Uncategorized

Ezt nem így kellett volna

Igehirdetés 2017. május 21.

Ezt nem így kellett volna

 

Lekció: 2Sám 13,1-29

Textus: 2Sám 13,12-15

„Jaj, bátyám, ne kövess el rajtam erőszakot, mert nem szabad így cselekedni Izraelben! Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot! És én hova menjek szégyenemben? Téged pedig gyalázatosnak fognak tartani Izraelben. Inkább beszélj a királlyal, bizonyára nem fog engem megtagadni tőled!”

 

Igehirdetés

Az embernek sokszor csak később jut eszébe, mit kellett volna egy bizonyos helyzetben mondania vagy tennie. Egy szellemes francia mondás ezt l’Esprit de l’escalier-nek, a „lépcsőház szellemének” nevezi: utólag, lefelé a lépcsőházban már okosak vagyunk… Rosszabb, amikor post festa, az „ünnepek után” kifejezetten verjük fejünket a falba, milyen ostobák tudtunk lenni egy dologban – s bizony kevesen vannak, akiknek egyetlen ilyen eset se volna életében. Ám a legrosszabb verzió mégis az, amikor valaki tulajdon fizikai életével fizet azért, amit „nem úgy kellett volna” – Amnón esete Támárral pedig ilyen volt.

De kezdjük az elején. A háromezer éves bibliai történet akkor játszódik, amikor Kr. e. 1000 táján Dávid a király. A régi keleten több felesége lehetett egy férfinek, ha gondoskodni tudott számukra megfelelő házról, ruházatról, eleségről és gyermekeik ellátásáról. Az uralkodók kifejezetten sok asszonyt tartottak, ami hatalmuk jelvényének számított – s a Dávid fényes udvarában is így volt ez. Hétéves hebroni uralkodása alatt „főfelesége”, Mikál mellé (aki Saul  király lánya volt, és gyermektelen) további hat feleséget vett, ezektől összesen hat fia született. Amnón volt az első, s ezzel trón-várományos, Absolon pedig a harmadik – aki viszont egy szíriai fejedelem, Gesur lányától volt, így felnőttként neki is királyi ambíciói lettek.

Amikor Dávid később további harminchárom éven át már Jeruzsálemben uralkodott, egy újabb asszonytól ott négy fia született, valamint név szerint meg nem nevezett másodfeleségektől még kilenc. Fiú leszármazottai száma tehát tizenkilencre rúgott, s még ott voltak a lányok is – akik közül azonban egyedül Támár kerül említésre. Ennyi asszony és lehetséges trónaspiráns közt szinte elkerülhetetlen a viszály.

Amikor Amnón, nem tudva parancsolni fellobbanó vágyának megszeplősíti féltestvére húgát, Támárt, aztán pedig egyszerűen kidobatja az utcára – Absolon bosszút áll és megöleti. Amnónról tehát elmondható, „nem így kellett volna”, hisz egészen másként is alakulhattak volna számára a dolgok. De nem így történt.

Milyen rejtett élet-törvényeket tár fel a sötét epizód? Először is bemutatja, hogy át nem világított, gondozatlan érzések szenvedéllyé növekedve hallatlanul destruktív hatást fejthetnek ki. A szerelem ugyan tényleg a legnagyobb emberi élet-valóságok sorába tartozik – születés, barátság, család, hit, alkotás, halál – de végső piedesztálra kerülése, még elvileg is “mindent elsöprő” tényezővé magasztosítása csak a 19. századi romantika találmánya. Ezt dicsőíti abban a korszakban költészet, irodalom, opera, később a musical és a sláger – „szeretni bolondulásig.” Ám vak és irracionális mivoltával több bajt hoz a félsütetű ember életébe, mint jót: s a Biblia nem is habozik felmutatni ezt az oldalát. Viszont a szerelmi téboly csak modell, egy lehetséges eset az őrületek közül: így kell olvasnunk ezt a történetet. Valamennyi félig, vagy egyáltalán át nem világított belső “örvényről” szól a történet, ami átveheti lelkünkön az uralmat: harag, bosszúállás, igazság-bajnokának lenni, szereplési téboly, versengés, rosszkedv, szerzési vágy – bármi lehet…!

Amnón számára mindenesetre a fizikai megsemmisülést, féltestvére húgának, Támárnak pedig a gyalázatot jelentette az adott “érzelem” a reflektálatlan formában, ahogyan a királyfi hagyta magán eluralkodni. Mert a szenvedélyek, íme becsapósak: egyik pillanatról a másikra előjelet válthatnak – legnagyobb sóvárgásból és emésztő epekedésből kiábrándulás, sőt, undor is válhat. Nem helyes pozitív érzések nélkül hosszabb távú kapcsolatba fogni, a szerelem mindenképpen szükséges egy nagy horderejű döntéshez – csakhogy az érzelem, vagy akár szenvedély is édeskevés egy valódi, tartalmas és tartós férfi-nő kapcsolat megalapozásához. Ahhoz a másik lény értelmes ismerete, megbecsülése, főleg pedig komolyan vétele és emberi tartás is kell – az időközben esetleg keletkező más érzelmek iránti kellő szigorral és önfegyelemmel együtt.

Amnón esetében ezeknek se híre, se hamva – s az ige pontosan azt mutatja fel, milyen következményekkel jár az ilyen lelki éretlenség. Ha a trón-várományos királyfi felfogását jellemezni akarjuk, akkor a ma is sokat látott „ide nekem az életet, de most rögtön” esetével állunk szemben: azonnal fölhabzsolni, amit megkívánok, s ami csak számomra hozzáférhető. A pszichológus azt mondaná, hogy meglett ember létére tizenéves a pszichéje – ami nem túl hízelgő diagnózis, ám sajnálatosan igaz. A történtek alapján minden további nélkül megállapíthatjuk: “Ezt nem így kellett volna!”

Akad mindehhez egy kívülálló: a ravasz gondolkodású szolga, Jónádáb – aki segít a szerelem-kötözte királyfinak, s kitalálja, hogyan érheti el célját. Tetessen beteget, s magával a királlyal küldesse szobájába Támárt süteményt készíteni! Agyafúrt tanácsával taszít egy jókorát az emberileg egyébként is szakadék szélén álló Amnónon: mert megtörténik, aminek nem lenne szabad. Ha valahol, itt egészen nyilvánvaló, hogy nem mindent szabad, amit lehet – ám azt is látjuk, hogy “a kibicnek semmi sem drága.” Aki az élet alaptörvényeivel sincs tisztában, annak később kell azokat megtanulnia – ha marad rá módja. Amnónnak nem maradt.

Mert vannak az életben egyszer s mindenkorra eljátszható helyzetek, s bizony olyanok is, amik ha gyógyulnak később egyáltalán, nagyon “hegesen” teszik. A történet arra is figyelmeztet, micsoda ereje lehet egy tanácsnak, amit kétes helyzetben ad valaki. Egyáltalán nem mindegy, mit mondunk egymásnak. Emberek elképesztő mértékben képesek befolyásolni szavaikkal mások útját, ezt sokszor egyáltalán nem is gondolják meg. Vigyázzunk véleményünk nyilvánításával, sőt, még gesztusainkkal is bizonyos helyzetekben!

Természetesen az sem mindegy, magunknak mit mondunk. Aki azt ismételgeti, hogy „biztosan rosszul leszek” – az tényleg rosszul is lesz, sok példa mutatja. Viszont azt is látjuk, milyen ereje lehet, ha azt mondjuk magunknak, ezt vagy azt a nehéz munkát „igenis, meg tudom csinálni” – mert aztán csodálkozunk: tényleg meg is tudjuk…!

Amnón hagyta magán eluralkodni az „akármi lesz, megszerzem magamnak ezt a lányt” – s amikor a dolog megtörtént, derült ki, hogy egyáltalán senkinek nem vált javára. Neki magának sem. Önállósította magát egy szenvedély, „elszabadult a hajóágyú” – vagy úgyis mondhatjuk, teljesen elveszített minden értelmezési keretet – s így démonizálódva elvégezte a maga iszonyatos rontását.

Pedig elhangzik jó szó is, maga Támár mondja ki: „Jaj, bátyám, ne kövess el rajtam erőszakot, mert nem szabad így cselekedni Izraelben! Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot! És én hova menjek szégyenemben? Téged pedig gyalázatosnak fognak tartani Izraelben. Inkább beszélj a királlyal, bizonyára nem fog engem megtagadni tőled!” Lenne tehát legális út – ám csak a másik ember vállalásának terheivel: annak emberi természetével, vágyaival, reményeivel együtt – de ez már nem kell Amnónnak. Ő a lányban csak egy tárgyat lát, nem pedig egy valóságos embert….

Hány élet egyáltalán nem is jön a világra, mert „nem vállalják”! Ma nálunk párkapcsolatonként kevesebb, mint másfél gyerek születik – mert nem vállalják fel őket. Amnón sem vállalja fel Támárt – ő csak egy kívánatos test a szemében, akit meg akar szerezni. Pedig a lány elfogadná őt, ez derül ki szavaiból, ha legális úton járna!

Amnónnal azonban nem lehet beszélni. (Péld 26,12)  Nagyobb ítélet kevés akad emberen, mint ami itt következik, hiszen a hataloméhes Absolon csak indokot keres ellene – s íme, már van is. Aki nem ítél önmagán, azon mások ítélnek majd – s cseppet sem biztos, hogy bűnéhez képest arányosan teszik. Amnón erre nem gondol, sőt, egyáltalán nem is gondolkodik.

Hívő embernek a szörnyű eset kapcsán is eszébe juthat azonban a hatalmas ige: „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának sötétjében laknak, fény ragyog fel rájuk… mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és hívják nevét csodálatos tanácsosnak – erős Istennek, örökkévaló Atyának, békesség Fejedelmének.” (Ézs 9,1  Ézs 9,6-7)  A Krisztus előtt évszázadokkal elhangzó messiási prófécia „csodálatos tanácsosnak” nevezi őt – miért ne kérnénk útmutatást tőle magunk is…?

Aki valaha is megtette tudja, hogy tőle sosem kapunk olyan tanácsot, amit utólag meg kellene bánni – magam legalábbis örömmel tehetek vallást erről. Ő mindig szól, ezt tapasztalom, ha van elegendő türelmem és alázatom kivárni – éspedig olyan világosan és egyértelműen, mint egy másik ember hangját hallhatom! Az ő igéje biztos és igaz, ami “bölccsé teszi az együgyűt.” (Zsolt 19,8)  Jónádáb szava hamis és hitető, szolgához illően a később remélt jutalomra tekint. Amit mond, azt tudni kellene egy lelki értelemben megszületett, “meglett embernek” józanul és határozottan elvetni – Amnón viszont nem ilyen…

Mi hiányzott az ő esetében a lelki érettségen kívül? Röviden és tömören: a valódi istenhit! Lehet, hogy kapott vallásos tanítást, Dávid udvarában ez valószínűleg megadatott neki – de hogy nem fogott rajta, az is biztos. Döntései erre vallanak. Szabad valakit a szolgákkal az utcára kidobatni, miután együtt háltak…? Olyan embertelenség, ami mögött kizárt bármilyen valódi hit!

Absolon bosszúja is istentelen azonban. Akármilyen nagy is Amnón vétke, tovább rongálja a dolgokat, ahelyett, hogy javítana rajtuk. Ahol létrontással találkozunk, s a Támáron elkövetett dolog bizony az – akkor nem az a tennivaló, hogy tovább rongáljuk az életet: Absolon ezt tette. Tragikusan szövődnek a szálak, hiszen tudjuk, hogy a nagy „igazságosztó” nemsokára saját apja, Dávid ellen sző gyalázatos összeesküvést, s a nép szeme láttára másodfeleségeivel hál a palota tetőteraszán… De összekapó emberek, még házastársak is, olykor alvilági gyönyörűséget lelnek abban, hogy egy kiélezett helyzetben egymást szélsőségekbe hajszolva – szörnyű dolgokat mondjanak ki, amit soha megbocsátani nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz. Létrontásra létrontás –

Ezekben az esetekben mindig ugyanaz hiányzik: a valódi istenhit! A tudat, hogy minden szavunkért elszámolással tartozunk, nemhogy tetteinkért – az Élet Könyvében föl vannak írva dolgaink! Egymást áltathatjuk, magunkat is valahogy – Isten előtt azonban semmi nem titkolható, ott minden nyilván van. Ezt sem Amnón, sem Absolon nem így gondolta – s ezért lett az életük olyan, amilyen.

A hívő ember a „mennyeiek világába ültetett” ember (Ef 2,6), akinek tartalékai kifogyhatatlanok. Ő bármikor meríthet az „élő vízből” (Ézs 58,11  Ján 7,38), neki megújulnak erői. (Ézs 40,29-31) Minden gondját arra vetheti, akinek gondja van reá (1Pét 5,7), s akitől megtanulhatja a szelíd lelkűséget is.  (Mát 11,28-30) Küzdelmei idején tudja, olyan pártfogója van, aki még az „erős fegyverest” is meg tudja kötözni, hiszen „Isten ujjával” űzi ki az ördögöket. (Luk 11,20-22) Ha Amnón vagy Absolon kapiskált volna ezekből valamit…!

Nekünk azonban mindennapi lelki kenyér még gondolni is ezekre – el ne felejtkezzünk róluk! A Miatyánk záró szavai is eszünkbe juthatnak: “Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!” Az “ország” – ti. Istenországa, annyit tesz, hogy tudás és tervrajz. Urunk tudja, mit akar! “Hatalom” azt jelenti, mindazt ő véghez is tudja vinni, amit tud és gondol – nem kell tehát aggódnunk semmi felől! “Dicsőség” pedig nem kevesebb, mint az: minden pontosan a helyén van, s éppen úgy jó, ahogy ő azt elgondolta.

Akinek még ez is kevés lenne, emlékezzen Amnónra és Absolonra: hátha az ő sorsuk felébreszti. Sosem késő elkezdeni úgy élni, hogy egyszer ne az legyen majd az összefoglalása: “Ezt nem így kellett volna…” Igenis, járhat közülünk bárki a dicsőség, a mennyei fény és ragyogás útmutatása szerint, aminek lényege itt a földön abban látszik meg: Pont így volt jó – sehogy másként! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, te jobban szeretsz, mint mi magunkat. Tudod jól, hányszor járunk az önüdvözítés és élethabzsolás útjain – kérünk, ne engedd, hogy szenvedést okozzunk magunknak vagy másoknak! Adj szent komolyságot, hogy fontos pillanatokban rádöbbenjünk, hol állunk, és előtted való őszinteséggel ítéljünk magunk felett, míg mások nem teszik. Ámen.