Nyárspolgári panteizmus

Lehet-e vajon heteken át „ünnepelni”, és mitől lesz Advent a karácsony előtti négy vasárnap? Kell-e különböztetnünk teremtő és teremtmény között? Van-e út a „mennyek országába” nekünk, embereknek? Ezekről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2017. december 10.

 

Lekció: Márk 12,28-34

Textus: Márk 12,34

„Nem vagy messze Isten országától.”

 

Advent idején legitimnek tűnik, hogy vannak beteljesületlen álmaink. Jön majd a karácsony a maga fényeivel, mint gyermekkorunkban is, de még nincsen itt… belül pedig csöndben megértjük, hogy ez az ember egyetemes állapota. Egész évben így élünk: előre tekintve és reménykedve, elindultan, de meg nem érkezve. Adventben azonban mindez kerethez jut, mintegy a helyére kerül. Tárgyat kap a sóvárgó várakozás, éspedig a legszebbet: a hiányokat, amikről magunk sem tudjuk igazán, miből is fakadnak életünkben, fölváltja a Megváltó gyermek várása! Négy héten át tart a karácsony előünnepe – s ez a minősített idő pontosan elég arra, hogy üres várakozásunk tartalmat, bensőnk pedig megtisztulást találjon.

Miért van szükségünk egyáltalán ünnepekre? Mert az élet áramlása átláthatatlan, mint a megáradt, hordalékos folyó; kapaszkodó nélküli, vad sodrása pedig ismeretlen tájakra visz, ahol az otthonosság helyén idegen világot találni. Valljuk azonban be, ezért nem a külvilág hibás: az csupán olyan arccal néz ránk vissza, ahogyan mi nézzük őt. Ennek belátására sajnos, kevesen jutnak el, kényelmes az elhárítások világa – az emberi lélek önmaga mentegetésében valahogy fölülmúlhatatlan. „A rest azt mondja: oroszlán van a város falain kívül, az utcák sűrűjében pedig megölhetnek.” (Péld 22,13) Más helyen: „Aki a szelet nézi, nem vet, és aki a sűrű fellegre tekint, nem arat.”  (Préd 11,4)

S ne gondoljuk, hogy ez amolyan eseti megtévelyedés – mert ahogyan ma mondanák, „rendszerszintű” romlással van dolgunk. Bizony beleépült, vagy talán bele is égett az emberi lélekbe sok különböző forma, a nárcisztikus önsajnálkozástól kezdve a dühös lereagáláson át, mások idealizálásáig vagy éppen démonizálásáig – mind különböző „megoldások.” A lélektan archetípusoknak nevezi őket, melyek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak. Kollektíven meglévő ősformák, lényegében dinamikus erőközpontok a psziché mélyén, melyek bizonyos helyzetekben aktivizálódnak.

Amikor valaki Robin Hoodként az igazság bajnokának szerepébe bújik, vagy Tündérilonaként hódít, netán a jótékony megmentő vagy a másokat letapodó uralkodó szerepében érzi jól magát, s közben észre sem veszi, hogy egy ismeretlen erő kényszeríti minderre – akkor nagy valószínűséggel egy archetípus, más néven autonóm komplexus áll a háttérben. Mindnyájan ezek uralma alatt állunk, nincs mit egymás szemére vetnünk. A baj abban áll, ha még csak nem is tudunk róluk, s egyszerűen összetévesztjük magunkat ezekkel. Ráadásul minél tudattalanabbul fejthetik ki hatásukat, annál hatékonyabbak. Lehet ugyan lendítő, előrevivő hatásuk is, hiszen hangsúlyozni kell, ezek az ősképek önmagukban sem nem pozitívak, sem negatívak – egyszerűen formák. Király, varázsló, Nagy Anya, hős, Bíró, sárkány, Boszorkány – és folytathatnánk a sort nagyon sokáig, ki mi szeretne lenni. Önálló életre kelve, valóban „autonómmá” válva ezek azonban már megszállhatják az embert, s átvilágítatlanságuk elemi erejénél fogva nem csak zűrzavart keltenek, hanem rombolhatnak is – éspedig bennünk is, másokban is. Nevezhetjük őket persze megküzdési módoknak is, amik gyengéje viszont pontosan archetipikus, „ösztönös” működésükben rejlik. Tudatosításukhoz, átvilágításukhoz nagyon szükséges, ám nem elégséges az emberi értelem – éppen a velük küzdő lélek döbbenhet rá leginkább a kegyelem hiányára. Egy középkori gondolkodó harcolt a saját depressziójával, és a „lélek sötét éjszakájában” iszonyatos gyötrelmek után érkezett el oda, hogy ha a valaki egyénileg éppen boldogtalan is, azért Isten mégiscsak jelen van – s mindenkor mindenki számára, így neki is megtalálható. (Keresztes Szent János)

Jézus beszélgetése az írástudóval (Márk 12,28-34) ilyen értelemben adventi dialógus. A Törvény embereinek dolga őrizni, amit a legnagyobb próféta, Mózes kapott Istentől, s aminek tekintélye mindenek fölötti, azonos a Kijelentéssel. Kellett ilyen kristályosodási pont, az élet kérdéseiben eligazító tanítás – mégis érezték róla, hogy a Törvény önmagában csak elvek és igazságok rendszere. Meg lehet tanulni betűjét kívülről, amint azt rabbinusi nemzedékek tették is nagy buzgalommal és őszinte odaadással. A közösség összejövetelének helye mellett mindig ott volt a tanház, ahol a férfiak olvasták és memorizálták igéit. A jobbak azonban érezték, hogy a tudással és megértéssel legkevesebb egyenértékű, ha nem annál is fontosabb a megvalósítás, az életbe való átültetés. Nem az döntő, mi van a memóriámban, amit idézni tudok, hanem az, hogy miként bonyolítom üzleti ügyeimet, mi van a családom életében, embertársi kapcsolataimban, és mit hordozok a lelkemben. Lehetek törvényismerő szaktekintély, sőt nagy tudós is – ha tudásomat magamra, döntéseimre és erkölcseimre nem alkalmazom, éppen a lényeg hiányzik. De hát mi a legfontosabb a parancsolatok közül, mi a leginkább megvalósítandó a Törvényből?

Ez volt a Jézus nagy ügye: a Törvény betűjén túl ott az élet tényleges minősége – Isten országa, azaz királyi uralma! Ő ennek titkáról tanított mindig példázataival (Mát 13,1-58), és mondásai és törvénymagyarázatai is ezzel kapcsolatosak. Beszélgetése az írástudóval, annak kérdése alapján a Törvénytől indul, de a mennyek országához érkezik. Saját magának sem elvi tekintetben, hanem az életgyakorlat mértékeként volt fontos Isten országa: erről beszélt az utolsó vacsorán tanítványainak (Márk 14,25), és e körül zajlott az azt követő szent éjszaka véresen verejtékes tusakodása is.

Amikor Jézus a törvényt idézi, annak legpozitívabb részére mutat rá: első dolog szeretni az Urat, Istenünket, éspedig teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből. Utána pedig olyasmi következik, ami nagyon is hasonló ehhez – szeretni a másik embert, mint önmagunkat. Aki ezek jegyében él, az nem messze van Isten országától.

 

„Közel,

és mégis messze az Isten.

De ahol veszély támad,

lesz ott menedék is.”

                                    (Hölderlin:  Patmosz, ford. Bernáth I.)

 

Isten keresése kapcsán válik „adventi üggyé” az írástudóval beszélgetés is, hiszen az ott megcsendülő téma foglalkoztat valójában mindenkit a karácsonyi készülődés idején. Nem mondjuk ki talán hangos szóval, tételesen – de az adventi várakozás kérdése mégis az, hogy miért nem élünk a „mennyek országában” – miért van mindig csak előttünk? Hogyan lehet, hogy igazi énünk csupán ígéret, s bár elvileg tudjuk a jót, alig valósítunk meg belőle valamit? Vágyunk igazak, sőt nemesek lenni, ám többnyire önzők és bosszúállók vagyunk – miért? Hol a magyarázata örök, be nem teljesülő adventünknek? Miért élünk mi az „autonóm komplexusok” uralma alatt Isten királyi uralma helyett?

Pedig az emberek gondolnak életükre. Munkába  menet kinéznek a metró ablakán, s várják, hogy állomás következzen az őrült csattogás után. Az esti szürkületben belepillantanak a fürdőszoba tükrébe, és döbbenten kérdezik, kié ez a leharcolt arc, és sehova néző tekintet. Elalvás előtt újraelevenednek a nap erőteljes percei, s megkérdezésre kerül, ha válasz nincs is rá, hova is volt a nagy igyekezet… Nem igaz, hogy az emberek nemtörődömök volnának. Sőt, istenhit is akad. A kifejezett tagadókat leszámítva (a statisztikák szerint tízből egy) heten ma is azt mondják: „valaminek kell lenni…” Így, ebben a formában – valaminek! Mert azt nehéz állítani, hogy úgy a semmiből, hiszen az nem is lehet… nem, a semmiből nem lesz semmi, szóval valaminek lenni kell… Akinek pedig van szeme a világ csodáira is, az esetleg azt is hozzáteszi, hogy nem lehet véletlen, ami itt létrejött. Mégis, az elefántok, halak, madarak, vagy akár egy pók is – szóval elgondolkodtató… és nem ritkán létrejön a világegyetem csodálata, Istennel egy szintre emelése, a panteizmus. Éppen a berendezkedett polgár életében és világnézetében – aki szerint „valaminek lenni kell…”

Jézus azonban sosem tévesztette össze a teremtményt a Teremtővel, s ezért volt szívügye Isten királyi uralmának eljövetele. Ezt állította minden emberi keresés homlokterébe – nekünk nem elvi vagy filozófiai okokból van szükségünk Istent megtalálni, hanem üdvösségünk miatt! Születésünk, földi utunk valamennyi állomása, minden küzdelmünkkel együtt ebben nyeri el értelmét: Istent, és az ő országlását megtalálni. Az az „ország”, amiről Jézus beszélt, nem e világból való (Ján 18,36), hanem az ember számára önhatalmúlag sehogy nem hozzáférhető magasabb valóságból.

Ez olyan sarokpont, ami nélkül érdemben sem elindulni, sem pedig egyetlen lépést a helyes irányba tenni nem lehet. Amíg az ember önmagát vagy a világot bálványozza, tulajdonképpen lefokozza önmagát – megtagadva azt a „kiváltképpen való” (1Kor 12,31) lehetőséget, ami pedig az egész teremtettségben egyedül neki adatott meg.

Adventben ezért minden bálványt, ami Isten helyébe lépett, el kell vetni. Az életrend tudatos megtisztítása. Az ő országa csak a tisztaszívűeké – nekik mutatkozik meg. (Mát 5,8) Első lépés teljes szívemből, lelkemből, elmémből és minden erőmből szeretni őt. Ha ebből az igazi odaadásból egy morzsányi is van már bennem (Mát 17,20) – akkor nem vagyok reménytelen eset. Igyekezet és odaadás nélkül azonban nem megy. Aki a magasabb világgal kapcsolatot akar, annak azt komolyan kell venni: önmaga átvilágításához hozzá kell fogni, a rajta uralkodó archetípusokkal tisztába kell jönni – és a szükséges következtetéseket le kell vonni.

Amikor ezt megteszi, csodálkozva veszi észre, hogy az ég segíteni kezdi őt. Imái valódi meghallgatásra találnak, erről bizonyossá válik – még akkor is, ha ez nem jelenti egyben minden kívánsága teljesülését is. Újat nyit benne Isten országa, éspedig szó szerint: olyasmik kezdenek el működni a lelkében, amik eddig is ott voltak, mint használatlan gépek a fészerben – most azonban már hasznára és javára is vannak. Felidéződik bennem a szentendrei Református Gimnázium építése: egy lelakott tűzoltólaktanya felújításán és átépítésén túl egy egészen új tantermi szárnyra is szükség volt. Mennyei Atyánk azonban vigyázott arra, hogy el ne bízzuk magunkat az ajándékok nagyságától, ezért először csak szerkezetkész állapotig tudtuk megépíteni a háromszintes épületet. A következő évben be tudtuk fejezni és használatba venni a földszintet – de ott volt még az alagsor és az első emelet, minden burkolás és berendezések nélkül, csupasz téglafalakkal. Micsoda öröm volt, amikor a potenciális iskolaszárnynak végre ez a része is elkészülhetett!

Pontosan ilyen sok emberi élet: van benne valami félig készen, amit nem lehet használni semmire – de mihelyt Isten országlása, királyi uralma alá helyezi (addig autonóm komplexusok uralta) lelkét – az ott csodálatos módon „készre munkálódik” benne, és értelmesen működni kezd. Minden emberben ott lakik egy értékesebb élet lehetősége – és nem az ég Urán múlik, ha az kihasználatlan marad. Eljuthat valaki odáig, hogy már tud megbocsátani, képes nehéz helyzetben hallgatni, immár sajátja a humor és a reménység is. Ilyesmik elég biztosan jelzik, hogy az archetípusok helyett Valaki (!) más uralma kezdődött el benne, és hite több a nyárspolgári panteizmusnál.

Végül még egy fontos vonása Isten országának, hogy mindig személyek konkrét körülményei között valósul meg. Nem elvekben, és nem jelszavakban – azokat könnyű változtatni. Hanem emberi viszonylatokban, a lélek derűjében, okosodásában, és mindenképpen a jövő kilátásaiban – mert ez együtt mind „mi vagyunk.” A körülményeket általában nem tudjuk egykönnyen megváltoztatni, azok olyanok, amilyenek – legfeljebb a hozzájuk való viszonyulásunkat, mert az tényleg hatalmunkban van. Gondoljunk csak arra, hogy valakinek még a keresztet is el kellett szenvednie érettünk – egyszerűen nem lehetett megváltoztatni azokat az adott „körülményeket” ott Jeruzsálemben. De imádkozni lehetett felfeszítőiért, és a lelkét is tehette az Úr kezébe szenvedése közepette.

Istent szeretni teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével és minden erőnkkel, a másik embert pedig legalább úgy és annyira, mint magunkat – így leszünk „nem messze” Isten országától…!

Adventben ezt tanulgatjuk. Örök lecke, de most megint kaptunk rá négy hetet. Milyen jó, hogy így van! Négy vasárnap – egy egész hónap! Legyen benne naponként csak egyetlen lépés előre: akkor nem marad rajtunk feltétlen uralma az ősképeknek, és meg tudjuk majd őrizni rendíthetetlen nyugalmunkat is. Tiszta szívvel, derűs lélekkel fogjuk várni a karácsonyt, az égi Gyermek születését – így legyen! Ámen.

 

Fohász

 

Urunk, te akkor is hallod imáinkat, amikor mi nehezen hisszük azt. Segíts, hogy mindenkor egész szívünkkel tudjunk szeretni téged, Teremtőnket, aki mindig voltál és mindig leszel, és minden jó örök forrása vagy – és azokat is szerethessük úgy, mint magunkat, akiket az emberek közül eddig egyáltalán nem voltunk képesek! Ámen.