Építő emberek

Igehirdetés 2000. május 14.

Építő emberek

 

Lekció: Neh 2,11-20
Textus: Jel 21,2

“És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te jól felépítetted a világegyetemet, amiben mi emberek is helyet kaptunk – csodálatosak törvényeid, amik igazgatják mindazt, ami létezik! Megvalljuk, mégsem érezzünk magunkat mindig otthonosan. Minduntalan beleütközünk a világ dolgaiba vagy egymásba, leggyakrabban pedig a saját gyarlóságainkba. Keressük az utat, és nem találjuk, szeretnénk megújulni, és nem vagyunk rá képesek. Téged hívunk ezért segítségül, örökkévaló Lélek: aki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy! Gyönge hitben biztass minket, és készíts arra, hogy lelkünk boldogan lásson majd meg odafent – addig pedig segíts, hogy egyszerűbbé és tisztábbá váljon életünk. Add ehhez az élő Igét: a feltámadott Krisztus jelenvalóságát, és a Szentlélek világosságát! Ámen.

 

Igehirdetés

Mai témánk az ember és az építés. Alig van jellegzetesebb emberi tevékenység, igyekezet, mint az építés. A legősibb építmények, amiket az archeológusok egyáltalán számon tartanak egyszerű élükre állított kövek. Néha azonban sok tonnás, hatalmas kövek ezek, amik feküdhetnének a földön szépen laposan a legkényelmesebb állapotban – de évezredekkel ezelőtt emberek fölállították őket, energiát pazaroltak beléjük, s ez máig jelen van: megszólít és elgondolkodtat. Hirdetik az ősi kövek – magam is láttam ilyeneket Angliában, Stonehenge-ben, de Mellorca-n és másutt is – hogy embernek lenni annyi, mint építeni. Legyőzni a tehetetlenséget, a nehézkedést – a lehúzó hatalmakkal szemben érvényesíteni azokat az erőket, amik – építeni szeretnének.

Nincs is más kívánságom e mai vasárnapon igehallgató testvéreim számára, mint az, hogy örvendezzünk: nekünk nem értelmetlenül romboló, destruktív Istenünk van, hanem olyan, aki kifejezetten az építésben leli örömét. Legfőbb gondja, hogy minket embereket, legkedvesebb teremtményeit bevonjon művének megvalósításába: épüljön az ő országa mindenhol, az ember megismerje e szándékot és – részt is vegyen benne!

Isten akarata, hogy épüljenek házak: embereknek ne kelljen fázni, hanem legyen otthonuk. Az ő akarata, hogy épüljenek templomok, ahol a megtisztulást kereshetjük. És legfőképpen Isten akarata, hogy épüljenek belül “a szív elrejtett emberében” (1Pét 3,4) – hogy ha egyszer elmegyünk az életből, ne úgy kelljen távoznunk, mintha semmi nem történt volna, hanem mint akik magunk is fölépültünk Szentlelkének templomává! (Ef 2,19-22)

Ember és építés: amikor erről gondolkodunk igénk alapján, tulajdonképpen két különböző világot kell összekapcsolnunk. Az egyik a kétezer-ötszáz évvel ezelőtti, amikor a Nehémiás könyvében olvasottak szerint Jeruzsálem kőfalait ki kellett javítani: ez a híd egyik pillére. A másik pedig a jelenlegi állapotunk itt Magyarországon, Kr. u. 2000-ben.

Az előbbire egy különös lelki változás volt jellemző – nem csak ott Izraelben, hanem szerte a világon. Egy olyan változás, ami új világkorszakot nyitott és a mai napig tart. Az tudniillik, hogy előtérbe lépett az egyén, és ezzel együtt a személyes felelősség. Addig az ember életét meghatározta, amibe beleszületett: mindenkinek megmondta a közössége, hol a helye, mi a teendője. Ha bajban volt, segítettek rajta – s magától értetődött, hogy az egyén azt teszi, amit a közösség számára előírt.

A Krisztus előtti hatodik század táján ez egyszer csak megváltozott. Sok nyoma van a dolognak az emberiség kultúrtörténetében. Mindenki egyre inkább egyénként kezdett el megjelenni, és saját útját kellett megtalálja. Ki kellett harcolja személyes meggyőződését, meg kellett találja hivatását. Istene előtt is már nem csak mint közösségének tagja, hanem mint önálló lény ad számot arról, mire használta földi életét. Nehémiás példa erre. Népe nagy része száműzetésben szétszóródva él; maga Susán várában, idegenben királyi tisztviselő, aki meghallva, hogy Jeruzsálem kapui megégtek, falai üszkösen állnak sírva fakad. Isten előtt bűnvallást tesz, amiből magát nem hagyja ki. Engedélyt kér a királytól, hogy hazatérhessen és megépítse a falakat. Valaki tehát ráébred, mit kell tennie. Nem mondják meg neki, nem jelölik ki, nem állítják elő: ő maga döbben rá, mit kell tennie. Ez tehát az egyik világ – a Kr. előtti 6. század.

A másik, ahová a gondolataink íve támaszkodik a mai valóság, ahol jelenleg élünk. Több évtized után most nemcsak mint magánemberek építhetünk immár, hanem mint Isten népe, mint gyülekezet, mint anyaszentegyház is. Nem tudom, számon tartjuk-e – de csak itt, a közvetlen környékünkön három új református templom épült az elmúlt esztendőkben, vagy épül éppen most: a budakalászi, ami gyülekezeti teremből épült takaros templommá, és már készen is van, nemrégiben szenteltük föl; valamint a leányfalusi és a békásmegyeri, amik még nincsenek készen. Nyugodtan hozzátehetjük, épül a Szentendrei Református Gimnázium is, ami nem templom ugyan, de egy kicsit mégis az – a benne tervezett tetőtéri kápolna pedig kétszer annyi ülőhelyes lesz, mint a jelenlegi templomunk. Nem csak városunknak, a környéknek is szolgál majd lelki kisugárzásával.

Nem volt ez így az előző évtizedekben. Áldjuk érte Istent, hogy újra megengedte: olyan időket élhetünk, amikor mint lelki közösség is – építhetünk! A nép, mely Jézus Krisztust Megváltójának vallja, s az ő szeretetéből él – építhet. Senki nem akadályozza: legyen áldott érte Isten! Nem csak kőfalakat építhet azonban a gyülekezet, hanem az anyaszentegyházat is. Nem csupán “templomot és iskolát” emelhet – hanem közössége lelki épülésén is munkálkodhat, hiszen a kőfalak ezt szolgálják, pontosan ez az értelmük.

Jó dolog látni, amikor valami felépül! Öröm látni egy szépen megépített házat, még nagyobb öröm egy szépen megépített templomot. És nagyon keserves látvány a félbehagyott, vagy éppen lerombolt épület.

Kórógyon adatott meg számomra, hogy a délszláv háború nyomait láthassam… Soha nem fogom elfelejteni a szétlőtt templomtornyot, amit korlátolt emberek háborús célpontnak tekintettek; az agyongéppuskázott földszintes házakat, ahol valamikor emberek laktak – a gyommal benőtt, tető nélkül maradt szobákat, a vakon néző ablakokat, az elpatkányosodott portákat… Meg kell mondjam, ilyen súlyos érzés nem csak háború sújtotta falut látva fog el, hanem akkor is, ha olyan embereket látok, akik boldogtalanok, meghasonlottak. “Föl nem épültek” – a szeretet útját nem találják, önmagukat hiába keresik, s beteg lélekkel másokat is betegítve élnek. Lehetnének a “Szentlélek temploma” – de hitetlen, kiégett, harmóniára és alkotásra képtelen, önmagukért való, romos emberek.

Azért fontos az “ember és az építés” dolga – mert mindnyájunknak leginkább épülésre van szükségünk. Ha ott bent nem növekedünk, akkor emelkedhetnek kőfalak – magunk mint romos házak, kiégett épületek riasztó látványt jelentünk majd másoknak. Ahogy egykor Jeruzsálem, az éjszakai sétán Nehémiásnak, mikor titokban megnézte, mi is a feladat, ami reá vár. “Jertek építsük meg!” – ezt mondta ott az az ember, s ezt mondja most mindnyájunknak Isten Szentlelke is: “Jertek építsük meg…!” Ne maradjon romokban, üszkösen, félig készen, résektől szabdaltan a várfal, ami életünket keríti. Erről szólt Nehémiás erőfeszítése, s erről szól minden őszinte ember élete. Ez a legfőbb sóhaj és imádság. Kinek ne volna szüksége épülésre? Vegyük csak szemügyre mi is a romos falakat, s figyeljünk arra, miként ment végbe ott az építés – tanuljunk azokból!

Mindenekelőtt, a valóságot el kell ismerni. Ez ott, kétezer-ötszáz évvel ezelőtt abból állt, hogy kiment éjszakai holdfénynél Nehémiás, és mintegy megszámolta a réseket. Becsületesen szembenézett a romlás tényével, tárgyilagosan. Ez nagyon fontos, mert a szomszéd város falain inkább észre szoktuk venni a romlásokat, s el is tudjuk őket sorolni, ám a saját “várunk”, egyéniségünk falairól nem mindig tudjuk, milyen állapotban vannak. Jó, ha valaki kimegy megnézni a “falakat” – s önámítás nélkül szembesül mindazzal, ami ott talál. Mert a valóságot először is el kell ismerni. Ne beszéljünk helyette mások romlásairól: ez a leggyakoribb kiút. Nehémiás sem azt mondta, hogy “Damaszkusz még romosabb…” Tanuljunk tisztességesen szembesülni a valósággal, amint az van, mert a valóságot először is – el kell ismerni.

Ennél azonban többről van szó. Jeruzsálem falait Isten alapozta meg: ő erősítette meg az atyákat, hogy vándorlásukban ne adják fel, amíg el nem jutnak oda. Már Ábrahám is látta Jeruzsálemet, ahol Melkisédek a Magasságos Istennek szolgált – s az Úr erősítette meg Dávidot is, hogy sok ellenséggel megküzdve idehozhassa a Szövetség ládáját, népének fővárosává téve a helyet. Ő tette bölccsé és hatalmassá Salamont, hogy a Sion hegyén nagyszerű templomot építsen. S most ő vezeti Nehémiást is, hogy a régi alapokon, ahol Isten elhatározta és elkezdte, újra megerősítse a falakat! Mert a valóság nem csak annyi, hogy romos a város: az is hozzátartozik, hogy az Örökkévaló alapozta meg…! S nem csak Jeruzsálemet, hanem a te életedet és az enyémet is: ezt is el kell ismerni, mint ami a valósághoz tartozik!

Sőt, nem csak fizikai létünket alapozta meg az örökkévaló Szeretet, ez is áldás és csoda – hanem új életünket is. “Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, a Jézus Krisztus.”  (1Kor 3,11)  Isten szeretetére épül az új élet, s minden kétséges szívűnek hirdetem, hogy nem csak magunk, ő is akarja az építést! Szeretné azokat a falakat hiánytalannak látni. Ha rajtunk múlna, sosem lennének épek Jeruzsálem kőfalai – ám ő is akarja! S ami nálunk, embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél. Nem csak mi, hanem ő is akarja az építést! Szeretné azokat a falakat hiánytalannak látni – ezt a valóságot is el kell ismerni! Így tett Nehémiás is – és felépült Jeruzsálem. Ne csak azt nézzük hát, milyen romos az életünk, hanem azt is, hogy Krisztusban micsoda alapot adott a megújulásnak az Örökkévaló szeretete! Ő újjá tudja s akarja is építeni azokat a falakat! Így teljes, így egész az a valóság, amit igenis, érdemes elismernünk!

Nehémiás nem szól senkinek, amíg ki nem érik benne igazán, mi a teendő, és hogyan fogjon hozzá. Nem áll elő kiérleletlen dolgokkal; befelé fordul, megdolgozik érte. Imádkozik, könyörög, és vár mindaddig, amíg Isten ki nem érleli benne, mit kell tennie. Ne sajnáljuk a belső munkát! Fáradságos és nehéz, és nincs benne semmi látványos; de gondoljuk meg, Isten nem eszményekkel, hanem szenvedésekkel nevel bennünket. Amíg az úton járunk küzdve, kínlódva is olykor – az ő pedagógiája érvényesül. Amikor  a “magunkkal hozott” kérdésekre megfelelünk, akkor válunk kész emberekké. Probléma és ellentmondás nélkül ember nincs a földön. Hogy milyen színvonalon felelünk meg a lényünkbe rejtett kérdésre, pontosan az üdvösségünk megvalósulása e földön. Ezt visszük majd magunkkal, ez örökkévaló lényünk, ez válik üdvösséges vagy kárhozatos sorsunkká. Tudni kell csöndben lenni (Sir 3,26) a szív elrejtett emberében, s érlelni, amit Isten elkezdett bennünk…!

Aztán az építéshez társakat kell találni. A földi élet is “társas vállalkozás.” Bármilyen nagyszerű ember is Nehémiás, egymaga nem építhette volna föl a kőfalakat, kellettek a segítőtársak. És az ember üdve, de még lelki békéje  sem tud épülni egyszemélyesen. Össze kell férnünk egymással! El kell fogadjuk, hogy sokfélék vagyunk és meg kell találjuk egymást, akikre Isten közös tennivalót és feladatot bízott. Meg kell becsüljük, ha Isten ad társakat. Nincsen egyszemélyes üdv; ahogyan nincs egyszemélyes lelki béke sem. Keresheti az ember nárcisztikusan, önszerelembe mélyedve a lelki békét – és nem leli. Társakat kell találni, meg kell becsülni a közösséget. Az arcokat, akiket már sokat láttunk, de fogalmunk sincs, kik ők valójában. Talán éppen a mi vigasztaló szavunkra volna szükségük… Milyen nagy dolog, hogy együtt lehetünk itt, annyiféle ember – mégis egy hittel, Isten házában!

Aztán hozzá kell fogni. Hány embert látni, hogy ott toporog a feladat előtt, de nem kezd hozzá. Kodolányi “Juliánus barát” c. regényében van szó egy szerzetesről, aki mindig tervezgeti, hogy lefordítja majd az evangéliumot, de sose fog hozzá. Végül úgy hal meg, hogy egész életműve csak terv maradt. Mert a közmondás szerint az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik – ám nemhogy ezer, de egyetlen mérföldre sem jut el, aki legalább azt az egy kezdő lépést nem teszi meg.

Sokan azért nem indulnak el a keskeny úton, mert úgy látják, messzi az üdv. Isten távol van. Hát éppen ezért kell hozzáfogni még ma az úton-járáshoz – mert minden megtett lépés az üdv maga! Eljöttünk ide, Isten házába – megtettük az első lépést. Ha a szívünkben mégsem tettük volna meg, tegyük meg. Ne féljünk tőle – attól féljünk, hogy benne maradunk a halálban; hogy úgy megyünk el innen, nem volt semmi tartalma az életünknek!

Attól féljünk, hogy szeretet nélkül élünk önmagunkért, s “ha szeretet nincsen én bennem, akkor .semmi vagyok.” (1Kor 13,2) Attól féljünk, hogy nem kell a világ Világossága: az út, igazság és élet – s mi sötétséget viszünk magunkkal az örökkévalóságba…! Ezektől féljünk, ne az őfelé tett, elhatározó lépésektől. Hozzá kell fogni, el kell indulni. Ahogy a zsidók hozzákezdtek a téglahordáshoz, a malter keveréséhez, a várfalak javítgatásához – nekünk is hozzá kell fogni!

S végül még egy figyelemre méltó mozzanat: ellenerőkre kell számítani. Ahol valaki templomot épít, ott megjelennek az erők, amik nem akarják az építést. A horumi Samballat, és Tóbiás, az ammonita szolga, meg az arab Gesem helytartófélék voltak, kinevezett tisztviselők – ők árulkodni kezdenek. Pártütést szerveznek a zsidók az uralkodó ellen, ezért a kőfalak! Megfigyelhetjük, hogy ahol Isten országának erői működni kezdenek, megjelennek az ellenerők is. “Nem fog sikerülni” – mondja az egyik. “Nem is azt építed, amit építesz, az egész csak látszat” – mondja a másik. “Féljél attól, mik lesznek a következmények, és úgyse fogod tudni befejezni!” Sorolhatnánk az ellenerők jellegzetes szavait, amik lehúznak és meg akarnak mindent akadályozni. Nem ismerős kép? Amint megszületik a Megváltó, ott terem Heródes, hogy gyilkolja a csecsemőket. Amint megjelenik a Világ Világossága, azonnal ott a világ sötétsége is! Ahol erők működni kezdenek, az ellenerők is azonnal megjelennek. Nincs ez másként Isten országa dolgában sem, de fontos tudni, hogy a világosság a sötétségben fénylik igazán! (Ján 1,5)

Épüljenek hát a templomok, az iskolák, és legfőképpen épüljenek az emberi bensők! Épüljön az állhatatos, megértő szeretet, épüljön a gyógyító hit, ami nem csak a magam üdvére elég: visz magával másokat is. Mindehhez kaptunk most hasznos tanácsokat Nehémiás példájából. Ismerjük el a valóságot: romlásunkat, hol is állunk valójában. De Isten gyógyító szeretetét, és építő akaratát is! Aztán tanuljunk hallgatni, bensőnkben érlelni, amit ő elkezdett bennünk. Leljünk társakat is: s becsüljük meg őket, hogy nem egyedül kell küzdenünk. Fogjunk hozzá, ne késlekedjünk, mert kifutunk az időből. S meg ne riadjunk az ellenerőktől: mert Jézus már legyőzte őket! Az ő győzelme adja nekünk azt a mennyei Jeruzsálemet, amiről hallottuk: építője és alkotója Isten. Gyönyörűséges, mint a mennyből alászállott új város, és szép, mint a férje számára felékesített menyasszony… Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy közölni akarod velünk építő erőidet, a Szentlélek erőit. Tapasztaljuk az ellenerők megjelenését, amint munkába veszel minket. Kérünk ne hagyd, hogy önzés, mértéktelenség és csüggedés győzzenek ott, ahol emberi elszánásra van szükség. Könyörgünk egyházunk jövőjéért, s a nyári ifjúsági táborokért, ahol lelki épülést készítettél a fiataloknak. Imádkozunk gimnáziumunkért, a tanulók év végi erőfeszítéseiért, és a tanárokért. Maradj velünk és segíts, hogy mi is veled maradhassunk! Ámen.