Igehirdetés 2017. május 14.

Váratlan segítség

Lekció: 2Sám 16-17

Textus: 2Sám 17,27-29

“…ágyneműt, cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot vittek eleségül Dávidnak és a vele levő népnek. Mert ezt mondták: Éhes, fáradt és szomjas lett a nép a pusztában.”

Igehirdetés

Dávid életének egyik legsötétebb fejezete, amikor saját fia, Absolon összeesküvést sző ellene, s elűzi Jeruzsálemből. Bukott királynak lenni nyomorult dolog, barlangokban rejtőzve az életét menteni valakinek pedig különösen is az. Pártütő fia még mindehhez megalázza a nép előtt: a palota tetőteraszán a király feleségeivel hál.

A menekülése során hajszálon múlik Dávid élete. A fellázadó királyfi arra a tanácsosára hallgat, aki szerint ne üldözze őt azonnal – gyűjtse össze Izrael minden seregeit, s azután menjen Dávid után hatalmas erővel. Így azonban sikerül Dávidnak időt nyernie, és el tud rejtőzni a pusztai hegyekben. Útközben találkozik Sémeivel, Saul kiirtott családjának rokonával, aki átkozza, kövekkel dobálja és port szór felé – ezt is szó nélkül el kell viselje. Megrendülten úgy tekinti, bűnei miatt az Úr beszél vele Sémei válogatott szidalmai révén.

Megesik tehát Isten választott emberének életében, hogy egyszer csak minden összeomlik körülötte. Egymás után jönnek a borzalmak, és nem lehet mást tenni, csak elviselni. Az elviselés tudománya! Persze, Dávid is próbálkozik, hiszen menekül – teszi, amit egyáltalán lehet. De belátja, hogy a rendkívüli időben többre van szükség – föl kell nőnie a helyzethez. Nem segít most indulat, harag, sem önsajnálat vagy kétségbeesés, de még akarnokság sem – próbatétel idején a szív megtisztulása visz előbbre!

Fontos észrevenni, hogy Dávid menekül ugyan, de közben gyakorlatilag teljesen passzív. Egy szóval sem mentegeti magát Sémei szitkozódásai ellenében. Nem vitázik, nem támad, nem magyarázza, hogy az ország érdekében tette Saul örököseivel, amit tett – hanem hallgat. Ott és akkor ennyiből állt „fölnőni a helyzethez” – tudni csendben lenni, s nem szólni egyáltalán semmit. Néha nehezebb, ha jól meggondoljuk, mint ékesszólóan bizonygatni és megvédenie valakinek magát – olyasmi, amihez nagy önfegyelem, vagy nyomós érvek szükségesek.

Dávid esetében az utóbbiról volt szó. A „nyomós érv” hallgatása mellett az volt, hogy e pillanatban immár nem csak vízszintes síkon szemléli életét. Vannak barátok, vannak ellenségek – s tudjuk mi a teendő ezekkel is, azokkal is. Nem! Dávidnak Absolon elképesztő összeesküvése Isten intésévé válik – ezt hallja ki Sémei elkeseredett átkozódásaiból is.  (2Sám 16,7-14) Azt mondja szolgáinak, mikor azok ajánlkoznak a szidalmazó megölésére: „Hagyjátok, hadd ócsároljon – hiszen az Úr parancsolta neki. Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!” (2Sám 16,11-12)

Mi történt? Javára lett, hogy nyilvánosan gyalázták, kegyetlenül fejére olvasták bűneit – életének ezek a keserű pillanatai Istenhez fordították! Nem vált az események hatására tagadóvá – még agnosztikussá sem. Mindkettőből látunk ma éppen eleget. Isten-tagadók azzal indokolják álláspontjukat, hogy ők csak gonosz dolgokat láttak a világban – ami nyilván abszurdum. Miért csak természeti katasztrófák vagy történelmi kataklizmák idején foglalkoznánk a végső kérdésekkel, a valóban és véglegesen Létező dolgával – amikor szépen süt a nap, bejön a vállalkozás és mindenki egészséges a családban, akkor nem? Cizelláltabb megfogalmazás szerint (olykor ilyesmit is hallani) – valakinek „Istenről nincsen semmilyen tapasztalása, viszont a Gonoszról van.” Ez lényege szerint ugyanaz, mint az előbbi, csak ravaszabb és bújócskázóbb szavakba öltöztetve – szomorú állapot!

Agnosztikusnak azt szokás nevezni, aki Istent még nem ismeri, vagy “elvi alapon” nem is tartja megismerhetőnek. Nehéz vele bármit is kezdeni, hisz az így gondolkodó kiépített már magának egy szellemi erődítményt, amit hiúságból véd is a végsőkig. Rajta valóban csak Isten segíthet – amit egyébként, akár az illető akarata ellenére is, megtehet. (Csel 8,3) Aki viszont azt vallja, hogy „még nem találkoztam ugyan Istennel, de nyitva a szívem a megismerésére” – az ígéretesebb állapotban van. Talán zárva még a szíve, de legalább nem tett rá még külön jókora lakatot is. Amennyiben segíteni akarunk valakinek ilyen téren, ami nehéz dolog, akkor meg kell tudjuk ítélni – esetleg szeretettel meg is kérdezhetjük: hová tartozik a kettő közül. De a cél sosem az, hogy ő is úgy gondolkozzon, mint mi – hanem az, hogy hozzá is eljusson Isten jósága!

Dávidot megrendítette életének megfoghatatlan, különös fordulata. Tudatosult benne, hová jutott, hol is áll ő most Isten előtt. Ez olyankor válik nagy jótéteménnyé, amikor valakinek sokáig zárva volt a szíve az ég csöndes intéseire – egyszer mégis rádöbben, hogy egy sereg ügy tökéletesen rendezetlen az életében, ami nem maradhat úgy. Itt van mindjárt a megszólíthatóság kérdése: a mindennapok lerakódó rétegei, a fokozatos elpiszkolódás – de a sikeres élet néha még hatékonyabban tud lelkileg süketté tenni! Tesz is sokakat. Így járt ebben a tekintetben Dávid is. Beleszokott, hogy ő az első ember az országban, mindenki a parancsait lesi – s csak fiának elképesztő lázadása ébresztette rá, hogy bármilyen nagy király, éppúgy szíve szerint keresnie kell az Urat, mint bárki másnak! (1Krón 16,11-12   Ézs 55,6)

És megteszi. Elcsodálkozunk, hogy Sémei átkozódásaira nem válaszol viszont-átkokkal, sem a megöletését nem engedi, hanem összetört szívű, alázatos fohászt mond: „Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná, hogy ma ócsároltak engem!”  Aki így tud könyörögni, attól nincs messze az ég.  Az ilyen, de csak az ilyen ember megtapasztalhatja, hogy „Közel van az Úr a megtört szívekhez; és megsegíti a sebzett lelkeket!” (Zsolt 34,19) S hogy ez mennyire így van, azt egy egészen meghökkentő jel erősíti.

Elcsigázott, menekülő kis csapatát ugyanis adománnyal keresik fel támogató emberek titkos rejtekhelyén, Mahanaimban. Idegen is van köztük, egy ammóni, aztán még két gileádi: Mákir és Barzilai. Tábori eszközöket, és szükséges ennivalót hoznak: takarókat, tálakat és cserépedényeket – továbbá búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, valamint mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot! (2Sám 17,27-29)

Gyönyörűséges felsorolás. Dávid csapatának az életben maradást jelentette, s a hadviselésben valamennyire jártasak tudják, hogy a takaró meg az élelmezés a csapattestnél még a fegyvereknél is fontosabb. A fordulat legalább annyira meghökkentő, mint Sémei szitkozódása volt mintegy a bajok tetőzéseként – de a dolgok kezdenek egészen más irányt venni.

Ami váratlan segítségként anyagiakban érkezik az elűzött király és néhány hűséges szolgája számára, mintegy „angyali kezek” által, az kifejezetten belső történésként zajlik le a hívő emberben. Egy belátás, rádöbbenés átsegít rémisztő lelki mélységeken – s ha megadatik ilyesmi, arról rendszerint csak utólag értjük meg, hogy még az is az ég ajándéka volt. Nagyon is bele tudunk keményedni „igazunkba”: elmérgesednek emberi viszonylatok, összegubancolódik az élet: s akkor vagy érkezik angyali segítség a belátás útján – „Consideration, like an angel came…” (Shakespeare: IV. Henrik) – vagy minden még sokkal rosszabb lesz.

Itt a sorrend nagyon fontos, figyeljünk erre. Dávid előbb jut alázatra, hogy kész Isten előtt lehajtani a fejét bűnei miatt – s csak utána érkezik a támogatás az ammóni Sóbi, valamint Mákir és Barzilai által! Az ég lehajol, igen – ám csak ott, ahol valaki méltóvá lesz rá. Az embernek mindenért meg kell lakolnia, ahogy Goethe fogalmazza titkárával, Eckermannal beszélgetve, s a valóságnak ezt a sarokkövét dőreség lenne semmibe venni. Dávid különös útja viszont pontosan arról szól, hogy Isten a legkisebb alázatra is meglepő módon válaszol – jelet küld magáról! Az elűzött királynak még vitéz módon helyt kell állnia magáért – de lám, kap előtte egy fontos biztatást: Nem hagytalak el – itt vagyok! Vagy amint sokszor olvassuk a Szentírásban: „Én, az Úr vagyok a te Istened…!”

Ne menjünk el az ismerős szavak mellett – ez ugyanis Istenünk örök igéjének szíve közepe! Ha valamiben, hát ebben olyan üzenet szól, ami nélkül lelkileg csak éhen halni lehet. Nem hagyott el az Úr, itt van velünk – s engem személyesen is éppen olyan fontosnak tekint, mint az egész Mindenség fenntartását…! „Nem hagylak el, sem el nem távozom tetőled!” – mondta Jákobnak (1Móz 28,15-19), majd  Mózesnek és Józsuénak is (5Móz 31,6   Józs 1,5) – hogy aztán évezredes láncolat végén az ígéret újszövetségi örökösei is mind hittel hihessük (Zsid 13,5), el odáig, hogy „…mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” (Fil 4,13)

Barzilai és társai „tábori gyorssegélye” erről hozott hírt Dávidnak. Ő az Úr jelenlétére ismert a néhány takaróban, edényben, a kapott gabonában, mézben, vajban, juhtúróban és tehénsajtban! Amit azonban semmiképpen ne feledjünk: ilyen angyali segítséget ma is lehet kapni. Valahányszor elakadt, megtespedt életünk továbblendül, s hitetlenné vált, csalódott lelkünk új erőre, reménységre kap – pontosan ez történik. Váratlan segítség érkezett. Becsüljük meg nagyon!

Viszont itt a kérdés, ha ad Isten ilyesmit nekünk is, egyáltalán észrevesszük és felfogjuk-e? Mert könnyű elkönyvelni eseményeket az “élet forgatagának” – amint Dávid is mondhatta volna magának, ha a körülményeket csupán politikai helyzete szerint értékeli, hogy lám, e gileádi jóemberek már a háború végére spekulálnak… Ehelyett épült és lelkileg erőre kapott a váratlan gesztusuk által. Biztos, hogy mi sosem kapunk ilyen angyali érintéseket…? Hiszen még a kerti madarak által is tud Isten üzenni, meg a vonuló felhőkben – hát még emberek jóságában! Ne vegyük a szeretet mozdulatait soha vállrándítással: maga az Úr jön közel általuk. Szabad figyelni és érteni saját életünk jeleit!

Dávid például, ha volt szeme ilyesmire, s ezek után nem nehéz feltételezni, hogy volt – észrevehette, hogy az embereknek és jószágoknak felhasználható, szükséges élelmiszerek között mézet is ajándékoztak Barzilai és társai – ami pedig kifejezetten luxuscikknek számított. Életben lehet maradni nélküle, igaz – de olyan aranyló fényt hozhatott nyomorult életükbe, ami földerítette a lelküket. Kevesen tudják, hogy a „luxus” szó éppen fényt jelent: azt, ami nélkül lehet élni ugyan – de nem nagyon érdemes. Még fizikai értelemben is így van, lelkileg pedig sokszorosan igaz: öröm, reménység, szeretet – csupa “fényes” dolgok! Vannak matt, sőt fényt elnyelő, az egyenesen tönkretevő dolgok is – de hiszen tudjuk is: a gyanú, irigység, érzéketlenség – és mind, a többi, amiket kár szaporítani.

Hozhat valami többletet mindennapjainkba a szokottnál nagyobb, költségesebb vásárlás, tehát a fogyasztás – és sokak számára itt vége is a lehetőségeknek. Pedig hány más úton jöhet világosság az életünkbe! Jó és igazán minőségi irodalom, zenei elmélyülés (nem csak fogyasztás), saját belső életünk őszintébb feltérképezése, másoknak adott okos segítség, valódi szolgálat – és mindenekfölött: Isten megszólaló hangjának felismerése. Hiszen ő választotta el a világosságot a sötétségtől, s ma is ő a fény valódi forrása – Krisztusban pedig „a világ világossága!” (Ján 8,12  Ján 9,5) Miért érnénk be füstölgő fényekkel, vagy éppen talmi, hamis villódzásokkal – ha Istenből merítve magával a Fénnyel töltekezhetünk? Az ő világossága lelkileg mindig energizál, amint a tisztázott életű emberek közelsége is erőt ad – csak éppen ezerszer erősebben. Őt megkeresni, a közelében lenni, Szentlelkéből gyógyító erőt meríteni – erre születtünk! Lehet élni nélküle, ahogyan fény nélkül, sőt börtön mélyén is lehet valahogy – de nagyon szomorú. Jobb az égboltot látva, hegytetőn tájban gyönyörködni, erdőn-mezőn kirándulva, folyóparton letelepedni – kell-e ezt sokat bizonygatni?

Mai igénk a bajban lévő ember dolgairól tanít. Ébredjen rá mindenki, miben áll az ő helyzetében, hogy életünknek állandóan és folyamatosan vannak Isten-vonatkozásai! Dávidot a rázúduló baj útjainak megjobbítására serkentette – egyszerűen odafordította az Úrhoz. És mikor tudta magát megalázni, egy Sémei szidalmazásait sem viszonozva – akkor kapott életéhez váratlan „angyali” segítséget, hogy végső kétségbe ne essen, hanem megküzdve hivatásáért, újra betölthesse feladatát! A kapott élelmiszerek közt lévő méz pedig – a hagyomány szerint a Szentlélek jelképe, hiszen Jézus is ezt ette feltámadása után (Luk 24,42) – az aranyló életfény többletét hozta a megmaradásért küzdők szívébe. Így olvassuk hát ezeket a régi, véres történeteket – mondhatnak valami fontosat nekünk is! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, te a kevélyeknek ellene állsz, az alázatosoknak pedig kegyelmet adsz. Légy áldott, hogy úgy intesz minket életünk megjobbítására, hogy azt meg tudjuk érteni, és el is tudjuk fogadni. Segítsd a küzdőket, hogy eljusson hozzájuk a tőled való jó. Ránk pedig, kérünk vigyázz, hogy embereket ne elválasszunk, hanem inkább összekössünk kegyelmeddel! Ámen.

Nyomtatás