Feltámadott

Igehirdetés 2000. április 23.

Feltámadott

Lekció: Luk 24,1-49
Textus: Róm 14,9

“Azért halt meg, és azért támadott fel Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük a húsvét ünnepét, amit kegyelmedből ismét megérhettünk. A te ajándékod az élet, ami külsőképpen is megújul ezekben a napokban. Köszönjük az áldott szép tavaszi napfényt, a madarak énekét, a friss zöld faleveleket és a virágzó fákat, de még inkább köszönjük az új élet ígéretét, hogy Krisztus feltámadott és vele együtt mi is új életre kelhetünk. Megvalljuk Urunk, szinte hihetetlen ez nekünk, annyira megszoktuk régi életünket és régi gondolatainkat, de tudjuk, hogy ami embereknél lehetetlen, az nálad lehetséges. Ahogy Jézust kihoztad a halálból, úgy minket is támassz fel új életre. Újítsd meg hitünket, és adjál mindnyájunknak megújult erkölcsi tartást. Add meg, hogy értsük igédet, és igazi ünnep lehessen ez a mostani húsvét mindnyájunknak. Ámen.

 

Igehirdetés

Húsvét ünnepén minden az új életről szól. A régi életet ismerjük, azt nem kell bemutatni. Abban élünk, azt küzdjük a munkánkban, az igyekezeteinkben mindnyájan, a vágyak és a kudarcok között járva, “lelkek és göröngyök között botolva”, ahogy a költő fogalmazza. (Kosztolányi) De a szívünk azt súgja, és nem csak húsvétkor, hogy kell legyen egy másik élet is, nemcsak ez. Egy másik, ami teljesebb, tisztább, igazabb és hitelesebb. Mindnyájan tudunk az igazi, mennyei életről, amit a Biblia “Istenben való” életnek nevez. Ennek szomjúsága hoz minket a templomba, az új élet reménye. Erről szól itt mindig a hirdetett ige. De erről, a megújuló életről szól maga a tavasz is, ami körülvesz most bennünket, a madarak énekével. “A fák és füvek, és minden virágok újulnak örömmel”- ahogy az előbb énekeltük.

Sok minden sarkall minket az új élet keresésére, tulajdonképpen minden, ami régi életünkhöz tartozik. Most csak kettővel foglalkozzunk ezek közül: egyfelől az ellentmondásokkal, amik között élünk, és az értelem keresésével másfelől. Mind a kettő ismerős, ezek feszültségében élünk.

Az ellentmondások, vagyis az élet átláthatatlansága, kuszasága, a sok összebékíthetetlen tény jelen van mindnyájunk egyéni világában. Hogy magunkon kezdjük, például abban, hogy nem azok vagyunk, akiknek látszunk. Kívül szép viselkedés, udvariasság, előzékenység, belül pedig sötét mélységek. Olykor démoni indulatok, agresszivitás, bosszúvágy, kifelé nem is vállalható vágyak. Micsoda ellentmondás! Aztán hitünkben is, ott is mennyi ellentmondás! Egyfelől úgy tartjuk, jó hogy van templom, egy tiszta hely, ahol lehet megújulást keresni, de egy sereg dologgal, s talán éppen hitünk lényegével nem tudunk mit kezdeni. Miért halt meg Jézus, ha egyszer ő a világ Megváltója? Milyen atya az, aki halálba adja saját fiát, aki engedi a keresztet, a szenvedést? Miért van szükség közösségre, ha egyszer a szívünk tisztulása, a lélek békessége, az üdvösség belül van, és a mi személyes tulajdonunk? Miért kell egyház, gyülekezet az üdvösséghez? És folytathatnánk: ellentmondás ellentmondás hátán.

Legmélyebb énünkben gyermekkorunk óta folyamatosan várjuk a jót, akkor is, ha ezer csalódás ért már bennünket. Semmilyen tragédia, kudarc, baj kiirtani nem tudja belőlünk, hogy jót várjunk az élettől, egymástól, a jövőtől. És aztán egymásnak annyi sebet szerzünk mégis, mintha fogalmunk se lenne arról, hogy nem csak mi, mások is éppen úgy rendületlenül jót várnak. A bennünk élő kisgyermek lelke hiszi, reméli a jót az élettől, jövőtől, a többi embertől, és gátlástalanul adjuk egymásnak a rosszat, a vádat, ítéletet, a sebeket.

Micsoda ellentmondások! Miközben ismerjük az életet, a lélek természetét, legmélyebb tulajdonságát, azonközben egészen másként cselekszünk. És egy sor fontos ellentmondást most nem is érinthetünk, de ismerjük ezeket. Mindnyájunknak megvannak a legjellemzőbb feloldatlanságai, ott hordozzuk ezeket a lényünkben. És haragudni szoktunk ezekre, pedig szerethetnénk is őket. Hiszen gondoljuk meg, Jézus azt mondta: Szeressétek azokat is, akik ellentmondanak nektek, de sőt áldjátok még azokat is, akik átkoznak titeket. A végsőkig feszítve a húrt ezt mondta: Szeressétek ellenségeiteket, amit régi életünkben élve teljességgel lehetetlen megvalósítani. Pedig szerethetnénk őket, mint ahogy ő is tette, s nem csak viszont nem szidalmazott, mikor szidalmazták, hanem imádkozott azokért, akik keresztre szögezték őt. Ő megmutatta, hogy lehet szeretni az ellenséget.

És most ennél sokkal kevesebbet, mégis fontosat mond: próbáljátok meg látni, elfogadni, tudomásul venni, szeretni és kézbe venni ellentmondásaitokat. Éspedig azért, mert mikor ilyesmibe ütköztök, mindig a valósággal találkoztok. A képzelt világban nincs ellentmondás. Aki valóság-idegen fantázia világban él, annak minden világos és egyszerű – csak aki a valóságot érinti, az találkozik az ellentmondásokkal.

Jézus tanítványai néhány nap leforgása alatt kétszer ütköztek számukra megfoghatatlan, megfejthetetlen titkokba. Először, amikor Jézus meghalt, mikor a halálával találkoztak, pedig ők azt gondolták, hogy ő fogja helyreállítani Izraelnek a királyságot. A hódoltságból, a megalázott állapotból újra önálló, büszke királyságnak lenni! És nem értették, halálába ütközve, hogy mire jó az. Aztán alig telik el néhány nap, egészen pontosan három, amikor mint élővel, jelenlévővel, mint feltámadottal találkoznak, és azt hiszik, hogy ilyen nincs: szellemet látunk, ez csak egy kísértet, a magunk képzelgése. Beleütköztek hát Jézusnak életébe is, meg halálába is. És valóban, élet és halál: van-e ezeknél nagyobb ellentmondás? Miért születünk, ha meghalunk, miért kell meghalni, ha egyszer élünk? Az első tanítványok éppen úgy nem értették ezt, ahogy mi sem értjük – egészen addig, amíg Jézus meg nem nyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat.

Jól figyeljünk erre: minden igazság ellentmondást tartalmaz, s ha magunk akarjuk feloldani ezeket, a megoldás mindig csak a magunk énjének színvonalán fog születni, ránk lesz jellemező, énünket fogja hirdetni. Azt kell engedjük, hogy a kegyelem följebb emelhesse létünket, mint ahol van. Mert az ellentmondás csak addig az, amíg régi énünkben, a kegyelem visszautasításában, magunktól eltávolításában élünk. Addig feloldhatatlan. De amint a kegyelmet közel engedjük magunkhoz s a szívünk megnyílik számára, egyszer csak összebékül külső és belső. Megértjük a kereszthalál titkát, átéljük, hogy Jézus, aki meghalt – tényleg él s uralkodik övéin! Azt is megértjük, hogy nekünk, nagy énű individualistáknak, akik kényesen vigyázunk arra, hogy senki át ne lépje területeink határait, nekünk van leginkább szükségünk a hívek közösségének fegyelmező, éltető, erőt adó szeretet-közösségére, a gyülekezetre, az anyaszentegyházra. Ha csak magam, egy személyben oldom meg ellentmondásaimat, akkor az csak énem színvonalára lesz jellemző: nincs benne emelkedés, mert ezt egyedül a kegyelem munkálhatja.

A húsvét éppen arról szól, hogy ami embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél. Ő nem csak a bűnnél és a szenvedésnél, hanem a halálnál is nagyobb. “Kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, örök szövetsége által” – ahogy az ige fogalmazza. Egyszer csak eljön és megáll középen a Feltámadott, s ezt mondja: Békesség néktek! Halljuk meg e köszöntést, mert nekünk is mondja, ma is mondja. Ezért jöttünk, hogy meghalljuk végre: ő békességet akar adni!

Miért van hát az, hogy annyi jó ajándékunk ellenére sem jutunk előre? Hiszen itt van még az a másik pólus is, amit említettünk, s ez is az új élet felé ösztökél, csak nem hátulról, sarkallva, mint az ellentmondások, hanem elölről, édesgetve, hívogatva: az értelem keresése. Emberi életünknek leginkább isteni ajándékai közé tartozik ez: az értelem fáklyája, amit a Mindenható gyújtott ki lelkünkben. Csak egy valami tud még ennél is fényesebben és szebben ragyogni: a hit fáklyája. De most az értelemről gondolkodjunk.

Embernek lenni annyi, mint keresni az értelmet. Látunk egy helyzetet, jót vagy rosszat, és azt kérdezzük, miért. Keressük az értelmét. Látunk egy virágot, egy madarat, egy különleges élőlényt: miért jó, hogy ezek vannak, micsoda mindennek az értelme? Értelmes az, ami nem önmagában áll, hanem benne van egy viszonyban, egy összetartozásban, valahová tartozik. Nem magánosan lebeg, nem önmagáért van. Ami tartozik valahová, kapcsolódik valamihez, annak valamiféle értelme már van. Ami pedig Istenhez kapcsolódik, annak örökkévaló értelme van. Így lett a halászokból, vámszedőkből emberhalász: életük a Jézussal való találkozás révén Istenhez kapcsolódott, s ez új célt, új értelmet adott számukra.

Milyen más ez, a radikális “értelemváltozás” utáni állapot, mint amikor emberi igyekezetünkkel, őnélküle magunkban próbálunk meg értelmet adni a dolgoknak, még saját életünknek is! Mit teszünk ilyenkor? Például kisimogatjuk az ellentmondásokat! Elmaszatoljuk, elkenjük, elhallgatjuk, szőnyeg alá söpörjük őket – mintha nem is lennének. Hány házasság, hány és hány emberi kapcsolat sínylette már meg az őszinte szembenézés hiányát, mikor emberek úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Egészen addig, amíg belülről minden el nem korhadt, s mikor végre szembenéztek a valósággal, már nem volt segítség. Igen, lehet így is keresni az értelmet, hogy elfordítjuk fejünket az ellentmondásoktól, a bajoktól, az érthetetlen dolgoktól – mintha nem lenne gyötrő, nem fájna a hiány, a meg nem felelés – nem lenne baj, bűn, betegség.

Aztán lehet úgy is keresni az értelmet, hogy kipótoljuk a fantáziánkkal. Ez is az értelem keresésének emberi módja. Igaz, hogy pótszer a színes álomvilág, például amit a képernyők hazudnak elénk, de olyan jó elvarázsolódni a szép ruháktól, az ékszerektől, a jelentős emberektől, az igaznak látszó könnyektől. Aztán amikor fölállunk a székből, még kényelmetlenebbül és idegenebbül érezzük magunkat a saját bőrünkben, mert csak fantáziával, képzelettel pótoltuk ki a hiányzó harmóniát s nem valóságosan. S van még sok más mód is, hogy megpróbáljuk helyreállítani, restaurálni az értelmet.

Mit mond a húsvét, a Feltámadott életünk e két megkerülhetetlen tényéhez: az ellentmondások gyötrelméhez és a belénk épített értelem kereséséhez? Egy hatalmas és diadalmas igénybejelentése a válasz, ezt olvastuk föl ennek az igehirdetésnek elején: “Azért halt meg és támadott föl Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.” Egy új ember, új élet, egy új világ lehetősége szólal meg ebben a felismerésben. Mert igaz, hogy nem illenek össze a világ elemei: anyag, lélek, szellem idegenül merednek egymásra, mintha ellenségek lennének. Széthullott személyiségünk elemei nem találnak egymásra, énünk egyik fele ezt, másik fele azt akarja, azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában. Krisztus uralma egybe tudja fogni szétesett személyiségünket, a széthullott elemekből általa újra összeáll az ember, az új ember.

Mert aki valóban elindul követésére, az csodálkozva tapasztalja, hogy ami lehetetlen volt tegnap, lényem megosztottsága és belső ellentmondásossága miatt, az ma az ő erőterében, az ő közelében, a Lélek egységében harmóniára jut. Újra élek, újra ember vagyok! A Mindenható nem vonta meg tőlem az “erős lelket”, húsvéti hittel, megújítva veszem el azt kezéből újra: ma is van feltámadás! És igaz, hogy Krisztus nélkül a társadalom is széthullik, atomjaira bomolva, önző, magukat imádó egyénekből áll, akik csak éppen annyit adnak egymásnak mindenből, amiért viszonzást, ellentételt várhatnak, de ahol a Feltámadott hozza a békesség húsvéti köszöntését, ott elkezd épülni az új közösség, a megszentelt emberiség, ami az anyaszentegyház, ahol nem az önzés, hanem Krisztus uralkodik. Ott nem az a legnagyobb szó, hogy “én”, hanem az, hogy “Krisztus”.

Fölmerült az első keresztyének között például ilyen erkölcsi kérdés: mi legyen ott, ahol a feleség megtért, de a férje nem, vagy fordítva. Elváljanak-e, kérdezték az apostolt. És az így felel: Ne váljanak el! Ha kettőjük közül csak az egyik Krisztusé, lehetetlen, hogy ez által az ember által a szeretet be ne jöhetne abba az otthonba. Aztán ilyen kérdések is fölmerülnek: olyan régóta élek már régi életemben, nem csak megszoktam már, rám is égett, a lényemmé, a világommá lett. Csenevész kis új zöld hajtás csupán bennem az, ami a Krisztusé, hogy lesz ebből igazán és teljesen új élet? “Gondozzátok a jót!” – mondja az igei választ. És eszünkbe juthat, amit a tavaszi kertekben látunk, hogy a gazdák levágják az elszáradt, terméketlen ágakat a fákról, hogy a száradt ágak el ne szívják az életerőt a többi hajtástól, amiben van élet és jövő.

Mennyi terméketlen ág van életünk fáján, amitől nem akarunk megválni, tunyaságból vagy éppen hitetlenségből! Pedig Jézus így szólt a terméketlen fügefához, s mily nehéz ezt érteni, míg nem jutottunk új életre: “Rólad gyümölcsöt soha többé senki ne egyen!” A tanítványok megrettenve látják néhány óra múlva, hogy teljesen és véglegesen kiszáradt az a fa. Jézus előtt csak az áll meg, ami gyümölcsöző. De azt megáldja, megújítja és megerősíti. Gondoljuk meg, hogy azt mondta, egyetlen magból harmincszor, hatvanszor, százszor annyi teremhet! Ilyen az új élet: tenyészik és sokszorozódik, mert igazán él!

Volt tizenkét halász és megtért vámszedő, akikben ha olykor pislákolt is, de mégis igazi volt a láng. Ők átélték a Jézus jelenvalóságát – s meg tudták teremteni ennek a közösségnek ezerszeresét! A Feltámadott ott volt velük, ahogy minket sem hagy magunkra. Ahol ketten vagy hárman az ő nevében együtt vagyunk, ott van velünk. És egyszer csak megtapasztaljuk mi is az ezerszeresét. Ami ellentmondás volt, mert külső és belső, egyén és közösség, szelem és anyag – élet és halál – az nem ellentmondás többé. Értelmet kap Krisztusban! Nem azért, mert kisimogattuk, megmagyaráztuk, nem azért, mert elfordítottuk fejünket, mint ha nem is lenne, s nem is azért, mert képzeletünkkel kipótoltuk a hiányokat, hanem azért, mert a Feltámadott valóságosan eljött. Mi pedig a szívünket megnyitottuk számára s életünket ő más szintre emelte. Ilyen húsvétot, az ő erejétől újuló életet adjon a Feltámadott! Ámen.