Igehirdetések

És az ige testté lesz!

Igehirdetés 2017. december 24.

És az ige testté lesz!

 

Lekció: Ján 1,1-14

Textus: Ján 1,13-14

„…akik nem vérből, sem test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.  És az ige testté lett, közöttünk lakott; és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.”

 

 

Igehirdetés

Karácsonykor betölt mindent az ünnep öröme. Tovatűnt gyermekkorunkat idézik az ajándékok, a fenyőillat, a szépen terített asztal. Elömlik a fény az arcokon, megbékélnek a szívek. Akik pedig nem tiltották ki magukat a templomból, azoknak még ez a többlet is megadatik a maga különleges, ünnepi áhítatával:

 

„Örvend mi szívünk

Mikor ezt halljuk:

A templomba mégyünk,

Hol Úr Istennek

Szent igéjét halljuk.” (183. dics. 1.v.)

 

Megszületett a világ Megváltója! – hirdetik karácsonykor minden templomban, aminek üzenetét a hazaérkezés otthonos érzésével fogadjuk. Az ének is róla szól:

 

„Ó jöjjetek hívek, ma lelki nagy örömben,

A jászolhoz, Betlehembe, jöjjetek el!

Megszületett az angyalok királya,

Ó jöjjetek imádjuk, ó jöjjetek imádjuk,

Ó jöjjetek imádjuk az Úr Krisztust!” (327. dics. 1.v.)

 

De mit jelent a karácsonynak ez az üzenete, hogy az ige testté lett? Hova lett a testté lett ige? Hiszen a világban őrült háborúk folynak, szent helyeken robbantanak; a megmaradást jelentő erkölcsi értékeket szennyáradat váltja fel az emberek kommentjeiben és a médiában, a jövő technológiai építése címén pedig soha nem látott rombolás és szennyezés zajlik – hol itt a világ Megváltója?  Vannak, akik egyenesen a végső romlástól, a föld elmúlásától rettegnek, s mivel elpusztításához minden szükséges eszköz rendelkezésre is áll, nehéz meggyőző ellenérveket felhozni. Ha nem az ember önkezétől, hát egy kozmikus katasztrófától bármikor eljöhet az emberiségre, ami az egyes embernek amúgy is elháríthatatlan, a testi elmúlás. Miért higgyünk tehát mi, 21. századi emberek, s miben reménykedjünk?

Abban, hogy Jézus valóban megszületett. Az ige ott Betlehemben testté lett – s aztán harminchárom éven át még inkább! A minden dolgot megalapozó, a létezőknek értelmet adó örök gondolat nem maradt a menny magasában: egy asszonytól született, valóságos ember szavaiban, személyes döntéseiben és hitében az üdvözítő isteni kegyelem megjelent a világnak! (Tit 2,11-12) Azóta nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Eltagadni, jelentékteleníteni, sőt még ellentétébe fordítani is sokan próbálták – de nem sikerült. Az örök ige, mely kezdetben volt, Istennél volt, és ő maga volt; mely által minden lett, ami csak lett, s ami megvilágosít minden embert (Ján 1,1-14) – ma is végzi megkezdett szabadító munkáját! Az evangéliumok Isten országának nevezik e kovászt (Mát 13,33), mely a világban nem kívülről és erőszakkal működik – hanem belülről, autonóm és szabad emberi döntéseink által.

Akkor miért a világban az a rengeteg romlás? A bűnön kívül elsősorban azért, mert a herakleitoszi áramlásból – „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” – nem vonhatjuk ki magunkat. A formák állandóan átalakulnak, a történelem nem visszafordítható, halad a maga útján, nagy vonulásának értelmét pedig az adja meg, hogy a példátlan romlások közepette is eljut minden a „végéhez”, azaz rendeltetéséhez.

A vég azonban csak az üres és hiábavaló dolgok tagadása, azoké, amely a halál és az általános elégés törvénye alá tartoznak. Vannak más dolgok, amik nem égnek el – mert el nem múló, lényegi tartalmat hordoznak. Az ilyen dolgokkal kapcsolatban a „vég” nem tagadásuk, hanem beteljesedésük, az örökkévalóságban való megszilárdításuk.

Erről voltak szívükben meggyőződve a napkeleti bölcsek: az élet megdönthetetlen, isteni tartalmáról, amikor Jeruzsálemben a zsidók királyát keresték. Ezt hallották meg a nyájuk mellett vigyázó pásztorok angyali énekként a csillagfényes éjszakában – s ez az, ami nélkül értelmetlen minden, amit csak életnek szoktunk nevezni. Van egy mindig újra meghökkentő, mégis tökéletesen ránk tartozó újdonság, amire ők ráleltek: az istenemberség. Az élet célja nem az ember, bármilyen szép is a humanizmus, sőt még csak nem is Isten, hanem az istenember. Erről szól a karácsony evangéliuma, amely az ünnepben mindennél fényesebben zeng: Krisztus megszületett – az ige testté lett!

Ha csak „értünk” lett volna az ott, annak is világrengető ereje lenne – de mindez azért történt, hogy aztán csodálatos módon bennünk is végbemenjen. A legmagasabb élet elhatározta, hogy kiterjeszti hatókörét az elárvult földi emberre. Minden teremtmény között egyedüliként mi eljuthatunk, éspedig a karácsonykor eljött Jézus által, a legfőbb rangra: Isten gyermekei lehetünk! Mindig is azok voltunk ugyan, de mi lett belőle… inkább ne ismételjük.

Az istengyermekség ránk vár, mint az örökség, amelyet csak a nagykorúságát elért örökös vehet tulajdonába. Testamentumot hagyók régen azt is hozzátették “ha az örökös nem folytat méltatlan életmódot.” Pontosan ilyen az ember istengyermeksége is: csak olyanoké lehet „…akik nem vérből, sem test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” Az éggel beszélő viszonyról van szó, melyben mi kérdezünk, Isten pedig élő igéjével válaszol. S nem néha és esetleg, hanem mindenkor és mindenesetre.

A testtől születésünk révén egy egész univerzumot kapunk mindnyájan: tulajdonságainkat és természetünket, de szüleinket, nagyszüleinket, az ő világukat, sebeiket és reményeiket is – Istentől születni pedig annyi, hogy minden újból kezdődik. Az eddigi főhatalmat, amit az énünk gyakorolt érzékenységével és hiúságával – most más veszi át. Az ige, amely értelmet ad és megvilágosít minden embert.  Isten „értelme” a ritkán megpillantható, de teljes és végleges mennyei békesség tudása, ami nélkül zavarodottan és szomorúan kullogja végig útját a Paradicsomon kívüli ember. Az ige bennünk testet öltése híján olyan az életünk, mint az „ünnep nélküli ünnep” – hideg, sötét és üres. Ezt sajnos mindnyájan ismerjük.

Nem a magunkkal hozottat kell megtagadni, hanem annak csak főhatalmát. Emberi sorsokat látunk tönkremenni, mert elejétől végéig valaki a saját tulajdonságainak rabja – de erről szól a Biblia egész hatalmas képeskönyve is. Milyen jó, hogy ott látjuk a Szentírás lapjain a páratlant, az Egyszülöttet is, aki tényleg önmaga fölé emelkedett! Megnyerhette volna az egész világot s annak minden gazdagságát – de minket választott, megváltásra szoruló, szegény bűnösöket! Nemet mondott arra, hogy „minél több, annál jobb” – hányan tudják ezt megtenni…?

Első dolgunk tehát őrá nézni: „…a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal, keresztet szenvedett – s az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12,2) Gyönyörödjünk bele karácsonykor az ő eljövendő nagy, üdvöt hozó tettébe, mely által az ige tényleg testté lehetett! Nem baj, ha közben elfelejtkezünk a megbántásokról, amik bennünket értek – hol vannak azok az ő keresztjétől? Javunkra lesz, ha összehasonlítjuk legfájóbb testi-lelki törettetéseinket is azokkal, amiket ő hordozott – eltörpülnek majd fájdalmaink. Még elmúlásunk is üdvösség órája lehet, ha nem „meghalunk”, hanem amint ő, mennyei Atyánk kezébe tesszük lelkünket. (Luk 23,46) Akik Istentől születtek, azok ilyeneket látnak – sőt, még ezeknél is nagyobbakat!

Jézus, a betlehemi gyermek fényt hozott ebbe a világba: „…És láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” Az ő fénye be tudja világítani életünk mélységeit: segít megkülönböztetni az ésszerű éberséget a pánikoló rettegéstől, és a nyilvánvaló önzést a megmaradás jogos védelmétől. Megteremti a tisztázott, egyértelmű létezést, amely nem szorul már semmilyen önigazolásra.

 Az élet, de kivált az emberi élet nagyon szövevényes, sokágú és könnyen saját hálózataiba bonyolódik – bibliai szóval megváltásra rászorul. Amikor valaki már képes önmagáról őszinte, igaz ítélettel ítélni, s milyen ritka ez – az félútig már eljutott. Hátra van még a neheze, ami bizonyos szempontból viszont sokkal könnyebb – bele kell mintegy nőni az égi erők szövetébe. Mi emberek rendszerint harcolunk valamivel, egész életünk küszködés, holott mennyei Atyánk szakadatlanul ajándékoz. Karácsony igéje ezt üzeni: tedd magad megajándékozhatóvá! Ott a kisgyermek a jászolban – látod-e? Jön hozzád a mennyei indítás, menjünk el mind Betlehemig – indulsz-e? Viszed-e kincseidet, mint a napkeleti bölcsek, hogy lábaihoz letegyed? Ő mindig úgy ajándékoz, hogy felajánl egy új kezdetet: valami olyasmit, amiben mi nem is merünk hinni. Ha mégis élünk vele, egy-egy lépcsőt tehetünk naponta fölfelé. A Jákob létrája megváltásunk szimbóluma – angyalok közlekednek rajta!

Így értjük meg igénk záradékát: „…aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” A Biblia nyelvén itt valójában azt halljuk, hogy Krisztusunk teljes volt hűséggel és megvalósított jóval. A mindenkori helyzete és egyéni érdekei szerint köpenyegét forgató lény a silányság jelképe – minden, ami a hűség ellentéte. Mi emberek sokszor ennek jegyében élünk. Isten kegyelme viszont éppen az, hogy ő nem adja föl üdvtervét, aminek szándékával a világot is teremtette. Emberek letesznek legnemesebb elhatározásaikról is, mást gondolnak – ő nem. „Hűsége, mint az ég harmatja bőven rád árad!”  Ő a teremtéskor üdvösségre szánt minket, s még mindig azt akarja! Kitartása bennünket is szilárddá tesz: nem cserélgetjük naponta identitásunkat. Megmaradunk kegyelemében, s járjuk kapott utunkat hűséggel.

Mert a megvalósított jóban is ő jár előttünk – mily hálátlanok volnánk ezt föl nem fedezni! Van meleg otthonunk, ennivalónk, szeretteink körében élhetünk – ugyan miért elégedetlenkednénk? Kaptunk tőle szabadítást, megváltást, sőt örök életet – hova fordulnánk? Hozzá is fogunk hát szép hitünk megvalósításához, aprópénzre váltjuk: mert Isten gyermekei mind tőle születtünk! Kincsestárunk a testté lett Krisztusban van – nem lehetünk hát fukarok a megvalósított jóval.  Minden helyes cselekedetben ő maga lesz újra testté!

Ma ilyen útmutatást kaptunk: megnyílni az ég felé, mert ott a mindennek értelmet adó ige. A karácsony megerősít abban, hogy ő üdvözítő akaratával eljött már hozzánk. Fényénél  újragondoljuk életünket – s fölfedezzük, meglátjuk mindazt, ami méltatlan hozzá. Legyen érte áldott, hogy segít ebben! Vele, az ő kezét fogva tudunk különböztetni jó és rossz között. Már csak a megvalósítás következik – ami minden napnak újra feladata. Ünnep és hétköznap ennyiben egyek – ennek révén lesz miénk „az életnek világossága”, azaz a megvilágosított élet. (Ján 8,12) Használjuk erre karácsony fényeit! Így legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, te ismered az emberi élet sötét mélységeit. Jöjj el hozzánk, hogy újra boldogok, elégedettek, és testileg-lelkileg egészek lehessünk! Ámen.