Adni önmagunkat

2006. október 8.
dr. P. Tóth Béla

Adni önmagunkat

Lekció: Zsoltárok 139,1-18
Textus: Márk 12,38-42

“Jézus pedig ezt mondta nekik tanításában: Őrizkedjetek az írástudóktól, akik örömest járnak hosszú köntösökben és szeretik a piacokon a köszöntéseket, és a gyülekezetekben az elöl üléseket és a lakomákon a főhelyeket; akik az özvegyek házát fölemésztik és színből hosszan imádkoznak: ezek súlyosabb ítélet alá esnek. És leülvén Jézus a templom perselyével szemben, nézte, a sokaság miként vet pénzt a perselybe. Sok gazdag pedig sokat dobott abba. Egy szegény özvegyasszony is odajött és két fillért, azaz egy negyed dénárt vetett abba. Akkor előszólította tanítványait, ezt mondta nekik: Bizony mondom néktek, ez a szegény özvegy asszony többet adott, mint a többi, mert azok mind a fölöslegükből adtak, ez pedig a szegénységéből, amije csak volt, mind odaadta, egész vagyonát.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy emberek lehetünk és dicsérhetünk téged. Hozzád száll az énekszó, aki mindenütt jelen vagy és minden örömünket adod. Jóságos és emberszerető Istenünk, aki elfogadtad Megváltónk áldozatát, bocsásd ránk isteni kegyelmedet kellemes, lelki illat gyanánt, amely járja át szívünket és nemesítse át gondolatainkat, hogy hozzád emelkedhessen szívünk és veled egészen eggyé válhassunk, aki mindig voltál és mindig leszel, mert örök és szent Isten vagy. Bocsásd meg méltatlan gondolatainkat, szavainkat és tetteinket, amik elválasztanak tőled és arra kárhoztatnak minket, hogy nélküled éljünk a külső sötétségen, ahol sírás van és fogcsikorgatás. Tedd áldottá és megszenteltté ezt az órát mindnyájunk épülésére, ments meg minket minden bánattól, haragtól, veszedelemtől és szükségtől. Töltsd be minket igéd és Szentlelked világosságával és ments meg minket bűneinktől és vétkeinktől. Lelkünk számára adj menedéket és élő hitet, amely Megváltó Jézusunkkal köt most össze bennünket. Őérte hallgasd meg imánkat,

Ámen.

Igehirdetés

Az evangélista szinte egy lélegzetre mond el két jézusi történetet. Az elsőben azt látjuk, amint haraggal nézi el a Megváltó azokat a vallási tanítókat, akik az emberek tiszteletére számot tartanak, szeretik a hosszú köntösöket, amikkel megkülönböztethetik magukat a többiektől és a lakomákon a főhelyeket, de belülről nem felelnek meg azoknak a magas követelményeknek, amiket a hivatásuk rangja szerint meg kellene ütniük. A másik történet szerint pedig elnézi Jézus, amint adakoznak a korabeliek a templom perselyénél, és azt mondja, nem az a sok, amikor a fölöslegéből sokat ad valaki, hanem az a sok, amikor egy szegény özvegyasszony egy negyed dénárt ad, mert ez mindenét adta, egész vagyonát.
Csodálkozunk, miért is került egymás mellé ez a két történet, mi köze ezeknek egymáshoz – pedig nem kell sokáig gondolkodnunk. Ez a két történet nagyon is összetartozik, mert mind a kettő arról szól, mit is tesz az önmagunk adása.

Az írástudók nem tudják adni önmagukat, mert felvettek egy szerepet, amiben jól érzik magukat, folyton ezt játsszák, a saját szerepüknek kell megfelelni, és ezért nem tudnak őszinték lenni. Birtokolják a rangot, amit viselnek, azonban nem dolgoznak meg érte. Könnyű lenne most azt mondanunk, mi nem járunk hosszú köntösökben és nem ülünk a lakomákban a főhelyen, nem rólunk van szó. Azonban cseppet sem biztos, hogy nem vettünk birtokba már mi is egy sereg dolgot, amihez nagyjából olyan a viszonyunk, mint a korabeli írástudóknak a saját rangjukhoz.

Mi is birtokolhatjuk például a házastársunkat, ami általában abban nyilvánul meg, hogy pontos elvárásunk van arra nézve, ő miként éljen, mit szeressen, miért lelkesedjen, miről mit gondoljon és mennyi időt töltsön otthon és mennyit ápolja a kertet és mennyit foglalkozzon a gyerekkel, és…!

A napokban ezt szó szerint el is mondta valaki. A párja mostanában nem találja magát, lelki-emberi gondban van magával, pedig neki, szólt a házastársi ítélet, a családban kellene megtalálnia mindent és semmi más dolga nincs is az életben. Úgy tűnik, hogy mai napság is megesik, hogy valaki birtokolja, vagy mindenesetre birtokolná a társát, mint az írástudók a rangjukat, de arról már ritkábban esik szó, hogy az embernek meg is kell dolgoznia a párja szeretetéért, ki is kell érdemelnie azt és nem elég az elvárások szintjén a fejére olvasni, hogy már megint nem voltál eleget a gyerekkel.

Mások a szakértelmüket birtokolják, úgy annyira, hogy saját bevallásuk szerint bízvást eligazgatnának három vármegyét, de a saját gyermekükkel képtelenek zöld ágra vergődni, mert csak követelmények és elvárások vannak, de jó beszélgetések nincsenek.

Aztán lehet birtokolni a vallásunkat is, büszkén elmondogatva, hogy a felmenők közül ki mi volt valamikor és mi milyen rendíthetetlen és példás családból valók is vagyunk, de amikor az imádságunk minőségéről lenne szó, akkor már jobb lenne hallgatni. Sok minden egyébről is szólhatnánk, ahol tehát “fenn az ernyő, még sincs kas”, vagyis megvannak a külsőségek és hiányzik mögüle a tartalom, de nem hiszem, hogy szaporítanunk kellene a sort.

Jézus azt mondja, hogy őrizkedjetek az írástudóktól, vagyis ne legyetek olyanok, mint ők. Egy másik helyen még azt is hozzáteszi, amit mondanak, megtegyétek, de az életpéldájukat nem kövessétek. Ez valóban súlyos ítélet, mert arról szól, hogy emberek tudják az igazat, tanítják is, de maguk nem követik, nem élnek aszerint – hát mi van ennél szánalmasabb? Egy régi keleti mondás szerint, ha valaki sokat tud, de nem aszerint él, az elveszett. Szerencsére, ennek a fordítottja is igaz: nem kell nagyon sokat tudnia az embernek ahhoz, hogy üdvösségesen élhessen. Alig írástudó parasztembereknél láttam, hogy milyen szépen rendben tartották a portájukat, a családjukat, végezték a hivatásukat, álltak a helyükön és mint hívő emberek is egészen példásak voltak, pedig nem volt lexikon a fejük. De azt megvalósították, amit a hitük eléjük adott, ezért lehettek példásak akár sokkal inkább tanult emberek számára is.

Mi áll szemben ezzel a birtokló típusú alapállással, ahogyan az írástudók viselték a rangjukat, de nem dolgoztak meg érte? Az evangélista nagyszerű ritmusa szerint egy jézusi átértékelés, amikor a kevésről kiderül, hogy nagyon is sok. Ugye, észre vesszük, hogy az evangélium lényege pontosan ez: kizökkent minket a köznapiságunkból és egy másik világba emeli a gondolatainkat. Mert hát arról van szó, hogy nekünk az egy dénár mindig egy dénár, a száz dénár pedig mindig száz dénár. Erről szól az életünk.

Tessék belehallgatni a buszon vagy az utcán emberek beszélgetéseibe, néha akaratlanul is rákényszerül az ember. Két nagy téma létezi: mi mennyibe került vagy fog kerülni, a másik pedig az, hogy egy jelen nem lévő harmadik ember mit mondott és mit csinált, ami általában természetesen felháborító dolog volt.

De a ‘mi mennyi’ téma talán mégis vezet. És mióta pénzemberek irányítják a politikusokat, azóta a közéletben sincs szinte másról szó, csak gazdasági és pénzügyi kérdésekről, pedig egy ország életében olyan is van, hogy kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak, olyan is van, hogy egyre fiatalabb korosztályokat ér el az alkoholizálás és a drog, olyan is van, hogy egyre kevesebb aktív munkaerőnek kell eltartani egyre több idős embert, és olyan is van, hogy ma már a harminc százalékot meghaladja azon születettek száma, akiknek a szülei nem tartják fontosnak, hogy házasságot kössenek és a gyermekük családban nőhessen fel. De hát az embereknek lassan valóban csak a gazdasági és pénzügyi témák számítanak, a többi egészen mellékes.

Jézus pedig azt mondja, a száz dénár nem száz dénár és a negyed dénár nem negyed dénár. Mert az a kérdés, hogy ki milyen szívvel ad. Aki a fölöslegéből sokat adott, az a fölöslegéből sokat adott, de aki a mindenét adja, az akkor is több, ha csak negyed dénár az egész.

Vagyis Jézus befelé tereli a mi minduntalan kifelé forduló gondolkodás módunkat, és azt mondja, az a kérdés, mi van a szívünkben, nem pedig az, hogy mi van a pénztárcánkban. Lassan már a keresztyének is elhiszik, hogy a pénztárcájukkal kell nézni a világot, pedig ha ez így van, akkor a só már megízetlenült és nem jó másra, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a föld sója – mondja tanítványainak. Mintha azt mondaná ezzel, hogy nem kell sok keresztyén, ahogyan a levesbe sem kell sok só, hanem igazi keresztyének kellenek. A lényegét, befelé figyelését elveszett keresztyén olyan, mint a só, ami elveszítette az ízét, nem jó már semmire. Mi van a szívünkben – igen, ez fontosabb annál, mint hogy mi van a pénztárcánkban. Jézus ezt mondja a templom perselyével szemben üldögélve.

És ha mi ezt elhisszük neki, akkor hozzáfoghatunk mi is úgy adni, amint a szegény özvegyasszony tette, vagyis egész szívvel. Pénzt, ha az kell éppen egy embertársunknak, és netán adhatunk éppen neki, de éppúgy megbocsátást és méltányosságot, ha éppen arra van szüksége. Amikor ad az ember, egész szívvel adja, mondja Jézus, hiszen valójában önmagát adja ilyenkor az ember.

És itt érkezünk vissza az írástudók példájához, akik “nem adták önmagukat”, mert kapaszkodtak a szerepükbe, vagy más kifejezéssel élve, birtokolták azt. Nagyon jó dolog az életben, amikor valaki megajándékoz minket azzal, hogy önmagát adja! Amikor őszintén emberszámba vesz valaki, és amennyit megoszthat magából, azt mind közli is velünk nyitott szívvel. Szokták ezt bensőségességnek is nevezni, és az élet ritka és ünnepi pillanataihoz tartozik. Mert mindnyájan védettebbnek érezzük magunkat a birtokolt szerepeink álarcai mögött, mint az írástudók a nekik járó tisztelet mögött, de mégis csak akkor vagyunk igazán boldogok, amikor valakivel megoszthatjuk önmagunkat, amikor tényleg képesek vagyunk “önmagunkat adni”.

Azt mondják, a beszédünkről le lehet hallgatni még azt is, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel, és ez nagyon is valószínű. Mert a fülünk hallatlanul éles, meghalljuk valahogy a hamis hangokat, és meghalljuk az igazán bensőséges, őszinte megnyilvánulásokat is. Egy karácsonyi istentisztelet előtt történt, még az előző szolgálati helyemen, hogy hamar be kellett fejezni a gyermekórát, ami előtte volt, és nem csak az elmondandó történetet vettem rövidre, hanem az imádság sem volt valahogy szívből jövő. Egy hat éves kisfiú haragosan így felkiáltott, amikor sietősen kimondtam az áment: “Ezt nem hallotta meg!” És akkor, elszégyellve magamat, újra imádkoztam, hátha azt most már meghallja az Isten…

Mert mi magunk nem mindig tudjuk, hogy önmagunkat adtuk-e, vagy csak egy részletünket, de a többiek pontosan meg tudják állapítani. Ezért fontos az embernek közösségben élnie, és nem csak a családjában, ami a legfontosabb és legelemibb életközösség, hanem a gyülekezetében, a lelki családjában is. Hogy néha nap ráeszméljen az ember, éspedig pontosan a többiek által, hogy lám, úgy tűnik, most adhattam volna többet és igazibbat, őszintébbet és teljesebbet is magamból, mint ahogyan sikerült. És milyen hatalmasan meggazdagítja az embert, ha egy őszinte, nyíltszívű embertársa valóban “önmagát adva” vall például a hitéről, a lelki tapasztalásairól, vagy éppen a belső növekedése gondjairól!

De hát ki képes erre? Csakis és kizárólag az, aki valóban Isten közelében él. Amikor az életünk nagyobb és döntőbb része már nem a mi tulajdonunk, hanem tényleg az övé, akkor már semmi félni valónk nem marad. Amíg azonban az életünk egy-egy részét eldugjuk az emberek elől és titokban, mintegy a többi ember rovására akarunk boldogok lenni, a hátuk mögött élve életünket, addig az eltagadott élet-darab uralkodik felettünk, mert meg nem engedett hatalmát mi magunk biztosítjuk azzal, hogy nem tesszük közkinccsé az örömünket, hanem csak magunknak akarjuk megtartani.

Ezért igazából ma sincs más dolgunk, ha szeretnénk azok közé tartozni, akik képesek a bensőségességre, akik képesek az “önmaguk adására”, az őszinteségre, mint meghallani az igét:
Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok! A kereszten lévő jobb lator példája szerint ez még az utolsó lehelettel is lehetséges, de talán nem kell megvárnunk az életünk végső pillanatát, hogy közeledjünk hozzá.

És minél közelebb vagyunk ő hozzá, annál jobban megtaláljuk önmagunkat is. Annál több hitünk lesz és annál kevesebb elrejtett élet-zsákmányra lesz szükségünk, amivel elvonuljunk, mint a vadak a bozótba.

Az ember élete elkezd kinyílni és egyre több része lehet közkincs: a gesztusaink, az életmódunk, a szeretetünk, sőt, a hitünk tapasztalatai is. Jézus így élt. Egészen az Atya közelében és ezért egészen közkincsként mások számára, mind a mai napig. Ez az igazi bensőségesség, úgy élni életünket, hogy az mások élete is lehessen. Hogy ne kelljen szégyellnie gyermeknek a szülőt, házastársnak a házastársat, tanítónak a tanítványát, mert mind járjuk a magunk útját, mind megtesszük a magunk lépéseit, egyre feljebb haladva és egyre nemesebben megoldva életünk ügyeit. Erre kaptunk ma bíztatást.

Merjünk másként nézni mindazokra az életünkben, amiket eddig birtokoltunk: emberekre, feladatokra, ügyekre, még a vélekedéseinkre is. Szabadabbak leszünk magunk is, ha nem “birtokoljuk” őket, hanem megdolgozunk értük és újra kiérdemeljük őket és szeretetüket. Ha pedig igazán adni akarjuk magunkat, mint az özvegy asszony az egész vagyonát, erre csak akkor leszünk képesek, ha lélekben közelebb és közelebb megyünk Istenhez, mert akkor ő is eljön hozzánk és ad nekünk erre hitet is, szeretetet is.
Legyen imádságunkká az ének:

“Szívemtől trónodig – Mily szent csoda,
Mennyei grádicsok fényes sora,
A szent angyalsereg mind nékem integet,
Ó, Uram hadd megyek én is feléd!” (422.ének 3. vers)

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, te elküldted a világba testté lett szeretetedet Jézusban, és mi elhittük és megismertük, hogy ő az út, az igazság és az élet, és senki nem mehet az Atyához, csak ő általa. Köszönjük, hogy benne nem csak példát adtál nekünk, embereknek, hanem erőt és hitet is, lelkünk számára olyan hasznosakat és jókat, amik sehol máshol nincsenek, csak őnála. Add, hogy életünk hátralévő idejét keresztyén módon, fájdalom nélkül, tisztességesen és békességesen élhessük, és arról egykor majd a Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jól adhassunk számot. Megköszönjük, hogy gyászoló szívű testvéreink élő hitben állhatnak szent színed előtt, mint akik neked adták vissza hazatért kedvesüket. Légy nekik fájdalmuk enyhítője, sebeik gyógyítója és veszteségük kipótlója. Add meg egyházadnak a hitnek egységét, a Szentlélek közösségét, az ország népének a jólétet, a megtisztulást és az igazságban való elmélyülést, hogy ne legyenek hiábavalóak a munkálkodók erőfeszítései, az embervilág népeinek pedig adj békességet és egymás iránt való méltányosságot és megengesztelődést. Így bízzuk rád magunkat, segíts minket a most következő héten Isten gyermekeihez és Jézus követőihez méltó életre, egykor pedig csöndes és téged áldó hazatérésre, hozzád, mennyi hazánkba.

Ámen