Igehirdetés 2016. augusztus 21.
A magabiztosságról
Textus: Luk 23,12
„Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.”
Igehirdetés
Találkozunk a mindennapokban emberekkel, akik szelídnek vagy éppenséggel megszeppentnek tűnnek. Amikor azonban arra kerül a sor, nem tennék-e meg ezt vagy azt, most az nagy segítség lehetne valamilyen összefüggésben, akkor hirtelen kiderül, hogy olyan befolyásolhatatlanok és önfejűek, mint egy bivaly. És a fordítottja is gyakori: emberek elszántnak tűnnek, fennhangon hirdetik ezt vagy azt a nevezetes hitüket és elkötelezettségüket, aztán az első komolyabb erőpróbánál kiderül, mint Péterről a főpap udvarában, hogy mi is rejlik a nagy hangerő mögött.
Magabiztosság – ez a téma elég trükkös és bonyolult, szinte olyan, mint egy többfenekű hajó és annak biztonsági szeleprendszerei: nehéz átlátni, mi micsoda benne és hogyan működik. Emberi lelkünk, melynek tulajdona vagy hiánya a magabiztosság, önmagában is összetettebb rendszer minden elképzelhető gépnél, sőt számtalan géprendszerénél együttvéve is – így hát nehéz néhány általános igazsággal leírni, micsoda is valójában az a „magabiztosság”. Olykor nélkülözhetetlen kellék, mondjuk egy leánykérésnél – hiszen ki mondana boldogan igent egy „talán meg kellene kérjelek, de az még nem biztos…” jellegű ajánlatra? Máskor meg éppenséggel ellenszenvet kelt valaki az ellentmondást nem tűrő, túl magabiztos kiállásával – vagyis nincs egyszerű válasz arra, jó dolog-e vagy sem. Akinek kevés jutott, általában irigyli a többieket, akinek viszont sok, az észre sem veszi ezt, vagy éppenséggel szenvedi a következményeit.
Manapság bizonyos munkaadók már aszerint adnak oda egy állást valakinek, hogy megnézik, miket posztol az illető a facebook-on, mert a megnyilvánulásaink valamilyen módon árulkodnak azért arról, kik is vagyunk. Mindig az „összbenyomás” érint bennünket egy másik emberrel kapcsolatban, s nehéz megmondani, abban milyen szerepe van a valakiben meglévő, vagy belőle éppenséggel hiányzó magabiztosságnak.
A Biblia sem foglal állást elvi síkon, úgy általánosságban a magabiztosságról. Elénk ad ezerötszáz oldalon egy hatalmas képeskönyvet sok-sok helyzet és lehetőség fölmutatásával, mintha ezt mondaná: így is lehet, úgy is, sőt amúgy is – tessék választani! Ma mindenesetre két magabiztos államférfi képmását jeleníti meg számunkra a Passió-történetben Jézus arcképe mellett – mint a bírósági tárgyalásokról készült rajzok szokták az újságokban, tartalmazva a legfontosabb, üzenet-értékű emberi vonásokat.
Pilátus az első – aki nagyvárosi rómaiként unja a világvégi palesztinai provinciát, s idegesíti a zsidók vallásossága, amit babonaságnak tekint. Határozott és kegyetlen viszont, amint a pozícióját érinthetik – gyorsan keresztre ad egy lázadót, mert félő, hogy a császárig jut a híre egy helyi zavargásnak, amit ő római helytartóhoz méltatlan határozatlansággal kezelt. Pedig Jézusban a maga részéről egy álmodozót, afféle ártalmatlan vallási megszállottat lát, akiből évente több is elé kerül. Nem szidja ez Rómát, állapítja meg magában – nincsenek is fegyveres támogató csoportok mögötte. Pilátust ez érdekli. El is akarja engedni Jézust a főpapok vádjai dacára, egészen addig, amíg azok a népet fel nem heccelik, s el nem hangzik a vád, immár Pilátus ellen: “Ha ezt nem ítéled el, nem vagy a császár barátja!” Ez az Achillesz-pontja: itt sebezhető, s maga sem veszi észre, hogy ügyesen, ennek kihasználásával játszanak vele. Mondhatjuk, nincs elegendő önismerete.
Magabiztossága mögött a zsidók lenézése és hitük megvetése rejlett, amihez társult a római katona felsőbbség-érzete, és a megszállott terület ősi hagyományainak, szent iratainak nem-ismerete. Önmagát a centrum hivatalos képviselőjének, alattvalóit pedig szánalmasan vidékinek, „provinciálisnak” tekintette – mert a hatalmi viszonyokat és hivatali elöljáróival kapcsolatát magától értetődően messze fontosabbnak tartotta a szellemi igazságoknál.
Ma tömegek élnek ilyen megfontolásokkal, s tegyük hozzá, hasonló magabiztossággal. A tudatlanság és gőg rendszerint kéz a kézben járnak, nem is történhet másként. Minél tudatlanabb és korlátoltabb valaki, annál inkább szüksége van egy karakteres maszkra, amit maga elé tartva azt mondhatja: én is vagyok valaki. A lélektan kompenzálásnak hívja: a belülről bizonytalan csuda magabiztosan, sőt lehetőleg támadóan lép fel adott helyzetekben. Lepleznie kell a valódi igazságot, hogy az igazán lényeges dolgok tekintetében – mennyire bizonytalan.
A tudatlansággal nem az a baj, hogy hiányoznak az ismeretek, bár ez sem mellékes: inkább az, hogy hiányzik a tudás megszerzésének még a vágya is! Emberek nem éhezik és szomjazzák az igazságot, pedig úgy áldott életet élhetnének. (Mát 5,6) Ilyen értelemben “több bizonytalanságra” volna szüksége sok embernek, éspedig olyan fajtára, amiből valódi megismerés következik. Pilátus tudja, amit tud, s az tökéletesen elég is neki. Így adja aztán keresztre a világ Megváltóját, s kerül bele a Krédóba… Cseppet sem véletlenül – hanem Isten Fia ellenpontjaként, mint aki alatt csak szenvednie lehetett az igaznak…
Óvjuk meg magunkat a mindentudás illúziójától, különösen pedig mások megvetésétől! De attól is, hogy nem ismerjük el: valójában szinte semmit nem tudunk abból, amit tudnunk kellene. Parányi és töredékes az ismeretünk éppen a legfontosabb dolgok terén. Néha felnagyítjuk a keveset, amit tudásnak vélünk, s úgy teszünk, mintha magabiztosak lehetnénk vele – ám ez alapjában szánalmas próbálkozás. Pilátus önelégült volt a csekély tudásával, lenézte az egész korabeli tarka keleti népséget – s azt várta, mikor kerülhet már a birodalom valamelyik fényesebb és előkelőbb városába…
Neki a Jézus dolga jelentéktelen, mindennapos ügy volt – arra mégis jó, hogy általa helytartói pozícióját javítsa. A provincia egynegyedének, Galileának elöljárója, Heródes éppen Jeruzsálemben tartózkodott az ünnep miatt. Nagyravágyó, eszes, pompakedvelő emberként ismerték, Jézus egy alkalommal “rókának” is titulálta. (Luk 13,32) Nem lévén római vérből megvetette őt Pilátus, egyébként vetekedtek is egymással Tiberius császár kegyeiért. Most Pilátustól gesztusként megkapja Jézust, a nevezetes foglyot egy kihallgatás erejéig – s az eddigi feszült viszony után innentől már barátoknak tekintik egymást. Örök mementó arról, milyen az, amikor a Jézus ügye eszköz valami elérésére – nem pedig maga a cél. Kevés szomorúbb ”jó fordulat” képzelhető el: szerezni valamit a Jézus ügye révén – őt magát pedig elveszíteni… Hát ez Pilátus nagy, figyelmeztető üzenete! Mi az, ami annyit ér, mint Krisztus – ez a kérdések kérdése az életben!
Lássuk azonban Heródes arcélét is. Hírből ismerte „a Názáretit”, hallott eleget a körülötte történt gyógyulásokról, s ezért most sokáig kérdezgeti – remélve, valami csodát tesz majd a szeme láttára. Az ő kapacitása ennyi: az élet a szórakozásért van. Élet-halál uraként is igazi tömegember, aki a cirkuszban érzi magát legjobban. Otromba tréfát űz Jézusból, mikor látja, hogy nem megy vele semmire: királyi maskarába öltöztetve küldi vissza Pilátusnak. Akkor legalább szórakoztassuk el magunkat…
Ebben az uralkodóban az élvezetekért élő embert látjuk, ami valójában lelki éretlenség, mondjuk úgy – infantilizmus. A gyerek véli azt, hogy az élet az élvezetekért van, s annyit ér, amennyi örömöt megszerzünk benne. Érettebb szív tudja, hogy sem a küzdelem, sem a szenvedés nem elkerülhető, s ezért foglalja össze az Apostoli Hitvallás is Jézus egész életét ebben az egyetlen szóban: „szenvedett…”
Heródes azonban szórakozni akar, s Jézusban sem lát mást, mint eszközt erre. Silány életprogram lelki üresség ellen olyasmivel harcolni, ami még nagyobb ürességet hagy maga után – erre viszont mindig későn ébred, aki nem talált jobb tartalmat magának. Szomorú látni, kik vezetik egy nagy birodalom tartományait teljhatalmú úrként, ahol a Jézus útja vezet!
Az embernek nem kell keresnie a szenvedéseket, eljönnek maguktól, de fel kell nőnie hozzájuk – vagyis élete kínjaiból a legértékesebb tanulságokat kell kihoznia. Csak a mesék világában van, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”… Az élet szenvedés, és nekünk ezt nem csak meg kell élni, mert elkerülhetetlen is, hanem fel kell emelni és át kell nemesíteni. Ettől vagyunk emberek. Heródesnek esze ágában sem volt mindez. Úgy írta be magát a történelembe, s minden bizonnyal az Örökkévaló emlékezetébe is, hogy kicsúfolta Krisztust…! Annyit tudunk még róla, hogy amikor új várost alapított Galileában, azt a császár iránti hízelgésből Tiberias-nak nevezte el, s a Genezáreti tavat is átkeresztelte Tibériás-tengernek –
Jézusról viszont azt olvasunk, hogy Heródes előtt állva – hallgatott. Némasága sokértelmű dolog, amit meg kell fejteni. Erről itt valamit egészen pontosan tudhatunk: értünk történt. Nem vitázott, se nem védte, vagy igazolta magát Heródes előtt – aki egyébként a betlehemi gyermekgyilkos “Nagy Heródes” fia volt. Neki ott már csak a mi üdvünk volt fontos, semmi más. Hallgatása annak előlege, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!” – ami a soha meg nem haladott, s meg nem haladható végső szeretet fohásza a kereszten.
Megváltónk azért hallgatott Heródes előtt, hogy tanítson minket „egymásért hallgatni.” Nem vitázni, nem igazolni magunkat – ezeket tudjuk magunktól, tanulás nélkül is. Sajnos tudjuk. Itt egy egészen más út nyílik fel: hallgatok érted, hátha előre lépsz. Hallgatok érted, hátha javadra lesz! Valaki értem is hallgatott, mikor Heródes előtt állt, pedig az életéről volt szó – hát én is megpróbálkozom vele. Teérted, aki ugyanolyan küzdő ember vagy, mint magam, s holnap talán majd én tanulok valamit tőled és általad, ami előre viszi életünket. De lásd, a szeretet jele olykor a hallgatás.
Ez a hallgatás a Jézus részéről már nem Heródesnek szólt, nem is a vallomás megtagadása volt, amivel foglyok olykor élni szoktak maguk mentésére – ez a végtelen és örök szeretet csendje volt: ahogyan Isten nézi mennyei magasából földi bukdácsolásunkat… Szeretetből való hallgatás, amivel ő elképzelhetetlenül nagylelkűen teret ad az embernek élete idejére – nyilvánuljon csak meg szíve tartalma szerint. Jézus átvette az Atya végtelen türelmét irántunk, olyanná lett, mint ő – hisz maga is mindenkor szelíd lélekkel figyelt az egek Urára.
Jézusnak ezt a hallgatását nem sajátíthatjuk ki magunknak, mert az egészen az övé. De szépen csöndben maradhatunk magunk is, amikor a dolgok logikája szerint indulatos visszavágás következne – s a csöndben elgondolkodhatunk, ugyan miért is oly fontos, hogy nekünk igazunk legyen… Hallgathatunk olyankor is, amikor minden szó csak áltatás lenne – a csönd pedig egyszerű, nemes tartózkodás. Egy hazakészülő, terminális beteg ágya mellett néha ezt kell tennünk. Itt vagyok, veled vagyok, és – veled hallgatok. „Ideje a hallgatásnak” (Préd 3,7) olyankor is, amikor nekünk tesz a legjobbat, saját megtisztulásunkat szolgálja. Nem is kell talán tovább sorolni, értjük már, mit is jelenthet a régi mondás: „Hallgatni arany – beszélni ezüst.”
Amikor a Jézus követésében előre lépve elérjük, ha csak pillanatokra is, az „aranyló hallgatást” – amivel belső világunkban az Úr szavának teremtünk helyet – akkor értékesebbé lesz a lényünk, gazdagabbá válik mivoltunk. Kinyílik az ég, s ez földi életünk legnagyobb ajándéka. Ne bánkódjunk, ha nem tudunk folyamatosan ebben létezni – bár ez sem lehetetlen – hanem örüljünk a kevésnek is, amennyire éppen most képes úton járó, szakadatlanul változó önmagunk. Fogunk még előre lépni, találunk utat Istenhez – ezért, s evégre vagyunk itt!
A magabiztosságról gondolkodtunk hát – két nagyon is magabiztos arc vizsgálgatásával. Egyik a hatalom megtartásának, másik az élvezetek megszerzésének embere – s mindketten el is érik céljaikat. Pilátus prokurátor marad Jeruzsálemben, ennek ára a galileai álmodozó, a “vallási megszállott” keresztre feszítése; Heródes pedig immár Pilátus barátjaként élheti világát Galileában új felesége, Heródiás mellett, minden bizonnyal felettébb boldogító módon. Sötét arc mindkettő. Ám ott van mellettük a harmadik, a világító arc: akinek nincs hatalma, sem lakomázó örömünnepe – csupán csak szelíd jósága. Szívünk mégis őt választja, mert legjobb mivoltunkat erősíti.
Ő nem „magabiztos”, bár pontosan tudja, mit akar. Kristályos döntései mögött egészen más található, mint az uralkodók önteltsége: „Igen, Atyám, így volt kedves te előtted!” (Luk 11,25-27) – nála ebből indul ki minden. Ez alapozza meg, s tartja meg irányát mindannak, amit szól és tesz. Ezt nem lehet helyettesíteni politikai manőverekkel, sem hírnévvel, sem pompával vagy tömérdek tudással – mert ez az igaz, az Ember Fia egyetlen fontos vonása. Bízik Istenben, sőt, teljesen rábízza magát. Fényévekre van a „majd lesz valahogy” tunyaságától: a kereszten pontosan azt vetették szemére, hogy „bízott Istenben…!” (Mát 27,43) Maradjon törékeny sorsunk, illékony életünk után is majd összesen ennyi: bízott Istenben – akkor nem kell aggódnunk földi életünk, de még örök sorsunk felől sem. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, előttünk jártál a szenvedésben és győztél. Hadd kövessünk az engedelmesség, az Atya iránti igen útján magunk is – kegyelemből dicsőségbe! Ámen.
