Ezt nem így kellett volna

Igehirdetés 2017. május 21.

Ezt nem így kellett volna

Lekció: 2Sám 13,1-29

Textus: 2Sám 13,12-15

„Jaj, bátyám, ne kövess el rajtam erőszakot, mert nem szabad így cselekedni Izraelben! Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot! És én hova menjek szégyenemben? Téged pedig gyalázatosnak fognak tartani Izraelben. Inkább beszélj a királlyal, bizonyára nem fog engem megtagadni tőled!”

 

Az embernek sokszor csak később jut eszébe, mit kellett volna egy bizonyos helyzetben mondania vagy tennie. Egy szellemes francia mondás ezt l’Esprit de l’escalier-nek, a „lépcsőház szellemének” nevezi: utólag, lefelé a lépcsőházban már okosak vagyunk… Rosszabb, amikor „post festa”, vagyis az „ünnepek után” kifejezetten verjük fejünket a falba, milyen ostobák is tudtunk lenni egy dologban – s bizony kevesen vannak, akiknek egyetlen ilyen eset se volna életében. Ám a legrosszabb verzió mégis az, amikor valaki tulajdon fizikai életével fizet azért, amit „nem úgy kellett volna tennie” – Amnón esete Támárral pedig ilyen volt.

De kezdjük az elején. A háromezer éves bibliai történet akkor játszódik, amikor Kr. e. 1000 táján Dávid a király. A régi keleten több felesége lehetett egy férfinek, ha gondoskodni tudott számukra megfelelő házról, ruházatról, eleségről, és gyermekeik ellátásáról. Az uralkodók gyakran kifejezetten sok asszonyt tartottak, ami hatalmuk jelvényének számított – s a Dávid fényes udvarában is így volt ez. Hétéves hebroni uralkodása alatt „főfelesége”, Mikál mellé (aki Saul  király lánya volt, és gyermektelen) további hat feleséget vett, ezektől összesen hat fia született. Amnón volt az első, s ezzel trón-várományos, Absolon pedig a harmadik – aki viszont egy szíriai fejedelem, Gesur lányától volt, így felnőttként neki is királyi ambíciói lettek.

Amikor Dávid később további harminchárom éven át már Jeruzsálemben uralkodott, egy újabb asszonytól ott négy fia született, valamint név szerint meg nem nevezett egyéb másodfeleségektől még kilenc. Fiú leszármazottai száma tehát tizenkilencre rúgott, s még ott voltak a lányok is – akik közül azonban egyedül Támár kerül említésre. Ennyi asszony és lehetséges trónaspiráns közt szinte elkerülhetetlen a viszály.

Amikor Amnón, nem tudva parancsolni fellobbanó vágyának, megszeplősíti a féltestvére húgát Támárt, aztán pedig egyszerűen kidobatja az utcára – Absolon bosszút áll rajta leánytestvéréért, és megöleti. Ha valakiről, Amnónról tehát elmondható, „nem így kellett volna”, hiszen egészen másként alakulhattak volna számára a dolgok. De ez már történelem.

Milyen rejtett élet-törvényeket tár fel e sötét történés? Először is bemutatja, hogy át nem világított, gondozatlan érzések szenvedéllyé növekedve hallatlanul destruktív hatást fejthetnek ki. A szerelem ugyan tényleg a legnagyobb emberi élet-valóságok sorába tartozik – születés, barátság, család, hit, alkotás, halál – de végső piedesztálra kerülése, még elvileg is mindent elsöprő tényezővé magasztosítása csak a 19. századi romantika találmánya. Ezt dicsőíti e korszakban költészet, opera, később majd a musical és a sláger is – „szeretni bolondulásig.” Ám látjuk, vak és irracionális mivoltával több bajt hoz a félsütetű ember életébe, mint jót, s a Biblia nem is habozik felmutatni ezt az oldalát. Viszont a szerelmi téboly itt csak modell, egy lehetséges eset az őrületek közül: így kell olvasnunk ezt a történetet. Minden félig, vagy egyáltalán át nem világított belső örvényről szól, ami csak átveheti lelkünkön az uralmat: harag, bosszúállás, igazság-bajnokának lenni, szereplési téboly, versengés, rosszkedv, szerzési vágy – bármi lehet!

Amnón számára mindenesetre a fizikai megsemmisülést, féltestvére húgának, Támárnak pedig a gyalázatot jelentette egy adott érzelem abban a kiérleletlen, reflektálatlan formában, ahogyan a királyfi hagyta magán eluralkodni. Mert a szenvedélyek, íme, becsapósak tudnak lenni: egyik pillanatról a másikra előjelet is válthatnak. Amint látjuk, a legnagyobb sóvárgásból és emésztő epekedésből kiábrándulás, sőt, kifejezetten undor is válhat. Nem helyes pozitív érzések nélkül hosszabb távú kapcsolatba fogni, a szerelem mindenképpen szükséges egy ilyen nagy horderejű döntéshez – csakhogy az érzelem, vagy akár szenvedély is édeskevés egy valódi, tartalmas és tartós férfi-nő kapcsolat megalapozásához. Ahhoz a másik értelmes ismerete, megbecsülése, főleg pedig komolyság és emberi tartás is kell, az időközben esetleg keletkező más érzelmek iránti kellő szigorral és önfegyelemmel együtt.

Amnón esetében ezeknek se híre, se hamva – s az ige pontosan azt mutatja fel, milyen következményekkel jár egy ilyen lelki éretlenség. Ha a trón-várományos királyfi felfogását jellemezni akarjuk, a ma is sokat látott „ide nekem az életet, de most rögtön” kifejezéssel élhetünk: azonnal felhabzsolni, amit megkívánok, s ami csak hozzáférhető. Ma a szakember azt mondaná felőle, hogy meglett ember létére tizenéves a pszichéje – ami ugyan nem túl hízelgő diagnózis, ám igaz. Itt sajnos minden további nélkül megállapíthatjuk: “Ezt nem így kellett volna…!”

Akad mindehhez egy kívülálló: a ravasz gondolkodású szolga, Jónádáb, aki segít a szerelem-megkötözte királyfin, s kitalálja, hogyan érheti el célját. Tetessen beteget, s magával a királlyal küldesse szobájába Támárt süteményt készíteni! Ezzel az agyafúrt tanácsával Jónádáb taszít egy jókorát az emberileg egyébként is szakadék szélén álló Amnón-on: mert megtörténik, aminek nem lenne szabad megtörténnie. Ha valahol, itt egészen nyilvánvaló, hogy nem mindent szabad, amit lehet – ám azt is látjuk, hogy “a kibicnek semmi nem drága.” Aki az élet alaptörvényeivel sincs tisztában, annak később kell azokat megtanulnia – ha marad rá módja. Amnónnak nem maradt.

Mert vannak az életben egyszer s mindenkorra eljátszható helyzetek, s bizony olyanok is, amik ha gyógyulnak később egyáltalán, csak nagyon hegesen teszik. A történet arra figyelmeztet, milyen ereje lehet egy tanácsnak, amit kétes helyzetben adhat valaki. Egyáltalán nem mindegy, mit mondunk egymásnak! Emberek elképesztő mértékben képesek befolyásolni szavaikkal mások útját, és sokszor nem is gondolnak erre. Nagyon vigyáznunk kell még véleményünk nyilvánításával, gesztusainkkal is bizonyos helyzetekben!

És természetesen az sem mindegy, magunknak mit mondunk. Aki azt ismételgeti, hogy „biztosan rosszul leszek” – az tényleg rosszul is lesz, sok példa mutatja. Viszont azt is látjuk, milyen ereje lehet, ha azt mondjuk magunknak, ezt vagy azt a nehéz munkát „igenis, meg tudom csinálni” – mert aztán tényleg meg is tudjuk!

Amnón hagyta magán eluralkodni az „akármi lesz, megszerzem magamnak ezt a lányt” – s amikor meg is történt, derült csak ki, hogy senkinek nem vált javára. Neki magának sem. Önállósította magát egy szenvedély, „elszabadult a hajóágyú” – vagy úgy is mondhatjuk, egy dolog teljesen elveszített minden értelmezési keretet – s így „démonizálódva” elvégezte a maga iszonyatos rontását.

 

Pedig elhangzik ott a jó szó is, maga Támár mondja ki: „Jaj, bátyám, ne kövess el rajtam erőszakot, mert nem szabad így cselekedni Izraelben! Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot! És én hova menjek szégyenemben? Téged pedig gyalázatosnak fognak tartani Izraelben. Inkább beszélj a királlyal, bizonyára nem fog engem megtagadni tőled!” Lenne tehát legális út is – ám csak a másik ember vállalásának terheivel, annak emberi természetével, vágyaival, reményeivel együtt – de ez már nem kell Amnónnak. Hány élet egyáltalán nem is jön a világra, mert „nem vállalják”! Ma nálunk párkapcsolatonként kevesebb, mint másfél gyerek születik – mert nem vállalják fel őket. Amnón sem vállalja fel Támárt – ő csak egy kívánatos tárgy a szemében, akit meg akar szerezni. Pedig a lány elfogadná őt, ez derül ki a szavaiból, ha legális úton járna!

Amnónnal azonban nem lehet beszélni. (Péld 26,12)  Nagyobb ítélet aztán kevés akad emberen, mint ami itt következik, hiszen a hataloméhes Absolon úgyis csak indokot keres ellene – s íme, most már van is. Aki nem ítél magán, azon mások ítélnek – s cseppet sem biztos, hogy bűnéhez képest arányosan teszik majd! Amnón erre nem gondol, sőt, egyáltalán nem is gondolkodik.

Hívő embernek a szörnyű eset kapcsán is eszébe juthat itt a hatalmas ige: „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának sötétjében laknak, fény ragyog fel rájuk… mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és hívják nevét csodálatos tanácsosnak – erős Istennek, örökkévaló Atyának, békesség Fejedelmének.” (Ézs 9,1  Ézs 9,6-7)  A Krisztus születése előtt hét évszázaddal elhangzó messiási prófécia „csodálatos tanácsosnak” nevezi őt – miért ne kérnénk útmutatást tőle magunk is?

Aki valaha is megtette tudja, hogy tőle sosem kapunk olyan tanácsot, amit utólag meg kellene bánni – magam legalábbis örömmel tehetek vallást erről. Ő mindig szól, ezt tapasztalom, ha van elegendő türelmem és alázatom kivárni – éspedig olyan világosan és egyértelműen, ahogyan egy másik ember hangját hallhatom! Az ő igéje biztos és igaz, ami “bölccsé teszi az együgyűt.” (Zsolt 19,8)  Jónádáb szava viszont hamis és hitető, szolgához illően a később remélt jutalomra tekint. Amit mond, tudnia kellene egy lelki értelemben már megszületett, “meglett” embernek józanul és határozottan elvetni – Amnón viszont nem ilyen.

Mi hiányzott az ő esetében a lelki érettségen kívül? Röviden és tömören: a valódi istenhit. Lehet, hogy kapott valami vallásos tanítást, Dávid udvarában ez valószínűleg megadatott neki – de hogy nem fogott rajta, az is biztos. Döntései erre vallanak. Szabad valakit a szolgákkal az utcára kidobatni, miután együtt háltak? Olyan embertelenség, ami mögött kizárt bármilyen valódi hit!

Absolon bosszúja is istentelen azonban. Akármilyen nagy is Amnón vétke, a vérbosszú tovább rongálja a dolgokat, ahelyett, hogy javítana rajtuk. Amikor létrontással találkozunk – s a Támáron elkövetett dolog bizony az – akkor nem az a tennivaló, hogy még tovább rongáljuk az életet. Absolon ezt tette. Tragikusan szövődnek itt a szálak, hiszen tudjuk, hogy e nagy „igazságosztó” nemsokára saját apja, Dávid ellen sző majd gyalázatos összeesküvést, s a nép szeme láttára másodfeleségeivel hál a palota tetőteraszán… De összekapó emberek, még házastársak is, olykor alvilági gyönyörűséget lelnek abban, hogy egy kiélezett helyzetben egymást szélsőségekbe hajszolva szörnyű dolgokat mondjanak ki, amit soha megbocsátani nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz. Létrontásra létrontás –

 

Ezekben az esetekben mindig ugyanaz hiányzik: a valódi istenhit. A tudat, hogy minden szavunkért elszámolással tartozunk, nemhogy tetteinkért – az Élet Könyvében fel vannak írva dolgaink! Egymást még áltathatjuk, magunkat is valahogy – Isten előtt azonban semmi nem titkolható, ott minden nyilván van. Ezt sem Amnón, sem Absolon nem így gondolta – s ezért lett az életük olyan, amilyen.

A hívő ember a „mennyeiek világába ültetett” ember (Ef 2,6), akinek tartalékai kifogyhatatlanok. Ő bármikor meríthet az „élő vízből” (Ézs 58,11  Ján 7,38), neki megújulnak erői. (Ézs 40,29-31) Minden gondját arra vetheti, akinek gondja van reá (1Pét 5,7), s akitől megtanulhatja a szelídlelkűséget is.  (Mát 11,28-30) Küzdelmei idején tudja, olyan pártfogója van, aki még az „erős fegyverest” is meg tudja kötözni, hiszen „Isten ujjával” űzi ki az ördögöket. (Luk 11,20-22) Ha Amnón vagy Absolon kapiskált volna ezekből valamit…!

Nekünk azonban mindennapi lelki kenyér még gondolni is ezekre – el ne felejtkezzünk róluk! A Miatyánk záró szavai is eszünkbe juthatnak: “Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!” Az “ország” – ti. Istenországa, annyit tesz, hogy tudás és tervrajz. Urunk tudja, mit akar! “Hatalom” azt jelenti, mindazt ő véghez is tudja vinni, amit tud és gondol – nem kell tehát aggódnunk semmi felől! “Dicsőség” pedig nem kevesebb, mint az: minden pontosan a helyén van, s éppen úgy jó, ahogy ő azt elgondolta. Akinek még ez is kevés lenne, emlékezzen Amnónra és Absolonra: hátha az ő sorsuk felébreszti. Sosem késő elkezdeni úgy élni, hogy egyszer ne az legyen majd az összefoglalása: “Ezt nem így kellett volna…” Igenis, járhat közülünk bárki a dicsőség, a mennyei fény és ragyogás útmutatása szerint, aminek lényege itt a földön abban látszik meg: Pont így volt jó – sehogy másként! Így legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, te jobban szeretsz, mint mi magunkat. Tudod jól, hányszor járunk az önüdvözítés és élethabzsolás útjain – kérünk, ne engedd, hogy szenvedést okozzunk magunknak vagy másoknak! Adj szent komolyságot, hogy fontos pillanatokban rádöbbenjünk, hol állunk, és előtted való őszinteséggel ítéljünk magunk felett, míg mások nem teszik. Ámen.