Igehirdetés 2000. április 23.
Feltámadott
Lekció: Luk 24,1-49
Textus: Róm 14,9
“Azért halt meg, és azért támadott fel Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük a húsvét ünnepét, amit kegyelmedből ismét megérhettünk. A te ajándékod az élet, ami külsőképpen is megújul ezekben a napokban. Köszönjük az áldott szép tavaszi napfényt, a madarak énekét, a friss zöld faleveleket és a virágzó fákat, de még inkább köszönjük az új élet ígéretét, hogy Krisztus feltámadott és vele együtt mi is új életre kelhetünk! Megvalljuk Urunk, hihetetlen ez nekünk, annyira megszoktuk régi életünket és régi gondolatainkat – de tudjuk, hogy ami embereknél lehetetlen, az nálad lehetséges. Te Jézust kihoztad a halálból örök szövetség vére által – minket is támassz fel új életre! Frissítsd meg hitünket, adj megújult erkölcsi tartást, és becsületes, szeretetben való életet. Add meg nekünk, hogy érthessük igédet, s szív szerinti, igazi ünnep lehessen ez a mostani húsvét mindnyájunk számára! Ámen.
Igehirdetés
Húsvét ünnepén minden az új életről szól. A régi életet ismerjük, azt nem kell bemutatni. Abban élünk, azt küzdjük a munkánkban, az igyekezeteinkben, a vágyak és a kudarcok között – “…lelkek s göröngyök között botolva…” (Kosztolányi D.) De a szívünk azt súgja, s nem csak húsvétkor, hogy kell legyen egy másik élet is, nemcsak ez! Egy teljesebb, tisztább, igazabb és hitelesebb. Mindnyájan tudunk az igazi, mennyei életről, amit a Biblia “Istenben való” életnek nevez. Ennek szomja hoz minket a templomba – az új élet reménye. Erről szól itt mindig az ige. S erről a megújuló életről szól maga a tavasz is, ami körülvesz bennünket most a madarak énekével. “A fák és füvek, és minden virágok / újulnak örömmel” – ahogy az előbb énekeltük.
Sok minden sarkall minket az új élet keresésére: tulajdonképpen minden, ami csak régi életünkhöz tartozik. Most kettővel foglalkozzunk ezek közül: az ellentmondásokkal, amik között élünk, s az értelem keresésével. Mind a kettő ismerős – ezek feszültségében élünk.
Az élet átláthatatlansága, kuszasága, a sok összebékíthetetlen, ellentmondásos tény jelen van mindnyájunk egyéni világában. Hogy magunkon kezdjük abban, hogy nem azok vagyunk, akiknek látszunk. Kívül szép viselkedés, udvariasság, előzékenység, belül pedig sötét mélységek. Olykor démoni indulatok, agresszivitás, bosszúvágy, kifelé nem is vállalható vágyak. Micsoda ellentmondás! Aztán hitünkben is, ott is mennyi ellentmondás! Egyfelől úgy tartjuk, jó hogy van templom, egy tiszta hely, ahol lehet megújulást keresni – de egy sereg dologgal, s talán éppen hitünk lényegével nem tudunk mit kezdeni. Miért halt meg Jézus, ha egyszer ő a világ Megváltója? Milyen Atya az, aki halálba adja Fiát – engedi a keresztet, a szenvedést? Miért van szükség közösségre, ha egyszer a szívünk tisztulása, a lélek békessége, az üdvösség belül van, a mi személyes tulajdonunk? Miért kell egyház, gyülekezet az üdvösséghez? S folytathatnánk: ellentmondás ellentmondás hátán.
Legmélyebb énünkben gyermekkorunk óta folyamatosan várjuk a jót, akkor is, ha ezer csalódás ért már bennünket. Semmilyen tragédia, kudarc, baj kiirtani nem tudja belőlünk, hogy jót várjunk az élettől, egymástól, a jövőtől! Aztán mégis annyi sebet szerzünk egymásnak, mintha fogalmunk se lenne róla, hogy nem csak mi, de mások is rendületlenül jót várnak. A bennünk élő kisgyermek hiszi, reméli a jót az élettől, jövőtől, a többi embertől – mégis gátlástalanul adjuk egymásnak a rosszat, a vádat, a sebeket…
Micsoda ellentmondások! Miközben ismerjük a lélek természetét, legmélyebb tulajdonságát, azonközben egészen másként cselekszünk. Egy sor fontos ellentmondást most nem is érinthetünk, de ismerjük ezeket. Mindnyájunknak megvannak a legjellemzőbb feloldatlanságai, ott hordozzuk ezeket a lényünkben. Haragudni szoktunk ezekre, holott szerethetnénk is őket. Hiszen gondoljuk meg, Jézus azt mondta: Szeressétek azokat, akik ellentmondanak nektek, sőt áldjátok azokat, akik átkoznak titeket. A végsőkig feszítve a húrt ezt mondta: Szeressétek ellenségeiteket – amit régi életünkben élve teljességgel lehetetlen megvalósítani. Pedig szerethetnénk őket, ahogyan ő is tette, s nem csak viszont nem szidalmazott, mikor szidalmazták (1Pét 2,23), hanem imádkozott azokért, akik őt keresztre szögezték. Megmutatta, hogy lehet szeretni az ellenséget!
Most ennél sokkal kevesebbet, mégis fontosat mond: Próbáljátok meg látni, elfogadni és szeretni ellentmondásaitokat! Éspedig azért, mert mikor ilyesmibe ütköztök, mindig a valósággal találkoztok. A képzelt világban nincs ellentmondás. Aki fantáziavilágban él, annak minden világos és egyszerű – csak aki a valóságot érinti, az találkozik az ellentmondásokkal…
Jézus tanítványai néhány nap leforgása alatt kétszer ütköztek számukra megfoghatatlan, megfejthetetlen titkokba. Először, amikor Jézus meghalt, tehát mikor a halálával találkoztak. Azt gondolták, hogy ő fogja helyreállítani Izraelnek a királyságot. A hódoltságból, a megalázott állapotból újra önálló, büszke királyságnak lenni! S halálába ütközve nem értették, mire jó az. Aztán alig telik el néhány nap, egészen pontosan három, amikor az élő jelenlévővel, a Feltámadottal találkoznak, s azt hiszik, ilyen nincs: szellemet látunk, ez egy kísértet, a magunk képzelgése! Beleütköztek hát Jézusnak életébe is, halálába is. És valóban: élet és halál – van-e ezeknél nagyobb ellentmondás? Miért születünk, ha meghalunk; miért kell meghalni, ha egyszer élünk? Az első tanítványok éppen úgy nem értették, ahogy mi sem értjük – egészen addig, amíg Jézus meg nem nyitotta értelmüket, hogy “…értsék az Írásokat.” (Márk 22,29 Luk 24,32 Luk 24,45)
Jól figyeljünk erre: minden igazság ellentmondást tartalmaz, s ha magunk akarjuk feloldani ezeket, a megoldás mindig csak a magunk énjének színvonalán fog születni. Ránk lesz jellemező, énünket fogja hirdetni. Azt kell engedjük, hogy a kegyelem följebb emelhesse létünket, mint ahol van. Mert az ellentmondás csak addig az, amíg régi énünkben, a kegyelem visszautasításában, magunktól eltávolításában élünk – addig feloldhatatlan. De amint a kegyelmet közel engedjük, s a szívünk megnyílik számára, egyszer csak összebékül külső és belső. Megértjük a kereszthalál titkát; átéljük, hogy Jézus, aki meghalt – tényleg él, s uralkodik övéin! Azt is megértjük, hogy nekünk, nagyénű individualistáknak, akik kényesen vigyázunk, senki át ne lépje területünk határait – nekünk van leginkább szükségünk a hívek közösségének fegyelmező, éltető, erőt adó szeretetközösségére, a gyülekezetre – az anyaszentegyházra. Ha csak magam, egy személyben oldom meg ellentmondásaimat, akkor az énem színvonalára lesz jellemző: nincs benne emelkedés. Azt egyedül a kegyelem munkálhatja!
A húsvét pedig éppen arról szól, hogy ami embereknél lehetetlen, lehetséges Istennél! (Mát 19,26) Ő nem csak a bűnnél és a szenvedésnél, hanem a halálnál is nagyobb. “Kihozta a halálból a juhok nagy Pásztorát, örök szövetség vére által!” (3Móz 24,8 Zsid 13,20) Egyszer csak eljön és megáll középen a Feltámadott, s ezt mondja: “Békesség néktek!” (Luk 24,36) Halljuk meg e köszöntést, mert nekünk is mondja, ma is mondja. Pontosan azért jöttünk, hogy meghalljuk végre: ő békességet, azaz üdvöt akar nekünk adni!
Miért van hát az, hogy annyi jó ajándékunk ellenére sem jutunk előre? Hiszen itt van még az a másik pólus is, amit említettünk, s ez is az új élet felé ösztökél – csak éppen nem hátulról sarkallva, mint az ellentmondások, hanem elölről édesgetve, hívogatva: az értelem keresése! Emberéletünknek leginkább isteni ajándékai közé tartozik: az értelem fáklyája, amit a Mindenható gyújtott ki lelkünkben. Csak egy valami tud még ennél is fényesebben és szebben ragyogni – a hit fáklyája. Most tehát az értelemről gondolkodjunk.
Embernek lenni annyi, mint keresni az értelmet. Látunk egy helyzetet, jót vagy rosszat, s azt kérdezzük, miért. Keressük az értelmét! Látunk egy virágot, egy madarat, egy különleges élőlényt: miért jó, hogy ezek vannak, micsoda mindennek az értelme? Értelmes az, ami nem önmagában áll, hanem benne van egy viszonyban, egy összetartozásban, tartozik valahová – amivel együtt már szép egész. Nem magánosan lebeg, nem önmagáért van. Ami tartozik valahová, kapcsolódik valamihez, annak valamiféle értelme már van. Ami pedig Istenhez kapcsolódik, annak örökkévaló értelme van! Így lett a halászokból és vámszedőkből emberhalász: életük a Jézussal való találkozás révén Istenhez kapcsolódott – s ez új célt, de egészen új értelmet, végleges odatartozást is adott számukra.
Milyen más a radikális “értelemváltozás” utáni állapot, mint amikor emberi igyekezetünkkel, őnélküle próbálunk értelmet adni a dolgoknak, még saját életünknek is! Mit teszünk ilyenkor? Kisimogatjuk az ellentmondásokat. Elmaszatoljuk, elkenjük, elhallgatjuk, szőnyeg alá söpörjük – mintha nem is lennének. Hány házasság, hány emberi kapcsolat sínylette már meg az őszinte szembenézés hiányát, mikor emberek úgy tettek, mintha minden rendben lenne! Egészen addig, amíg belülről minden el nem korhadt – s mikor végre szembenéztek a valósággal, már nem volt segítség. Igen, lehet így is keresni az értelmet: elfordítva fejünket az ellentmondásoktól, a bajoktól, az érthetetlen dolgoktól – mintha nem lenne gyötrő, nem fájna a hiány, a meg nem felelés – nem lenne baj, bűn, betegség…
Lehet keresni az értelmet úgy is, hogy kipótoljuk a fantáziánkkal. Ez is az értelem keresésének emberi módja. Igaz, hogy pótszer a színes álomvilág, például amit a képernyők hazudnak elénk – de olyan jó elvarázsolódni a szép ruháktól, az ékszerektől, a jelentős emberektől, az igaznak látszó könnyektől… Aztán amikor fölállunk a székből, még kényelmetlenebbül és idegenebbül érezzük magunkat a saját bőrünkben, mert csak fantáziával pótoltuk ki a hiányzó harmóniát – s nem valóságosan. S van még más mód is, hogy megpróbáljuk helyreállítani, “restaurálni” az értelmet…
Mit mond a húsvét, a Feltámadott életünk e két megkerülhetetlen tényéhez: az ellentmondások gyötrelméhez és a belénk épített értelem kereséséhez? Egy hatalmas és diadalmas igénybejelentés válasz. Azt olvastuk föl ennek az igehirdetésnek elején: “Azért halt meg és támadott föl Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.” Az új ember, új élet, az új világ lehetősége szólal meg ebben a felismerésben. Mert igaz, hogy nem illenek össze a világ elemei: anyag, lélek, szellem idegenül merednek egymásra, mintha ellenségek volnának. Széthullott személyiségünk elemei sem találnak egymásra: énünk egyik fele ezt, másik azt akarja – valójában nem tudjuk, kik is lennénk. Krisztus uralma azonban egybefogja szétesett mivoltunkat, a általa összeáll az ember – az új és igazi!
Aki valóban elindul Krisztus követésében, az tapasztalja, hogy ami lehetetlen volt tegnap, lényem megosztottsága és belső ellentmondásossága miatt, az ma az ő közelében, a Lélek által lehetséges. Újra élek, újra ember vagyok! A Mindenható nem vonta meg tőlem az “erős lelket” – húsvéti hittel, megújítva veszem el kezéből újra: van feltámadás! És igaz, hogy Krisztus nélkül a társadalom is széthullik, atomjaira bomolva önző, magukat imádó egyénekből áll, akik csak éppen annyit adnak egymásnak mindenből, amiért viszonzást várhatnak; ám ahol a Feltámadott a “Békesség” köszöntését hozatja, ott épül az új közösség, a megszentelt emberiség, ami az anyaszentegyház – mert már nem az önzés, hanem Krisztus uralkodik. Nem az a legnagyobb szó, hogy “én” – hanem az, hogy Krisztus!
Fölmerült az első keresztyének között ilyen erkölcsi kérdés: mi legyen ott, ahol a feleség megtért, de a férje nem – vagy fordítva. Elváljanak-e, kérdezték az apostolt. Az így felel: Ne váljanak el! Ha kettőjük közül csak egy Krisztusé, lehetetlen, hogy általa a szeretet be ne jöhetne abba az otthonba, s meg ne szentelné őket! (1Kor 7,13-14) Aztán ilyen kérdések is fölmerülnek: oly régóta élek régi életemben, nem csak megszoktam már, rám is égett: a lényemmé, világommá lett. Csenevész kis zöld hajtás bennem az, ami a Krisztusé – hogy lesz ebből igazán és teljesen új élet? “Gondozzátok a jót!” – mondja az igei választ. S eszünkbe juthat, amit a tavaszi kertekben látunk: a gazdák levágják az elszáradt, terméketlen ágakat a fákról, hogy el ne szívják az életerőt a többi hajtástól, amiben ott az élet és ott a jövő.
Mennyi terméketlen ág van életünk fáján, amitől nem akarunk megválni, tunyaságból vagy éppen hitetlenségből! Pedig Jézus így szólt a terméketlen fügefához, s mily nehéz ezt érteni, míg nem jutottunk új életre: “Rólad gyümölcsöt soha többé senki ne egyen!” A tanítványok megrettenve látják néhány óra múlva, hogy teljesen s végleg kiszáradt a fa. Jézus előtt csak az áll meg, ami gyümölcsöző. De azt megáldja, megújítja és megerősíti! Gondoljuk meg, hogy azt mondta: egyetlen magból harmincszor, hatvanszor, százszor annyi terem! Ilyen az új élet: tenyészik és sokszorozódik, mert – igazán él!
Volt tizenkét halász és megtért vámszedő, akikben ha olykor pislákolt is, de mégis igazi volt a láng. Ők átélték a Jézus jelenvalóságát – s meg tudták teremteni ennek a közösségnek ezerszeresét! A Feltámadott ott volt velük – ahogy minket sem hagy magunkra. Ahol ketten vagy hárman az ő nevében együtt vagyunk, ott van velünk! És egyszer csak megtapasztaljuk mi is az ezerszeresét. Ami ellentmondás volt, mert külső és belső, egyén és közösség, szelem és anyag, élet és halál – az nem ellentmondás többé: értelmet kap Krisztusban! Nem azért, mert kisimogattuk, megmagyaráztuk, nem azért, mert elfordítottuk fejünket, mintha nem is lenne, s nem is azért, mert képzeletünkkel kipótoltuk a hiányokat – hanem azért, mert a Feltámadott valóságosan eljött, s uralmával egybefog mindeneket! Mi pedig a szívünket megnyitottuk számára – s életünket ő más szintre emelte. Ilyen húsvétot, az ő erejéből újuló életet adjon nekünk a Feltámadott! Ámen.
