Gyermekek szava

Igehirdetés 2002. március 24.
Gyermekek szava

 

Lekció: Mát 21,1-13
Textus: Mát 21,14-16

“Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, melyeket tett, és a gyermekeket, kik a templomban ezt kiáltották: Hozsánna a Dávid fiának; haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt: Hallom. Sohasem olvastátok-e: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked a virágvasárnap ünnepét, amikor Jézust mi is királyként köszönthetjük. Te tudod, s mi is tudjuk milyen, amikor a magunk királyai vagyunk, uralmad nélkül élünk. Ilyenkor telik meg a szent hely tisztátalansággal: szívünk, ami Szentlelked temploma lenne, önzés és erőszak tanyájává válik. Kérünk, adj nekünk tőled való belátást és igazi megrendülést. Zökkents ki megszokásaink sínéről, hogy frissen és újonnan találkozhassunk királyságoddal, amit elkezdtél az atyákkal, felvirágoztattál Dávid királyban és beteljesítettél Krisztusban. Kérünk, a rólad való emberi beszédet tedd tőled való isteni beszéddé, éltető igévé Szentlelked erejével! Ámen.

 

Igehirdetés

Virágvasárnap ünnepén a keresztyének szerte a világon meghajtják fejüket a király Jézus előtt. Kétezer éve nem halványul az öröm, hogy Jézus jön – s királyként jön! Nem szűnik a hozsánna: a Krisztust köszöntő ének ma is szól. Milyen jó, hogy bekapcsolódhatunk a földi s mennyei seregek Krisztust dicsérő énekébe – hiszen ő valóban király, sőt, az egyedüli igazi király!

Isten szeretete igazgatja a világot, s az emberszív az egyetlen hely, amely más uralomnak szolgáltathatja ki magát. A világegyetemben kezdettől az ő erejének, bölcsességének hatalma uralkodik, és ez így is lesz örökkön örökké. Ő az egyedüli király – és róla, Isten szeretetéről szól a Jelenések mennyei kórusa is: “Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,11-12)

Mit jelent nekünk, mai keresztyéneknek, hogy Jézus király? Mindenek előtt azt, hogy ő a Békesség Fejedelme. A szamárcsikó, amelyen bevonul Jeruzsálembe, erről szól. Nem harci paripán, győztes hadvezérként, fegyverrel az oldalán, hanem egy szelíd szamár hátán érkezik, mert ő – a Békesség Fejedelme. Így nevezte őt születése előtt hatszáz  évvel Ézsaiás próféta: “Hívják őt Tanácsosnak, erős Istennek, Békesség Fejedelmének, örökkévaló Atyának.” (Ézs 9,6) Igen – ez azt jelenti, ahol ő nincs, ott viszálykodások vannak, ahol viszont uralkodik, ott megszűnnek a háborúskodások. Ha egy családban legalább egyetlen keresztyén van, ott nem válik az élet álló háborúvá, ahol mindenki mindenki ellen hadakozik, vagy némelyek gyűlölnek másokat – mert jelen van a Békesség Fejedelme…. És ahol ő nincs jelen, ott háborúság és viszálykodás zajlik.

A Biblia nyelvén “békesség” azonban nem csak háborúmentes állapot, hanem egészség, bőség, derű és jókedv is. Ahol Jézus uralkodik, ott ezekre lehet lelni: “szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” – ezek Lelkének gyümölcsei, fölsorolni is alig tudjuk! (Gal 5,22) Ahol mindez hiányzik, ott ő maga hiányzik –  őt kell hívni: s elhozza ezeket a jó gyümölcsöket magával!

Aztán azt sem nehéz kiolvasnunk a virágvasárnapi történetből, hogy királysága megtisztulást hozó uralom: a templom szent udvarából kiűzi a kufárokat. Az egyáltalán oda nem való vásári ricsaj elhallgat – megszűnik jelenlétében, ami lehetetlenné teszi az imádságot! Sokan vágynak katarzisra: keresik a költészetben, zenében, a természet szépségeiben, és sok jót lehet is találni mindezekben. Ám az igazi megtisztulás az ő jelenléte, a “megöletett Bárányé”, aki él és uralkodik örökkön örökké! Hívjuk őt, legyen királyunk, hozza el a megtisztulást!

Mindezeken túl azt is halljuk, odamennek hozzá a templomban – igen, a templomban – a betegek, bénák, vakok, és – meggyógyítja őket. Ahol ő uralkodhat, ott meggyógyul a rosszkedv, a hitetlenség! Meggyógyul az értelmetlen, üres élet, mert Jézus közelében életgyógyulás van, ő valóban áldott orvos. A szomorkodók vigasztalást találnak, a depressziósok lelke fölvidul – mert Krisztus uralkodik a szívükben. Nála gyógyulás és helyreállítás van!

Mindezeket fölsorolva, hogy jötte békességet, tisztulást és gyógyulást hoz, van még valami, ami ha lehet, mindezeknél még több: ő a hozsánnázó gyermekek megvédője is. Nem engedi, hogy a főpapok és az írástudók elnémítsák a virágvasárnapi kicsinyeket. Emlékezteti az írástudókat, akiknek hivatalból kellett volna tudni ezt, a zsoltárversre, amit az előbb – Szenczi Molnár Albert fordításában – a 8. Zsoltárból mi is énekeltünk:

 

“Dicsérnek téged még a csecsszopók is,

Szájukban viselik nevedet ők is,

Kik által ellenségeket megejtesz

És bosszúállót megszégyenítesz.”

 

A bibliai ige, amiből szép énekünk született így szól: “Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.”  A gyermekek az érzékenyebb lelkek közé tartoznak: láttam kisfiút, aki elsírta magát, amint a szülei között feszültség támadt. A két felnőtt éppen hozzáfogott, hogy jóízűt veszekedjen, alaposan megtapossa egymást – de a gyermek kicsorduló könnyei figyelmezették őket, milyen megromlottan élnek már: örömüket lelik abban, ami egyáltalán nem jó…

Amit a felnőttek nem mernek virágvasárnapon kimondani, azt a gyermekek merik. Fennhangon éneklik, rigmusként skandálják, amit az Olajfák hegyén halottak: “Hozsánna a Dávid fiának – áldott, aki jön az Úr nevében!” Afféle “gyerekszáj” lehetett ez a templomban, ám tegyük hozzá, isteni igazságot mondtak ki azok a szájak. Miért fontos ez? Mert Isten igazsága ma is csak “gyermeki szájjal” mondható ki. Az idézett zsoltárvers szerint gyarló szájak, gyermeki, sőt csecsemő szájak mondják ki Isten dicsőségét! Milyen különös: az erőtlen, gyarló kis beszéd alkalmas Isten ügyének védelmére – ellenségei legyőzésére! Nem biztos, hogy az eredeti zsoltárversben a “gyermek” kifejezést szó szerint kell értenünk: valószínűbb, hogy egyszerűen a tehetetlen, sohasem tökéletes ember szimbóluma. Emberi beszédünk, az igehirdetőé meg a keresztyéneké is, a mindennapokban nagyon “gyermeki” megnyilvánulás Isten dicsőségéről – mégis alkalmas arra, hogy építse az ő országát, ellenfeleit elnémítsa, és legyőzze a bosszúállót!

Mi következik ebből? Az, hogy nem szabad hallgatnunk arra hivatkozással, hogy a mi szavaink úgyis erőtlenek. Isten akaratát, igéjét mindenkor csak emberi száj mondhatja ki: részünkről nem csak hitetlenség, hanem engedetlenség is, amikor hallgatunk, holott megismertük az igazságot. “Ne mondd azt, hogy ifjú vagyok!” – mondja Jeremiásnak. “Ne mondd azt, hogy nehéz beszédű vagyok!” – mondja Mózesnek. “Ne mondd azt, hogy bűnös vagyok!” – mondja Péternek. Mert mindez így igaz: ifjú vagy, nehéz beszédű vagy, bűnös vagy – ám ha a “gyermeki szájak”, a nem tökéletes, a nem bölcs, a nem hiánytalanul szóló szájak elhallgatnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani…! Azok, amelyek nem maradnak helyükön, kő kövön nem marad – a romok fognak kiáltani. Ahogy ma is teszik mert a Békesség Fejedelmére lenne ott szükség – ám csak a romok kiáltanak.

Hányszor látni “kiáltó romokat” emberi életekben: romos házasságot, romos családot, romos hivatást! Miért is? Mert nem voltak Jézusnak hozsannát mondó “gyermeki szájak.” Voltak óvatos keresztyének, akik azt mondták: Nem tartok még ott, hogy őróla beszéljek, megvalljam őt. És elmaradt a biztatás, az ébresztő üzenet – mert  valaki féltette a presztízsét. Inkább kereste az emberek  tetszést, mintsem kimondta volna Isten igazságát…

Pedig a dicsőítésben egészen föloldódhat az ember. Akkor érezzük ezt igazán, amikor egy-egy gyönyörű kórusműben az angyalok karának hangjait halljuk, s lemállik lelkünkről félelem, keserűség, elégedetlenség, vád, minden – mert ott vagyunk lélekben – Isten színe előtt! Ezért vagyok szomorú, amikor azt látom, hogy vannak közöttünk, akik bezárt szájjal ülnek, nézve a levegőbe – miközben a többiek Istent dicsérő éneket mondanak… Hát legalább mondja az ember azt a zsoltárt vagy dicséretet, ha már énekelni nem meri, vagy nem akarja. Az orgona zengő hangja megmutatja, milyen dallam tartozik a gyönyörűséges imádsághoz. Milyen kár, ha itt a templomban, de akár a mindennapokban elmarad a hozsánna: nincs Istent dicsérő szó…! Hiányzik az ének, az emelkedettség – van helyette keserves igyekezet, törekvés, gond, amit semmi pénzért letenni nem akarunk – ragaszkodunk hozzá, mintha egyetlen tulajdonunk lenne… Mi Isten gyermekei vagyunk! A mai napot is tőle kaptuk ajándékba – s hálaadó szóval, dicséretmondással és hozsánnával tartozunk érte mennyei Atyánknak! Gyermeki szavaink, gyarló énekünk igenis alkalmas arra, hogy Isten építse általa az ő hatalmát, ellenségeit pedig meghódoltassa!

Ám itt nem csak egyszerűen “gyermeki” szavakról van szó. Azzal, hogy az ige a csecsemőket említi, tulajdonképpen a tehetetlenségről szól. Amikor a zsoltáros ezt az erős képet mondja, hogy “a csecsemők szája által is építed hatalmadat” – nem kevesebbet mond, mint hogy tehetetlenségünk alkalmas eszköz arra, hogy Isten nagy ereje általa végbemenjen! Az inkább a baj, amikor erősek vagyunk, vagy azoknak akarunk látszani… Ha azt hisszük, hogy nekünk kell mindent megoldani, rajtunk áll minden, még az üdvösség is. Az üdvösség kegyelemből van, hit által! Isten adja, ez a kegyelem – mi pedig hálás szívvel elfogadjuk, ez a hit igenmondása. Ezen a szószéken itt ez az ige van kiírva, hogy “kegyelemből hit által” – hogy el ne felejtsük: a döntő, az igazán fontos, amit ő ad – az ő bocsánata, szeretete! Az ő újat kezdeni hagyó türelme adja nekünk a kegyelmi időt, s vár arra, hogy mi igent mondjunk.

Nem azt várja, hogy összevont szemöldökkel aggódjunk a jövőért, rettegve, jaj mi lesz velünk… Még üdvösségünk felől is kétségeskedünk! Pedig ő már régen elkészítette azt, s Krisztusban közölte is az egész világgal. Mi meg törekedünk, gyötrődünk, aggódunk – holott Isten megváltottjai vagyunk! Higgyük már el, hogy szeret minket Isten! Az ő ajándéka a mai virágvasárnapi istentisztelet is, hogy megerősödjünk a bizonyosságban: semmi el nem szakíthat minket tőle. Ezt kell újra meghallani, szívünkbe fogadni és komolyan venni: szeret minket Isten! Ha az ember örömmel fogadja, valóban hozsánna támad a szívében. Mert az átadott élet hozsánnázó élet! Amíg magának akarja megtartani életét az ember, nem akarja odaadni Istennek, addig nincsenek jelen Lelkének jó gyümölcsei. Amíg nem tudjuk ezt mondani: Legyen tiéd az életem Uram, hiszen úgyis a tiéd! – addig nem fakad ének az ajkán.

Megfigyelhetjük, hogy a madarak egész télen hallgattak. A hidegben magukkal voltak elfoglalva: “valahogy életben maradni”, ez lehet a jelszavuk. A hóban is találni ennivalót, keveset mozogni, alig repülni, tartalékolni az erőket. Amikor aztán eljön az első néhány melegebb tavaszi nap, megszólalnak, és hívják párjukat. A galamb is, a rigó is, és sorban a többi. Így van ez az ember lelkében is. Amint Isten közelébe, az ő szeretetének tavaszába ér az ember, lesz éneke, tud majd dicsőítő hozsánnát mondani! Addig csak jajgatni tud.

Virágvasárnap erre figyelmeztet minket az ige: az ember élete üres dicsőítés nélkül! Sokan érzik, hiányzik valami az életükből, és nem is tudják, hogy micsoda. Ez hiányzik, testvérek! A felszabadult, boldog dicsőítés, hogy Isten gyermekei vagyunk. “Hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jön az Úr nevében!” Legyen ő, a virágvasárnap alázatosan bevonuló, aki nem harci paripán jön, hanem szamárháton – legyen ő a mi királyunk is, a Békesség Fejedelme! Engedjünk neki s megtapasztaljuk: nem csak békességet, megtisztulást és gyógyulást hoz, de elfogadja a mi erőtlen szavunkat is. A mi “nem tökéletes” énekünket fölhasználja, hogy szebb legyen istentiszteletünk, még több emberi szív gyógyulhasson itt, az ő házában, mert ezek által is építi hatalmát, ezek által is legyőzi ellenségeit: a bűnt, a szenvedést és a halált. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te nem veted meg gyarló énekünket – számon tartod még sóhajunkat is. Köszönjük a templom ajándékát, az együttes ének örömét – az orgonát, aminek szava téged dicsér! Az imádságot, a hirdetett igét, legfőképpen pedig megváltó Jézusunkat, akinek szenvedését a héten bűnbánó szívvel követjük. Adj erőt a megújuláshoz, vigaszt a gyászban, új hitet a reménytelenségben! Készítsd szívünket szent asztalodhoz, hogy megtaláljunk téged, és megtaláljuk egymást is szeretetben! Ámen.