sőt, ha lehet, rosszat mond rólunk – ha ők megváltoznának..! Nem fognak. Folytathatnánk a sort a „megtervezett boldogság” elvárásairól, melyek úgy lehet, sosem fognak megvalósulni – miért nem? Mert már régen életünk „ügyévé”, örömünk és bánatunk főtémájává vált valami e földi dolog – miközben az igazán fontos, tényleg lényegi ügy, az Úrban való élet (Zsolt 37,4  1Kor 7,22) a sokadik helyre szorult. Nem keressük az Urat egész szívünkkel, legfeljebb valami maradék szívvel – ha az oly fontosnak vélt élet-értékek hajszája után egyáltalán még maradt ilyen – s akkor nem csoda, hogy nem is találjuk.

Azarjáhu idejében keresték Istent, s meg is találták – mert teljes szívvel keresték. És örvendeztek neki kürtzengésekkel és harsonákkal, fogadalmat is téve – ami egyébként érvényes szövetségi esküjük megújítása volt, mint nekünk az úrvacsora. Boldogan mutattak be áldozatokat, mert nagy öröm volt számukra adni, hálájuk jeleként – aki megtalálja Istent, annak így kinyílik a szíve!

Mi következik mindezekből? Leginkább az, hogy becsüljük meg a lelki közösséget, a gyülekezetet. A nép, olvassuk, „egy akarattal” kereste az Urat, ami azt jelenti, hogy nem az individualizmus uralkodott közöttük, mint ma Európában. Tudtak és akartak figyelni egymásra, közös lelki énjük legalább annyira fontos volt számukra, mint az egyéni – és Isten megáldotta ezt. Mostanában láttunk egy parányi gyülekezetet nehéz körülmények között, fogyó demográfiai viszonyok és szinte nem létező munkalehetőségek mellett – de élni akarásuk, összetartásuk egy nagyszerű ünnepet hozott létre lelkipásztoruk vezetésével, éppen az emlékezés jegyében. Máshol sokszor annyian vannak, s nem történik semmi, ahol viszont „egy akarattal” keresik az Urat – ott öröm és ünnep terem!

Aztán eltávolították a bálványokat, olvassuk továbbá – e nélkül nem megy. Megtisztulás önzéstől, hamisságtól, tiszta lapot nyitni hitéletünkben, újra első helyet adni Isten igéjének, a feltámadott Krisztusnak – s akkor lesz majd ünnep és kürtzengés megint! De amíg marad egyetlen bálvány is a helyén, melyet nincs szívünk elmozdítani, addig az áldás sem jön. Imaéletünk elmélyülése hozza el, hogy nem maradnak homályban és megnevezetlenül a bálványaink – hiszen Isten előtt nem lehet hazudni. Itt is ez történik. Kedvelt áldozati ünnepségek zajlottak a beszivárgott mediterrán istenségek kultuszhelyein, lakomákkal és bizony orgiákkal – ezeket végre annak látták, amik azok voltak is: Isten előtt utálatos kicsapongásoknak. S elfordultak tőlük, helyszínüket, a „szent ligetet” pedig kivágták a dombtetőkön.

Isten „teljes szívvel, és egy akarattal keresése”, a lelki család megbecsülése, valamint a bálványok elvetése után már következhet a nagy jó: „Az Úr pedig nyugalmat adott nekik mindenfelől.” Háborús idők járták, hallottuk, polgárháborúval tetézve – és most béke lett, sőt nyugalom – mindenfelől! Hihetetlen az ilyesmi, mikor “az emberben lakó állat” már belekóstolt az embertárs vérébe, s megittasult a másikon való ördögi hatalom ízétől – „még az életedet is elvehetem…!” Ebben a borzalomban támadt egy békés sziget. Az Úr adta – nyugalom, és háborítatlanság mindenfelől! Még hallani is jó.

A fontos benne pedig ez a „minden felől” – mert megesik, hogy úgy általában rendben vannak a dolgok, egyetlen sebet leszámítva. Ma a birodalmak azon mesterkednek, hogy egymás határai körül polgárháborúkat tartsanak fenn, mert ezek a vérző sebek menekülteket indítanak útnak, és destabilizálják ellenfelüket. A Gonosz is ért ehhez, amikor titkos munkájával nem engedi begyógyulni valamely életsebünket – addig sincs üdv! – nevet kárörvendően. Ám itt példát kapunk arról, hogy igenis lehet „mindenfelől” nyugalomban élni. Hiúság, kudarcok, mulandóság – melyiket ne győzhetné le a Feltámadott? Hiszen ő még a halált is legyőzte, s az ő erejével meghal a Pokol, sőt maga a Halál is! (Jel 20,14) Nézzünk hát csak „körbe” – hol akad még ellenség, hol van még seb, aminek gyógyulnia kellene? Meg fogjuk találni, amint az ige tükrébe belenézünk. És meg is fogunk gyógyulni belőle! (Csel 3,6)

Íme, az ószövetségi epizód tehát csupa evangélium. Újraéleszti bennünk a kedvet, hogy egész szívünkkel szeressük és keressük az Urat – mert őt csak így lehet megtalálni. Fél szívvel nem. Ehhez tartozik a gyülekezet, az anyaszentegyház megbecsülése: emlékezzünk csak, hogy itt tényleg „egy akarattal” keresték őt! Dobjuk el ennek jegyében bátran bálványainkat, mert azok valóban méltatlanok őhozzá. Mindenki tudja, nála ez mit jelent: sérelem, vágy, aggódás – lehet bármi. Ha elszakít Istentől, a kürtzengéses örvendezéstől és az örömmel hozott áldozattól – akkor bálvány. És ha valóban eldobom, megválok tőle, lelkileg szabaddá válok – akkor egyszer csak béke és nyugalom lesz, mégpedig „minden irányból”. Háborítatlan békesség! Ez az üdv, amiért érdemes volt embernek megszületni – hát le ne maradjunk róla! Ámen.

Imádság

Uram, hadd halljam meg én is a próféciát, hadd legyek valódi tagja szent testednek, az anyaszentegyháznak, s hadd vessem el bálványaimat – hogy minden felől szorongató üdvöd végre egészen az enyém is lehessen! Jézus nevében kérlek, hallgass meg imámban! Ámen.