Igehirdetés 2000. május 7.
Érdemes volt-e?
Lekció: Zsolt 77,2-16
Textus: 1Kor 15,58
“Ezért szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Imádkozzunk!
Istenünk tudjuk, hogy eljöhetnek napok, amikor a hitünk gyengévé és bizonytalanná válik, amikor még afelől is kétségeink vannak, nem változott-e meg jóindulatod irántunk. Megköszönjük, hogy ismét megállhattunk házad csöndjében s kérhetjük, segíts valóban megpihenni. Eléd hozzuk életünk megoldatlan, nyitott kérdéseit, amelyeket az emberek talán nem is tudnak, de előled nem rejthetők el. Kérünk Urunk, gyógyítsál minket, beteg lelkű, beteg életű embereket, amint gyógyítottad egykor Krisztusban az akkoriakat. Adj áldást közösségünkre és engedd, hogy a szívünkbe fogadhassuk Szentlelkedet, s megérthessük igéd üzenetét! Ámen.
Igehirdetés
Anyák napja van – s ezen a napon szívünk egész melegével köszöntjük az édesanyákat. Vannak, akik még megcsókolhatják őket, és elmondhatják nekik a köszönetet a sok áldozatért, szeretetért, amit születésük óta kaptak tőlük, de vannak olyanok is, nem is kevesen, akik már csak a temetőben hajthatnak fejet édesanyjuk emléke előtt. Akár élnek, akár elmentek már közülünk, Istennek köszönjük jóságukat, hisz az ő ajándéka minden szeretet, de különösen is az, amely a legközelebb van hozzánk. Amit édesanyánktól kaptunk, attól kezdve, hogy tehetetlen gyermekként gondoskodott rólunk. Etetett, a saját testéből táplált, ápolgatott, amikor betegek voltunk, virrasztott, megbiztatott, ha féltünk – magához ölelt, mikor elkeseredtünk.
Nem járunk messze azonban az igazságtól, ha arra gondolunk, nem mindig hálás dolog édesanyának lenni. A gyermek puszta létével, de olykor szavaival is, megköveteli a gondoskodást – és amikor megkapja, természetesnek tekinti… Csak akkor veszi észre, milyen sokat és fontos dolgokat kapott édesanyjától, amikor minden elmúlik, vége, nincs tovább. Akkor nagyon tud hiányozni a megbocsátó, minden körülmények között átölelő szeretet, amikor már nem lehet ezen változtatni.
De nem csak a hála elmaradása lehet, ami miatt az édesanyák föltehetik a kérdést életük egy-egy pillanatában, vajon érdemes volt-e. Minden ember visszatekint, emlékezik egyszer, s megkérdezi, talán élete egész útjára nézve is, vajon érdemes volt-e? Érdemes volt-e küzdeni, helytállni, áldozatot hozni? Mélyen emberi dolgok ezek, s jó tudnunk, hogy háromezer évvel ezelőtt is kérdezték már emberek e kérdéseket. Fölolvasott zsoltárunkban is olyan valaki szólal meg, aki Istenhez kiált: éjjel sem tud aludni, nyitott szemmel hánykolódik és gondolkodik a régi napokon. Emlékezik a hajdani esztendőkre! Az édesanyák rendszerint pontosan emlékeznek például minden gyermekük születésének körülményeire. És az édesapák is föl tudják idézni, hol voltak, mit éreztek, amikor életük párja megszülte közös gyermeküket…
Emlékezünk – ez nagyon emberi dolog. A zsoltáros is, végigtekintve életén, próbálja megérteni a sok megfoghatatlan eseményt. Azt mondja magáról, hogy nem tud megvigasztalódni. Két oka is lehet az ilyen keserűségnek: az egyik, hogy valamit nem jól tettünk – és ilyenből akad éppen elég a múltunkban, ha visszatekintünk. Ezt Istennel kell elrendeznie az embernek. Ő az, aki megbocsáthatja és érvénytelenné teheti, amit elrontottunk. De lehet másik oka is a vigasztalanságnak: az üresség. Értelmetlennek, hiábavalónak látjuk életünk egy-egy részét, vagy nagy részét, netán az egészet. Bizony, ez is olyan súlyos, nagy téma, mint a bűn-adósság kérdése: a hiábavalóság, az üresség érzete. Ezzel is odamehetünk Istenhez, de míg a bűnt ő megbocsáthatja, “letörölheti”, ahogy olvassuk, a megbánt, megvallott és elhagyott bűnt “…a háta mögé veti a tenger mélyére, s meg sem emlékezik róla többé” – addig az üres napokat ő sem változtathatja meg utólag. Ha egyszer hiábavalók voltak, olyanok véglegesen: azok maradnak az örökkévalóság számára is – egyetlen napot sem hozhatunk vissza közülük!
Valamit mégis tehet az Úr még ezekkel az értelmetlennek bizonyult, tragikusan hiábavaló időkkel is: kipótolhatja őket. Eddig így éltél? Nélkülem, rám nem figyelve, a magad feje után…? Ezután nem kell így élned: van egy másik fajta élet! Volt idáig egy “ó-embered”, mely távol járt tőlem – mostantól lehetsz új ember, akinek szíve “saját kezem műve.” Elrontottál sok mindent. De hiszen nem akartad, és most sem akarsz megmaradni a sok hiábavalóságban, akarod az új életet – lásd, én is akarom! A napokat, amelyeket nélkülem éltél, amik nem jönnek vissza többé, kipótolom neked – új életedben többet és jobbat kapsz helyettük!
Jóel könyvében így olvassuk a gyönyörűséges igéket: “Kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár, a hernyó és a sáska. Esztek, és bőven megelégedtek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincsen más. És kiöntöm lelkem minden emberre: fiaitok és leányaitok prófétálnak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látásokat látnak.” Isten helyrehozza az elvesztegetett régit! Igen, nála még ez is lehetséges, hogy “kipótoljon” tönkrement időket…! Amit mi nem tudunk megváltoztatni, azt ő kegyelmes ajándékából helyrehozza. Nem hozza vissza az elfutott napokat – de ad helyettük jobbakat, amik kipótolják az üresen maradtakat!
Testvérek, ez az, amikor valaki tényleg megismeri Krisztusban az új életet. Valami kezdődik az életében, ami egészen más és sokkal többet ér, mint amit eddig élt. Megtelik élete örökkévaló tartalommal: Istentől való szeretettel! Ez az élet egyetlen reális tartalma – így érdemes élni. Ez az, ami az ember életének értelmet ad: Istentől vett szeretetben élni. Aki ezen az úton jár, annak már nem üres az élete. Megtelik azzal, amivel a Mindenható eredetileg is meg akarta tölteni az emberek életét – csak ezt a tartalmat a bűn kiüresítette onnét. És sehogy másként, mint Krisztusban élve, telik meg valódi tartalommal az ember élete!
Úgy “pótolja ki” az Úr azokat az esztendőket, melyeket “megevett és tönkretett a szöcske, a cserebogár, a hernyó és a sáska”, hogy kitölti ránk az ő Lelkét. És aki eddig nélküle élt, az most már őbenne él. Aki eddig a saját feje után hozott döntéseket, az most elkezdi figyelembe venni, hogyan vezeti őt élet Ura. Aki eddig erőtlen volt, mert csak saját energiáira számíthatott, az most megtapasztalja, hogy a Szentlélek az “erőnek, a szeretetnek és józanságnak Lelke”! (2Tim 1,7)
Ami eddig volt lezárul, s kezdődik valami teljesen új. Éltem magamból és magamért, most pedig élek Krisztusból és Krisztusért. Ezt hívja a Biblia új életnek. Ez az, amire mindenki rátalálhat, akinek elege van a bűnből és az ürességből. Akinek elege van a veszekedésekből, az ellenségeskedésekből, a hatalmi harcokból, az önzésből, akinek elege van a hiábavalóságból, a belső élettelenségből.
Múltkorában mondta valaki: Úgy érzem, mintha belülről halott lennék, mintha nem lenne bennem élet. Ez az üresség, ez a hiábavaló élet az, ami helyett más kezdődik Krisztusban!
Mai igénk három tanácsot is mond mindehhez: “Szeretett atyámfiai, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úrnak munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Legyünk szilárdak, rendíthetetlenek – ez az első jó tanács. Érdekes, hogy olyasmit mond az ige, amit magunk is szeretnénk, de pontosan az a bajunk, hogy nem tudunk elég szilárdak, elég rendíthetetlenek lenni. Jön egy nehezebb idő több munkával, több felelősséggel, talán kedvezőtlenebb körülményekkel – s az ember türelmetlenné, idegessé válik. Vasárnap még csak elvagyunk a templom áhítatában, de hét közben, a gyilkos “élet-harcban” már nem marad semmi az áhítatból, a szép elszánásokból, a türelemből, a szeretetből – megy minden a maga profán törvényei szerint. Jön egy kínálkozó lehetőség, ami csupa ígéret, talán csak a kezünket kell kinyújtani utána, és a miénk lehet. És látjuk, mások is megragadják, miért pont mi maradjunk ki belőle – aztán utólag szégyenkezünk. Kár volt azon az úton járni, megbánjuk. Bár olyan sokan ezt teszik, nekünk nem ezen az úton kellene járni. “Legyetek szilárdak, rendíthetetlenek!” – de jó is lenne… De hol vagyunk mi ettől? S az ige mégis ezt tanácsolja.
Biztosan nem tenné, ha nem múlna rajtunk is valami ebben a dologban! Mi az, ami tőlünk függ? Az, hogy amit Isten ad a szívünkbe – a föltámadott Jézust – azt nekünk kell összekötnünk külső cselekedeteinkkel. Őt Isten adja, velünk van minden napon a világ végezetéig – de a kezünket nekünk kell kinyújtani, a lábunkkal nekünk kell elindulni ahhoz méltóan, aki ott lakik már a szívünkben! Határozzuk el tehát, hogy nem teszünk olyasmit, nem mondunk olyan beszédeket, sőt nem engedünk meg magunknak még olyan érzéseket sem, amelyek méltatlanok az élő Krisztushoz: összekötjük a bennünk élő Krisztust és külső megnyilvánulásainkat! Nem engedjük, hogy szétessen életünk két részre. Egységesen, hozzá hűségesen, őt meg nem szégyenítve akarunk élni. Ez a “rendíthetetlenség” a gyakorlatban.
És ha engedjük, hogy ő ne csak ott legyen valahol a szívünk mélyén, hanem az első helyen, a fő helyen legyen – akkor ő maga fogja megadni ezt a rendíthetetlenséget! Bosszanthat a főnökünk, lehet értéktelen, ami körülvesz a világban, lehet értetlen az embertárs, háládatlan a gyerek, lehetnek ellenségesek a többiek – egyszer csak mégis Jézus cselekedetei kezdenek megvalósulni általunk. Legyetek rendíthetetlenek – ez a következetesség életünk középpontja és perifériái összetartozásáról szól!
A második tanács az: “Az Úrnak dolgában buzgólkodjatok!” Az ő dolga az üdvösség, az igazi, az új élet – ebben “buzgólkodjunk.” Vagyis ürességünket az fogja feltölteni élő tartalommal, ha nem csak a magunk üdvében járunk, azt építgetjük, hanem elkezdjük adni a segítséget másoknak is, hogy ők is eljussanak arra!
Fontos itt a “segítség” szó, mert némelykor emberek hozzáfognak “misszionálni” olymódon is, hogy mások nem kérnek belőle. Mint amikor az iskolások átkísérnek az úton egy vakot, aki nem is akart átmenni… Ilyen az igyekezet, ami nem segítség akar lenni, hanem demonstráció. Ami rólunk szól, nem az üdvösségről, s másik embernek nincs is szüksége rá. Ő még nem jutott odáig, hogy ilyet kérjen, de mi rá akarnánk erőltetni – hát persze, hogy nem kér belőle. Az “Úrnak dolgában munkálkodni” annyi, mint hinni, hogy lehet segíteni embereknek. Segíteni elindulni nekik a “keskeny úton”, ha még nem indultak volna, lehet segíteni tovább menni, ha már egyszer elindultak, de elakadtak – és mindenképpen lehet segíteni embereknek közelebb jutni az Úrhoz. Nem a megátalkodottakat, a megkeseredett szívű tagadókat – őket csak sajnálni lehet s imádkozni értük, ez kötelesség is – hanem a sóvárgókat, a szomjúhozókat, a keresőket, akik nyitott szívvel “…várják az Isten fiainak megjelenését.” Vagyis azt, hogy valami igazit lássanak végre abból, amiről már annyit hallottak! Amire maguk is vágynak az új életből, a Krisztusban való igazi, tartalmas életből. Munkálkodjunk ebben: segíteni embereknek közelebb jutni az Úrhoz!
És a harmadik jó tanács: Emlékezzetek arról, hogy ez – “nem hiábavaló igyekezet”! Nem üres és nem tartalmatlan: pontosan ez az, ami tényleg megmarad belőlünk! Ez az, ami föl van írva az Élet Könyvében, ott van Isten szívében. Ez ér a legtöbbet az édesanyákban is, s ez az, ami megmarad mindnyájunkból az örökkévalóság számára: a lelki munka. Az, hogy mit tettünk másokért, hogy közelebb jussanak az Úrhoz. Ne higgyünk embereknek, amikor mást tartanak fontosabbnak! Ne higgyünk a saját szívünknek se, amikor azt súgja, hogy minden üres és hiábavaló. Igen, minden üres – Krisztus nélkül. És minden értelmes, üzenettel teli, sőt örök, ami őbelőle fakad. Legyetek hát rendíthetetlenek, segítsetek másokat is az Úrhoz, s emlékezzetek: ez az, ami nem hiábavaló az Úrban! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus Krisztus, te keresztet szenvedtél értünk s nem csak a hiábavalóságot, hanem a poklok kínját is megízlelted helyettünk. Ilyen nagy a te szereteted – és mi ebből valóban, egészen és teljesen megújulhatunk! Köszönjük ennek ígéretét s azt, hogy másoknak is beszélhessünk rólad, és a tőled nyert új élet öröméről. Segíts, hogy ne éljünk bezárt, önző életet: tégy minket képessé a szeretetre és a szolgálatra. Gyógyítsad betegeinket, vigasztald gyászolóinkat, és segíts azoknak, akik megújulást keresnek tenálad. Légy velünk a most következő hét napjain otthonunkban, munkánkban, közös életünkben – adjál erőt és adjál vezetést, hogy el ne tévelyedjünk. Könyörülj rajtunk és maradj velünk! Ámen.
