Mi a dolgok értelme?

Mi a dolgok értelme?

Igehirdetés 2016. augusztus 28.

Mi a dolgok értelme?

 

Textus: Luk 23,44-46

„Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész országban. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt.” 

 

Igehirdetés

Sokan kérdezik, amikor valami furcsát és érthetetlent látnak: Hát ennek mi az értelme? És nem nyugszanak, míg meg nem értik. Mások nem kérdezik, csak éppen érzik a mélyben ott bujkáló, örök kérdést: mi az értelme magának az életnek? És lehet, úgy halnak meg, sosem találják meg a választ.

Megérteni, értelmet találni – mi is az? A filozófia szerint, ha egy dolog egy magánál nagyobb, önmagán túli keretben a helyét megtalálja, ott a helyére kerül – úgy lesz „értelme”. Ami azt jelenti, hogy a dolgoknak önmagukban nincs értelme, s ez még magára az életre is vonatkozik. (Préd 1,2) Nincs értelme addig, amíg egy magánál nagyobb, őt meghaladó, “transzcendáló” valóság ölelésében a helyét meg nem leli. Sokaknak ez a család, ami nagyon is helyénvaló az élet bizonyos szakaszában, sőt mindvégig – csakhogy aztán, ha a gyerekek egyszer szárnyra kelnek, némelyeknek összedől a világ! Vagy a munkahely, ami tudjuk, megszűnhet, vagy az egészség, amit megszoktunk, váratlanul cserben hagy – s ha nincs éber életterv, egyszerre üres lesz minden – elvész a dolgok „értelme”…

A Biblia is pontosan így gondolja, csak éppen hozzátesz valami nagyon fontosat. Életünk dolgai Isten elé tartoznak, ott találják meg értelmüket – e vonatkozás nélkül minden csak hiányosan értelmezhető. Nem csupán az élet, mondja az evangélium, hanem a mindenkor legszemélyesebb magánügynek tekintett halál is egyedül és kizárólag akkor kap értelmet, ha Isten elé kerül. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”  Íme, a felelet a nagy kérdésre, hogyan kell meghalni. Félünk persze, hiszen emberek vagyunk, nem ismerjük a halált – de az evangélium nem hagy magunkra e témával sem.

Azt mondja, hogy igen, az a nagy pillanat is Istenre tartozik, leginkább őrá, nem pedig a mi reszkető magánosságunkra. Ezért legyen akár fájdalmas, értelmetlenül korai valaki utolsó órája, keresztre szögezve, elrettentő példaként másoknak – mégis hazaérkezés, ha ezt tudja mondani: Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.

A Jézus halála nem magánügy, ahol ő egyedül volna, önmagára hagyatva – bármennyire is így gondolnánk. Lelkét az Atya kezébe teszi – s ezzel mértéket és törvényt szab minden létezhető emberi történésnek. Amit elrejtünk az Úr elől, nem engedünk ő elé, annak nem lesz „értelme”. Ne csodálkozzunk rajta: ez a létezés törvénye. Valódi jelentését minden a Feljebbvaló által nyeri el – másképpen sehogy. S lehet az egy nevezetes harag, ami a szívet eltölti: értelmetlen háborgás és önemésztő, sötét láng marad addig, amíg őelé nem visszük. Lehet vágy vagy lázálom, rettegés vagy megszállott rajongás, bármi – értelmetlenül pörög és örvénylik önmagában, fortyog és háborog – mert önállósította magát az Egyetlentől. S ha így van, nem lehet segíteni, és nincs is rajta többet magyarázni.

„A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében…”

(Vörösmarty: A vén cigány)

A nagy kérdés pedig éppen az, tisztul-e, és mennyiben egy nemzet, egy lélek – a „vihar hevében”. Minden ezen múlik.

A bibliai idők gondolkodása szerint legalább két tanú kellett egy jogszerű ítélethez, s ha az megvolt, megállt a dolog. Lukács evangéliumában azonban három tanú emeli fel szavát Jézus mellett az utolsó órán, mintegy pere kiegészítéseként és helyreigazításául. Ha csak egyet is megértünk e jelekből, megszólításuk elér s üzenetté lesz – már nem maradunk elveszettek.

Első a természet szava. „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész országban, a nap elhomályosodott” – így olvassuk a nagypénteki történetben. A kozmikus elváltozásokat Dániel óta a végidők jeleinek tekintették (Luk 21,25), amikor maga Isten cselekedni kezd, s jelenléte százszorosan megnyilatkozik – s Jézus is utal a természet jeleinek „olvasására”. (Mát 16,2-3) Bulgakov „A mester és Margaritá”-ban hatalmas, sötét viharral festi meg a nagypéntek délutáni sötétséget, ami órákra beborítja Jeruzsálemet. Láttunk már rémisztő nappali éjszakát magunk is, amikor nem hittünk a szemünknek, úgy beborult minden a viharban – hát ez ilyesmi lehetett.


„A természet velünk zokogja
Halálodért fájdalmait,
Elbújt a nap, gyászukba rogyva
Siratnak választottaid.”

(343. dics. 2.v.)

Ezt a közlést az evangélista leírásában azonban utalásnak tekinthetjük arra, hogy a teremtett világ kínál elegendő képet létezésünk értelmezéséhez. Az élet biológiai csodája, a galaxisok univerzuma, de egy hajnal vagy naplemente is eszünkbe juttathatja, hogy magunk sem véletlenül vagyunk itt. A csillagos ég szikrázása pedig hogyan ne keltene áhítatot, vagy az ordító óceán félelmet és kicsiségünk tudatát? Akinek nyitva a szeme, s nem lepi még rinocérosz-bőr a lelkét, azt megérintik a teremtett világ elképesztő színei, hangjai és formái – s felébresztik benne az embert. A költő a nyáresti tücsökszóban is üzenetet hall:


„Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot,
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat; ti is úgy külditek,
olyan lélekkel köszöntésetek,
úgy építitek hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.”

(Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda)

Sokaknak persze ott Jeruzsálemben nyilván fel sem tűnt az ég besötétedése, amikor fejüket hajtogatva Jézust szidalmazták a város kőfalán sétálva (Mát 27,39-40) – de az evangélista számára fontos, hogy egy ilyen pillanatban, a sötétség óráján Jeruzsálem és az ország fölött csakis viharfelhők és mennydörgés tombolhatnak.

Pál is úgy véli, aki továbbgondolta a jézusi evangéliumot, hogy „ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálatából megérthető” – ezért hát azon az emberen, aki nem tud megrendülni a teremtett világ dolgait látva, nem lehet segíteni – ők menthetetlenek. (Róm 1,20) Az „értelmes vizsgálat” valójában értelmező vizsgálat – vagyis minden dolognak Isten távlatába állítása, jelenlétében szemlélete. Ne csapjuk be a „természet” – valójában teremtettség könyvét: felébreszthet, és nagyon is sokat okulhatni belőle!

A második tanú a történelem. „A templom kárpitja középen kettéhasadt” – olvassuk, amit szokás úgy értelmezni, hogy a Jézus áldozatával megnyílt az út Isten elé mindenkinek. Cáfolhatatlan és magasztos igazság, ami akkor is megáll, ha arra gondolunk, maga a kép lehet a templom rómaiak általi leromboltatásának előjele, arra való utalás is. Jézus előre látta ezt a történelmi eseményt, s kifejezetten beszélt is róla tanítványainak, amikor megsiratta Jeruzsálemet! (Luk 19,41-44)

Az biztos, hogy legtöbbet mindenki a saját életének eseményeiből tanulhat: aki a maga „történelmét” semmibe veszi, azon éppúgy nem lehet segíteni, mint a teremtett világ csodáira vak lelkeken. Mert a „második tanú” a történelem, iszonyú rontásaival együtt – amit értelmeznie kell az embernek. Háború, családi gyász, rokkantan vagy vakon született gyermek, váratlan baleset, amit nem is mi okoztunk, pusztító földrengés – soroljuk tovább? Megannyi momentum, amit nem értünk – mégis értelmeznünk kell. Ha másként nem, legalább naponkénti hálaadással, ha mindezek nem jöttek el. A templom kárpitjának meghasadása is jel – amit meg kell érteni. Le kell vonni a következtetéseket az élet eseményeiből, bármily nehéz is!

Mikor azt kérdezik Jézustól, bűnösebbek voltak-e, akikre a torony ráomlott Siloámban, egyértelmű „nem” a válasza – de rögtön hozzáteszi: ez is megtérésre kell indítson! (Luk 13,4-5) Íme, az „értelmezett történelem” – mikor egy súlyos, gyakorlatilag felfoghatatlan eseményből valami jó – életünk megtisztítása következik. Ehelyett sokan a csapások idején is csak azt kérdezik: miért pont én, miért az én családomban, miért a mi városunkban…? Nem vagyunk rosszabbak, mint mások! Jézus is pontosan így vélte: “Nem voltak bűnösebbek!” Mégis, jobbítsátok meg életeteket, nehogy oly váratlanul törjön rátok a vész, mint azokra, akiknek sem felkészülés, sem menedék nem jutott.

Az ember nézze át élete eseményeit, és legyen őszinte magához. Nem könnyű vállalkozás, sokan el is kerülik. De amikor a templom kárpitja középen kettéhasad, akkor azért el kell gondolkodni! És vannak ilyen események az életünkben. Amikor látunk húszévesen megbénulni valakit; amikor a hírek azt mondják, hogy a földrengésben 278 ember veszett oda; amikor a vétlen autóban mindenki meghal, kisgyermekkel együtt… nem voltak bűnösebbek! De rajtunk áll, mindezeket átélve és megtapasztalva – vajon megjobbítjuk-e életünket.

A természet és a történelem tanúsága mellett ott a harmadik tanú, a megtérő százados! Amikor látta, mi történt, imádságos lélekkel így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” Megszemélyesíti ő a távolról érkező, de teljességgel hazataláló embert – akiről nem is gondoltuk volna, hogy valaha is megtérhet – hisz egy római centurió! Sokkal többen vannak ilyenek, mint gondolnánk. Emberek, akik világosan megértették életük üzenetét, felvették a keresztjüket, és viszik alázattal. Emberek, akiknek megnyílt a szíve, amikor az ige rávilágított gyarlóságaikra, és komolyan és őszintén megtérésre szomorodtak meg. (2Kor 7,9-10) Emberek, akiket a Lélek nevükön szólít, s nem bújnak előle sem a hajó, sem a cethal gyomrába – hanem teszik dolgukat, Isten rendelése és útmutatása szerint.

Más ember hite mindig meggazdagodásul adatik, sosem véletlenül találkozunk vele. Azért láthatjuk, azért tudhatunk róla, hogy ami neki ajándékul jött, az éppen úgy a miénk is lehessen. Emberi életünket így kinyitotta a Teremtő! Fogékonyak vagyunk egymás értékeire: ami belőlünk hiányozik, másokban pedig megvan – épülhetünk s növekedhetünk általa! Unokáink tiszta szíve, elemi erejű reakciói is tanítanak, pedig hozzánk képest semmit sem „tudnak”. Teremtőnk azonban éppen őszinteségük és létezésük direkt volta által üzen, s a lehetetlennek tűnő újrakezdést sugallja, az ő parányi lényük minden mozdulata által.

Három tanú Jézus igaz volta mellett: a teremtett világ, a történelem, és a megtérő ember. Akár egy is elég lehetne, de az ige háromra is rámutat a keresőnek. Mind ugyanazt mondja: ez az ember igaz volt. Ez volt az igazi Ember! Így kell embernek lenni. S amikor e földi élet végleg lejár, az ő módján kell majd visszaadni életünket is annak, akitől kaptuk: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet! Ott van jó helyen egyedül – tenálad. Ott a helye, te vagy valódi tulajdonos. Maradj az örökkévalóságban is az. „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,7-9) Mi hát a dolgok értelme? S mi az élet értelme? Ez a hazatalálás, e földi és végső helyünk meglelése – őbenne! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk Jézus, szívesen követünk téged, mert te igaz úton jártál. Hadd tegyük mi is az Atya kezébe lelkünket – minden küzdelmünkben, és ama végső órán is! Ámen.