Aki utaidra gondol

Igehirdetés 2002. november 10.

Aki utaidra gondol

 

Lekció: 1Tim 4,1-11
Textus: Zsolt 84,6

“Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok atyjától száll alá, és mi neked köszönjük meg ezeket. Megköszönjük, hogy vannak embereik, akik elhordoznak minket, és számíthatunk szeretetükre. Megköszönjük, hogy a közeledő tél nem csak zord hideget sejtet, hanem meleg otthont és baráti beszélgetéseket, testvéri találkozásokat is. Megvalljuk aggódásainkat, hogy sokszor úgy féltjük életünket, jövőnket, mint ha soha semmiben segítséget nem kaptunk volna még tőled. Azt is megvalljuk, hogy néha rettent a gondolat, hogyan fogunk megfelelni mindannak, ami ránk vár, amit meg kell valósítani vagy el kell viselni, holott tapasztaltuk, hogy minden gondunkat terád vethetjük, mert neked gondod van ránk. Szeretnénk megérteni, mi a te akaratod velünk. A te igád Jézusban gyönyörűséges, s terhed könnyű. Add meg, hogy bűneinken áttörhessen jóságod, tehetetlenségünkben jelen lehessen erőd, és méltatlanságunknál nagyobbnak bizonyulhasson irgalmad. Krisztusért kérünk, add nekünk Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokat lehetne beszélni a kudarcok tanításairól, hiszen nincs ember, akinek az útján ne akadnának bukások és meg nem felelések. Igen, sokat lehetne erről beszélni, fontos téma, de a valóságban kevés ember akad, aki tényleg tanul a kudarcaiból. Sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy vannak bukások, de nincsenek felismerések és nincsenek belátások, s emiatt újra és újra ugyanott találja magát az ember, ahol már járt.

A keleti filozófia – nagyon is pesszimistán – az egész világ történetét egyetlen nagy körben járásnak látja: szerinte ismétlődik, talán újjá születik minden, de a lényeg marad a régi, változás sehol és semmiben nincsen és nem is lehet, mert a világ körben jár.

A Biblia nem ezt tanítja, más az időszemlélete. Első lapjától az utolsóig tart valahová, amikor az ember történetét végigveszi: Istentől kiesett állapotától Krisztuson át az üdvösségig, sőt Isten városáig: ez nem körben járás, hanem úton járás. Nem látunk mindent ebből, hiszen nem tudjuk, hol volt egyéni kis életünk egy évmilliárddal ezelőtt, és nem tudjuk azt sem,  hol lesz csak holnap is, de valamit azért tudunk erről az útról. Azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Hatmilliárd emberből nincs kettő, akinek ugyanaz az ujjlenyomat lenne: minden ember élete páratlan, minden sors egyetlen. Amit megkötünk a földön, mennyben is kötve lesz, s amit megoldunk a földön, a mennyben is oldva lesz. Minden, amit teszünk, örökre történik, ahogy az imádság végén van: “most és mindörökre.”

Gondolkozzunk most az emberi útnak arról a részéről, amit ismerünk, amit ismerhetünk. Arról, hogy születtünk, voltak őseink, felnőttünk valahol, ma is élünk valamilyen körülmények közt, és egykor majd elmegyünk innen, ki előbb, ki később, ez Isten titka. Lesznek olyanok, akik fogcsikorgatva és sírás és mások vádolása közepette kapják meg a hazahívó szót, és lesznek olyanok is, akik békességben és megnyugvásban költöznek el az élők közül egy számunkra nem látható világba. Ezen az úton, amit az ember bejár, vannak lényegesebb és vannak kevésbé lényeges állomások is, olyanok, amik egy bizonyos pillanatban nagyon fontosak az embernek, de később, évek múlva esetleg egészen jelentéktelennek tűnnek. Figyeljünk most az emberi út legfontosabb állomásaira.

 

Az első állomás az “én”. Amikor a gyerek beszélni tanul, gyakran ezt mondja ki legelőször: én. De ha nem mondja is, a cselekedetei arra vallanak, amint kiragadja a homokozóban a játékot a másik gyerek kezéből, amint toporzékol, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szerette volna. Ez az emberélet első állomása, hogy én. Mondják, hogy primitív társadalmakban, törzsi körülmények közt élő csoportoknál nincs olyan nagy jelentősége, mert az összetartás, a csoport ereje olyan nagy és magától értetődő, gondolkozik az egyén helyett, de mi nem ilyen körülmények közt születünk és nem így növünk fel. Nekünk itt, a mi civilizációnkban az első dolog az én, és egész életünkben éjjel nappal azon vagyunk, hogy ezt építsük és megvédjük.

Érdekes módon olyan leleplező tudományok pl., mint a pszichológia azt mondják, az emberi én minden igyekezetünk ellenére szinte nevetségesen védtelen. Az egyik oldalán száz öles fal magasodik, bevehetetlen erődnek tűnik, oldalt vagy hátul meg az jár rajta ki-be, aki csak akar, vagy mindenesetre az, aki tudja, hogy hol is vannak a gyenge pontok azokon a híres falakon, miben is állnak az illető hiányosságai.

De nem csak ez a baj az énnel, hogy meglepően egyenetlen építmény, hanem az is, hogy végül is mihelyt felépítjük, kiderül róla, hogy útban van. Az ember nagy gonddal dolgozik önmaga felépítésén, ahogy mondani szokták, önmaga megvalósításán, és aki ebből csak valamit is elért, azonnal szembesül a ténnyel, hogy mennyi nyűg van abban, amit olyan nagyon akart. Énem van, ezért önző vagyok, énem van, ezért érzékenykedem, énem van, ezért nem vagyok hajlandó elfelejteni bizonyos dolgokat. Ó, micsoda házakat építünk, szinte bunker némelyik, és minél vastagabbak a falak, annál magánosabb benne az ember. A nagy énnnel bíró ember mindig magányos, mert olyasmit épített, ami pont azért van, hogy őt megvédje és elrejtse a többiek elől.

 

Ezért aztán a második lépés a “te”. Amikor az embernek igazán elege van önmagából, akkor keres barátot, keres társat, és megosztja vele önmagát. Születnek életre szóló barátságok és vannak semmi máshoz nem hasonlítható összetartozások, de senki nincs, aki ezekben a dolgokban ne csalódna, mert ezek a kapcsolatok sohasem angyalok, hanem mindig emberek kapcsolatai. Igy hát jelen van bennük a bűn, jelen van bennük a tökéletlenség, és szükségképpen jelen van bennük a csalódás is. A másik emberrel való kapcsolat mindig megmutat minket önmagunknak, sokan ezért is félnek tőle, és joggal, mert embernek ember jelentheti a legnagyobb örömet is, ezt mindenki tudja, de embernek ember jelentheti a legnagyobb kiábrándulást is, sokszor ugyan abból, akit egykor olyan sokra tartottunk.

Ilyenkor látunk kétségbeesett loholásokat, hogy hol van az igazi – és nincs sehol, mert csak emberek vannak, gyarló és bűnös emberek, akik jól-rosszul illenek egymáshoz – egy darabig. De az első fellobbanások után jön az idő, amikor el kellene viselni egymást, s az már nagyon nehéz, nem megy. Ilyenkor azonban nem csak kétségbeesett loholásokat láthatunk, hanem csöndes érlelődéseket is, aminek lényege ez: Istennek gondoltalak egy ideig, de most már látom, ember vagy – hozzáfogok tehát az igazi Isten kereséséhez.

Ez az ember életében sokszor évtizedeket várat magára: néha csak az első válás, vagy az első infarktus után jön el, de vannak életutak, ahol ennél hamarabb is megjelenik. Idáig egy földi “Te” volt az, mely szárnyakat adott és repített.  Amikor ez már nem bír hatalommal felettem, mert ő is csak egy ember, aki éppen olyan önzőnek bizonyul, mint én – szeret, de néha tökéletesen el is kedvetlenít – akkor kezdem keresni az erőt, amely olyankor is emelni tud, mikor erre emberi erő már nem képes.

Itt járhatott a zsoltáros, amikor leírta e sorokat, hogy “boldog az az ember, akinek te vagy az ereje”. Idáig erőm volt a fiatalságom, a derűm, erőm volt a tehetségem, esetleg az anyagi erőm, a tőke, amit összehordtam, és szemérmesen hallgatok a kezdetéről – de kiderült, ezek egyike által sem lettem boldog.

Csodálatos, és nagy dolog a “Te”, hiszen a csecsemőnek édesanyja az első társ, az a “másik”, akitől magát az életet kapja fizikai valóságában, aztán az apa, akinek révén az értékek és igazságok világába kapcsolódik az ember – de aztán mégis felnövünk, és eljön az idő, amikor a szüleiről is tudja már mindenki, hogy sem nem mindenhatók, sem nem tökéletesek. Emberek ők is, mint mindenki más – s akkor ott a nagy kérdés, megtaláljuk-e Istent, aki  igazi erőforrás, édesanyánknál is inkább, s édesapánknál is teljesebb igazság-forrás. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje.”

A zsoltárvers azonban, ahonnan ez az idézet származik, nem ér itt véget. A héber költészet sajátos természete, hogy gyakran kétszer mond el valamit, éspedig azért, hogy másodszorra kiegészítse és magyarázza, amit az első mondatban elkezdett. Itt is erről van szó: szinonimaként áll előttünk a két igazság, hogy “boldog az, akinek te vagy ereje” meg ez a másik, hogy “aki a te utaidra gondol.”

Így tehát a mi gondolataink is tovább gördülhetnek. Ha az ember útján első állomás az “én”, és második a “te”, ami végül mégis csak egyedül Istenben lehet teljes, akkor itt még mindig nincs vége. Mert valóban nagy dolog ugyan, ha valaki már tovább lépett onnét, hogy “én”: az én örömöm, és egyedül az én érdekem, és kizárólag az én céljaim, és mindenek felett az én gondolataim. Nagy dolog, amikor valaki tudja már, milyen komoly dolog a “te”, és nem tárgyat és nem eszközt lát a másik emberben, mint olyan sokan, hanem társat és talán ennél is többet, szövetségest. És még ennél is nagyobb, amikor valaki ezen túl és ezen fölül már Istent is látni tudja, mint valódi “átellenesét”, és elkezdi ővele is megbeszélni a dolgait, ahogyan a párjával is megbeszéli, s mégis azt halljuk, hogy ennél is van tovább.

Mi az, ami még ennél is több? Az, hogy nem csak ő magára, személyére gondolhatunk, hanem útját is láthatjuk. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje, és aki a te utaidra gondol.” Istent soha senki nem látta, mert ő olyan messze van, és oly mélységesen és elrejtetten létező – ám Jézusban felénk fordult, s őbenne láthatjuk Isten “útját.” Azt, ahogyan megvalósult közöttünk az embervilágban, mint úton járás, élet – egy számunkra is valóságos lehetőség.

Azt mondja tehát itt az ige, hogy Isten utaira még gondolni is erőt adó dolog, hiszen ilyenkor Krisztusra gondolhatunk, arra, aki mindnyájunk között az egyetlen, aki valóban tiszteletre méltó.
A sorrend tehát ez: én, aztán a te, aztán az isteni “te”, és végül az Isten útja. Nyugodtan elhelyezhetjük magunkat ezek között, hol is járunk jelenleg. Mindenképpen jó, ha megtesszük, hogy lássuk, merre tovább. Első az én, aztán a te, aztán az isteni “Te”, s végül a “te utaid, Uram.” Most igazából a legutolsó nagyszerűségéről beszélek: arról, hogy miért több az ő útját is szemlélni, arra is gondolni, nem csak magára Istenre. Úgy hiszem azért, mert Istenre minden hívő ember gondolt már, vagy szokott is gondolni, de aki az ő utait is elkezdi szemlélni, az elkezd valóban élni. Ott az ember rádöbben, hogy nem a mi gondolataink az ő gondolatai, és nem a mi utaink az ő utai. Hanem amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő gondolatai a miénknél, és annyival magasabbak az ő utai, mint a mi utaink.

Aki ezeket az utakat valóban kezdi szemlélni, vagyis valóban kezd rajtuk tényleg gondolkodni, az reményt kap elakadottságában. Nincs ember, aki ne akadna el. Egyik a hitetlenségébe gabalyodik bele, mint hálóba, a másik nem tud megbocsátani egy vétket valakinek, amivel az valóban nyilvánvalóan vétkezett, mert elfelejtkezett Isten megbocsátó szeretetéről; a harmadik fejébe vett valami csodálatos elméletet és beleszédült a maga nagy okosságába, s nem talál vissza az alázathoz és egyszerűséghez – sok változat van.

Aki látja Jézust, Isten “útját”, az látja a kereszten és a poklok mélyén és a halál iszonyatán át is folytatódó jézusi utat is, és reményt kap ahhoz, hogy ő is léphet tovább. Nem lesz többé elakadott, nem kell egy helyben topognia, nem marad odakozmált élet, hanem elindul és megy tovább, egyre közelebb a maga rendeltetéséhez, egyre közelebb Istenhez.

Kalkuttai Teréz anyáról jegyezték fel a történetet, hogy egy alkalommal egy munkatársa panaszkodni kezdett, aki párban dolgozott valakivel, hogy mindig őneki kell mindent elvégeznie, íme, most ezt a többlet munkát is, szerinte ő többet tesz, mint a társa, csináljon rendet végre a vezetőjük. A panasz hangos volt, ez volt a lényege, hogy miért mindig csak én, tegyen ő is többet, és jogos is volt, mert akkoriban is, mint mindig, mindnyájan sokat tettek abban a közösségben, reggeltől estig munkálkodtak a szegények és betegek között. Akkor Teréz anya úgy tett igazságot, hogy semmit nem szólt, egyáltalán semmit, hanem elvégezte a megkifogásolt többlet munkát mind a kettőjük helyett.
Úgy hiszem, hogy amikor Isten elküldte nekünk Jézust, ő sem vitázott és nem tett igazságot, amit olyan sokra tartunk, mi a híres igazságosztók, hanem elvégezte helyettünk, amit nekünk kellett volna elvégezni. Ilyen tehát az ő útja. Ezen érdemes gondolkodni, és aki erre gondol, az boldog és annak valóban ő az ereje.

Hosszú egy emberi élet, sok rajta az állomás, de most ezek felett gondolkodtunk: én, te, isteni te, és Isten útja közöttünk. Merjünk az én-ből kilépni, és odafordulni ahhoz, aki te, ezt szeretetnek hívják. Merjünk ennél tovább lépve, az emberi átellenesünkön túl Istenre is nézni, ezt hitnek hívják. És merjünk a köztünk Jézusban cselekvő úrra, “Isten útjára” gondolni, ezt reménységnek hívják. Ha valóban gondolunk rá, meglátjuk, van tovább: van növekedés, van tisztulás és nemesedés, van az embernek élő reménysége. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, annyi minden történik emberi életünkben, nem értjük és nem látjuk át az összefüggéseket. Tapogatjuk, mint vakok a falat, és morgunk, mint a medvék, mert sokat vagyunk elégedetlenek. Pedig csodálatos utat készítettél nekünk, bocsásd meg, hogy mindig csak annak nehézségét látjuk. Segíts minket, adj lelkedből erőt, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat!  Imádkozunk anyaszentegyházunk életéért és most megválasztásra kerülő elöljáróinkért. Segíts, hogy méltók lehessünk a szent megbízatáshoz, amire méltattál, hogy javára lehessünk közösségünknek. Adj erőt és bizonyosságot, hogy jó dolog szeretetben élni és meg is maradni abban. Hűséged segítsen járni ebben, és szemlélni csodálatos utaidat! Ámen.