Eljuthatunk-e a legfőbb jóig?

Eljuthatunk-e a legfőbb jóig?

Igehirdetés 2017. május 7.

Eljuthatunk-e a legfőbb jóig?

 

Textus: Csel 7,59

„Amikor megkövezték Istvánt, így imádkozott: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!”

 

Igehirdetés

Aktuális emberi állapotunk rendszerint meghatározza, mire törekszünk: betegnek a gyógyulás, éhes embernek az étel a legkívánatosabb. Aki kitűz magának valami elérendőt, annak minden lépés üdvös, ami csak közelebb visz céljához. Van-e azonban olyasmi, ami feltételek nélkül, mindenkinek és mindenkor jó? Igen, Isten. Ő az, aki méltó a névre – a Legfőbb Jó. Mi emberek nem mindig vagyunk jók, hiszen tudjuk; legfőbb jónak pedig éppenséggel nem mondhatjuk magunkat. A világ, mely egyébként már önmagában is megfejthetetlen csoda, néha dédelget és ajándékoz, máskor veszélyes vagy éppen pusztító. Meglehetősen pontos a definíció, miszerint a világ „forgandó”. A dolgok és lehetséges létezők forrása, mindenek „fő szerző oka” és Teremtője azonban nem is lehet más, mint maga a pozitívum: Isten lényege az, hogy jó.

Abban jó leginkább, hogy ő valóban van. Mulandó emberi létezésünk „futó árny a mezőn” (Zsolt 144,4  Jób 14,1-2) – és nincsen benne állandóság. Szakadatlan változás – állapotok követik egymást sokféle és kiszámíthatatlan módon,. Csupán néhány mozzanata érint valóban mindenkit feltétel nélkül: születés, élet és halál. Lényegében ezek teszik “sorsunk nagy vonulását”,  annak általunk is megpillantható, örök keretét. Foglalkozzunk most ezekkel – szépen, sorjában!

A születés mindjárt misztérium, hiszen kezdődik egy ismeretlen út – örömökkel és szenvedésekkel. Május első vasárnapján fejet hajtunk az édesanyák előtt, akik áldozatot hoztak, hogy mi itt lehessünk. Nagy áldozatot, aminek értéke mondhatatlan. Ha még élnek s itt vannak közöttünk, megköszönjük jóságukat – ha pedig már elmentek, szeretettel pillantunk utánuk, és imában mondott köszönetünk ott, az örökkévalóságban ragyogja körül őket. A születés azonban nem csak biológiai mozzanat, hanem olyasmi, ami mindenkor utal Istenre. Megrendítő, hogy puszta anyagból eleven, pihegő lény lett; egy sors, egy út, mely titokzatos és – egyetlen. A kisgyermek akkor is megmozgatja szívünket, ha nem a sajátunk – hát még akkor, ha az…! Lehet ráncos, vörös, és ordíthat, bömbölhet – hiszen íme, a semmi helyén egy emberi személy van, egy lélek, aki egész útján mindig szomjazik, kutat majd valami után; s nem tudható, megtalálja-e és hogyan – a jót! Csak azt tudjuk, ő is az örök Szeretetből jön, s rá is lesz utalva mindenkor, egész valójával – akár tud erről, akár nem. Útja Isten nélkül hiábavaló bolyongás lesz, ami a semmiből jön, és a semmibe érkezik – elkeserítő még gondolatnak is!

Míg azonban a mi életünk „folyik”, mint a víz – Istené változatlanul és állandóan van. Nem úgy van, mint a tárgyak, a világ egy darabjaként, hanem valóságosan és véglegesen – benne nincsen keletkezés és elmúlás. Nem érinti hit és tagadás, de tudás és tudatlanság sem. Örök forrás, mindenek alapja – ám még a nevét sem tudjuk rendesen kimondani. Ma a tudományos nyelvezetben „szinguláris pontnak” titulálják, ameddig a gondolat el tud hatolni; definíció szerint nincs térbeli kiterjedése, mégis mindent magába foglal (ilyesmi, állítják, 13,7 milliárd éve volt utoljára) – ám Pithagorasz aritmológiai eredetű megnevezése, az „Egy” megítélésem szerint elegánsabb. Egyezzünk meg abban, hogy a létezés forrásáról mi emberek leghelyesebben csak dadogni tudunk. Igehirdetésben is csak megfontoltan és ritkán szabadna utalnunk rá, hiszen a parancsolat is óv üres emlegetésétől! (2Móz 20,7)

Nagyon örömteli, amikor egy kép, egy hasonlat méltónak tűnik arra, hogy megnevezze a Feljebbvalót: ilyen számomra az egyházatyák által Arisztotelésznél föllelt Summum bonum, azaz a “Legfőbb Jó” fogalma. Természetesen Danténál fedeztem fel magamnak újra (remélem, olvasóim nem unják még), aki káprázatos műveltségével a magas középkor leginkább “up to date” gondolkodója volt: már 1300 táján említi a Divina Comedia-ban – a menny lakói közt – Acquinói Tamást (1225-1274), s annak mesterét, Albertus Magnust is, akiknek a Summum bonum-ról igen csak sok mondandójuk akadt. (Dante „tájékozottsága” itt persze nem topográfiailag, hanem filozófiai kitekintés dolgában értendő.) Ezt írja a költő a Legfőbb Jó ügyében:

 

„…Sugalmas óhajtásom ellen,

Mely a Fő Jónak vont szeretni fényét,

amelynél nincs, ki föntebb célra leljen,

 

mely láncot leltél, mely bilincsnek kényét,

amely szívedből a följebb jutásnak

ily egészen elvette reményét?

 

És mily reménynek, és milyen varázsnak

láttad jegyét más homlokára írva,

hogy oly könnyen légy követője másnak?”     

 

(Isteni színjáték, Paradicsom 21, 23-27. ford: Babits Mihály)

 

E mély értelmű mondatok alapján azt kell kérdezzük, lehet-e, hogy némelyek egyszerűen kimaradnak a „Fő Jó” tudásából, és soha nem is gondolnak rá…? S ha így volna, kárhoztathatók-e egyáltalán? Alig hiszem, hogy erről lehetne szó – mert az ember annyi, mint tájékozódás. „Mi van arra? És azon túl…?” – már a gyerek is kérdezi. Szellemi téren pedig fiatal felnőttként szembesülünk a kínnal, a nagy vívódások idején: honnan jöttem, mi lesz velem, miért vagyok itt egyáltalán? Magunkat tételezzük-e, mi emberek, mint egyetlen reálisan létezőt – vagy fogjuk a dolgot keresőre, úgy becsületesen és igazán…?

Maga a keresés, ha tényleges és valódi – már a hit alapállása, éspedig Ágoston szellemében: „Nem kereshetnélek Uram, ha te már meg nem találtál volna!”  Aki szíve szerint kutatja, hol és miben áll a Legfőbb Jó, akár az utolsó pillanatban, s egyetlen sóhaj erejéig is – az már nem elveszett ember! (Luk 23,43) Ha valaki a tengerek közepén egy lakatlan szigeten, valahol egy barlang mélyén, életében egyetlen egyszer elgondolta az igazságot, s aztán meghalt – már nem élt hiába. (Hamvas B.) A tagadó viszont, s ezt már mi tesszük hozzá, aki biztonsággal „tudja”, amit gondol, negatív vélekedését összetévesztve az örök igazsággal, olyan valaki, akin nem is lehet segíteni – az a bizonyos reménytelen eset. A bűnben megátalkodottságot földi bíróságok is súlyosbító körülményként értékelik – a Fő Jót tagadni pedig valóban főbűn. Ma ugyan divatos elvetni minden hierarchiát, rangsort, sőt egyáltalán magát a rendet is – ám a sötét korszakhoz, amiben élünk pontosan ez  is illik. A rangját minden és mindenki magával hozza.

Akadnak, akik nem elvetik, csupán időlegesen föladják a Legfőbb Jó keresését. A költő szerint megbilincseli őket valami, ami aztán a följebb jutásnak még reményét is elveszi szívükből. Ez a mindenkit “feltétlenül érintő” valóságok közül a második tényező, az élet hatása: a remények és varázsok világa. Az ember láncokat lel, sőt „bilincsek kényét” – melyekből nem tud, és nem is akar szabadulni. Élni akar, de azt nagyon. Elszántan és tekintettelenül – s nem veszi észre, hogy miközben meg akarja nyerni, úgy veszti el életét leginkább. (Luk 9,24  Ján 12,25) Nem jár ő különösebben vétkesen, csak reménytelen vágyai igézetében, mert Krisztust nem ismeri. Megelégszik jelentéktelenségekkel, a kis örömök világával – mert az istenemberség igényét, amire született, föladta. Ezért aztán vágy is marad az élete. Innen tényleg nehéz fölfelé mozdulni, mert aki ebben van, az éppen a „Fő Jó fényét” nem becsüli: nem hiszi azt, nem keresi, nem figyel rá – „másnak” lett követője, amint hallottuk, és Bearice emlékezteti erre Dantét.

Végül, ami mindnyájunkat érint még a nagy sorsvalóságok közül, a halál. Ember el nem kerülheti. Elfelejtkezhet róla, tagadhatja is valameddig, s mint oly sokan teszik, nem törődnek vele – ám egyszer csak ott van. Ismerős, rokon, neves közéleti személyiség, bárki, aki élt, itt volt és íme – elment… Felfoghatatlan. Minél közelebbi volt, annál inkább. Ha van gyógyulás a veszteségből, az hosszú és gyötrelmes.

Mégis vannak, akik nem adják fel törekvésüket a legfőbb jóra, s ez éppen itt, az elkerülhetetlen mulandóság közelében tűnik ki a leginkább. István diakónus nem akart meghalni, őt mások arra ítélték. Hitében azonban szilárd maradt, s útját ez maradéktalanul meg is határozta. Lám, akadnak hűségesek, akik végigküzdik a csatát, s a döntő pillanatban sem inognak meg: kövekkel már félig agyonverten, a biztos halál tudatában is lehet úgy fohászkodni, mint István tette!

Miért fontos ez a mondat? Mert azt adja kezünkbe, ahogyan a jólét, béke és egészség napjaiban is mindenkor, percenként imádkoznunk kellene. „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet…!” – ez azt jelenti, hogy nem én Uram, hanem te! Holott, ha valahol, hát itt nagyon hangos lehetne az „én.” Vérzik a fejem, elborít a fájdalom…! Nincs egyetlen ép porcikám, a szememet is kiütötték… És István ezt mondja: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet…!”

Szégyenkezünk, éspedig joggal: hiszen ilyet csak az tud kérni e helyzetben, aki mindig, minden percben is pontosan erre vágyott – s mi nem vagyunk ilyenek. Az “örök közvetlenség” helyreállítása az, amit a Legfőbb Jó velünk akar; részünkről pedig maga az erre törekvés is azt jelenti, hogy elértük már. Az ember születése, élete és halála révén magának többet nem szerezhet – de kevesebbel beérnie is kár.

„Szinguláris pont”? Az „Egy”? Nekünk az élő, jóságos Atya – aki akarta, hogy itt vendégeskedjünk, s végtelen bölcsességéből és fensőbb tudásából olyan utat készített, ami szépségével semmihez nem fogható! Beleszédültem-e már ennek távlatába? Vegyem a szívemre: nekem ennyi a dolgom: “szeretni a Fő Jónak fényét.” Mondhatnánk úgy is, szemlélni a hierarchiákat – a valóságosokat – minden mást pedig hagyni őrá, aki üdvünkről gondoskodni tud! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Homályos és zűrzavaros világunkból hozzád kiáltunk Urunk, aki mindig voltál, és mindig leszel. Te azért fogtál a teremtéshez, mert ott is, a kezdeteknél üdvünket akartad: ne engedd, hogy eljátsszuk, amit egyenként ránk bíztál. Segíts, hogy teljes fényében, megsokszorozva adjuk majd vissza a kincset, mikor földi utunk itt véget ér! Ámen.