Gyermekek szava

2002 március 24.
dr. P. Tóth Béla

Gyermekek szava

Lekció: Máté 21:1-13
Textus: Máté 21:14-16

“Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, melyeket tett, és a gyermekeket, kik a templomban ezt kiáltották: Hozsánna a Dávid fiának; haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt: Hallom. Sohasem olvastátok-e: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked a virágvasárnap ünnepét, hogy mi is királyként köszönthetjük Jézust. Te tudod Urunk, és mi magunk is tudjuk milyen az, amikor a magunk királyai vagyunk, uralmad nélkül élünk. Ilyenkor telik meg a szent hely is tisztátalansággal: szívünk, ami Szentlelked temploma lehetne, önzés és erőszak tanyájává válik. Kérünk, adj nekünk tőled való belátást és igazi megrendülést. Zökkents ki minket megszokásaink síneiről, hogy frissen és újonnan találkozhassunk királyságoddal, amit elkezdtél az atyákkal, felvirágoztattál Dávid királyban és beteljesítettél Krisztusban. Őérte, Megválónkért legyen velünk most tőled való igaz áhítat, és a rólad való emberi beszédet tedd tőled való isteni beszéddé, éltető ígévé, mindnyájunk üdvére Szentlelked erejében!
Ámen.

Igehirdetés

Virágvasárnap ünnepén minden keresztyén meghajtja a fejét a király Jézus előtt. Kétezer éve nem halványul az öröm, hogy Jézus jön, és királyként jön! Nem szűnik meg a hozsánna, a Krisztust köszöntő ének ma sem hallgat. Milyen jó, hogy mi is bekapcsolódhatunk a földi és a mennyei seregek Krisztust dicsérő énekébe! Hiszen ő valóban király, sőt, ő az egyedüli igazi király. Mindenki más ideig óráig az, és tőle kapja a hatalmat megbízatásként, ő azonban örökkévaló király.
Isten szeretete igazgatja a világot, s az emberi szív az egyetlen hely, amely ehhez képest másként dönthet: más uralomnak szolgáltathatja ki magát. A világegyetemben kezdettől fogva mindvégig az ő szeretetének, erejének, bölcsességének hatalma uralkodik, és ez így lesz örökkön örökké. Ő az egyedüli király, és róla, Isten szeretetéről szól a Jelenések könyvének mennyei kórusa: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás.
Mit jelent nekünk, mai keresztyéneknek az, hogy Jézus király? Mindenek előtt azt, hogy ő a békesség fejedelme. A szamárcsikó, amelyen bevonul Jeruzsálembe, erről szól. Nem harci paripán, győztes hadvezérként, fegyverrel az oldalán, hanem egy szelíd szamár hátán érkezik, mert ő a békesség fejedelme. Így nevezte őt születése előtt már hatszáz évvel Ézsaiás próféta: “Hívják őt Tanácsosnak, erős Istennek, Békesség Fejedelmének, örökkévaló Atyának.” Igen, békesség fejedelme, és ez azt jelenti, ahol ő nincs, ott viszálykodások vannak, ahol pedig ő uralkodik, ott megszűnnek a háborúskodások. Ha egy családban csak egyetlen keresztyén van, ott nem válik az élet álló háborúvá, ahol mindenki mindenki ellen hadakozik, vagy némelyek gyűlölnek másokat, mert jelen van a Békesség Fejedelme. És ahol nincs ott a Békesség Fejedelme, ott háborúság és viszálykodás van. De a Biblia nyelvén a “békesség” nem csak a háború-mentes állapotot jelenti, hanem az egészséget, bőséget, derűt, a jókedvet is. Ahol Jézus valóban uralkodik, ott ilyen dolgokra lehet lelni: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség – ezek az ő Lelkének gyümölcsei, fölsorolni is alig tudjuk. Ahol mindez hiányzik, ott ő maga hiányzik, ott őt kell hívni, majd elhozza ezeket a jó gyümölcsöket magával.
Aztán azt sem nehéz kiolvasnunk a virágvasárnapi történetből, hogy az ő királysága megtisztulást hozó uralom, hiszen a templom szent udvarából kiűzi a kufárokat. Az oda nem való vásári ricsaj elhallgat, mind az megszűnik jelenlétében, ami lehetetlenné teszi az imádságot. Sokan vágynak katarzisra, megtisztulásra. Keresik a költészetben, a zenében, keresik a természet szépségeiben, és sok jót lehet találni valóban mindezekben. Ám az igazi megtisztulás az ő jelenléte, a megöletett Bárányé, aki él és uralkodik örökkön örökké. Hívjuk őt, legyen királyunk, hozza a megtisztulást.
Mindezeken túl még azt is halljuk (ha nem értenénk ebből), hogy odamennek hozzá a templomban – igen, a templomban! – a betegek, a bénák, a vakok, és meggyógyítja őket. Ahol ő valóban uralkodhat, meggyógyul a rosszkedv, a hitetlenség, meggyógyul az értelmetlen, üres élet, mert a Jézus közelében életgyógyulás van, ő valóban az áldott orvos. A szomorkodók vigasztalást találnak, a depressziósok lelke fölvidul, mert Krisztus uralkodik a szívükben. Jézus kötelében gyógyulás és helyreállítás történik!
Mindezeket fölsorolva, hogy jötte békességet, megtisztulást és gyógyulást hoz, van még valami, ami ha lehet mindezeknél még több. Az, hogy ő hozsánnázó gyermekeknek megvédője is. Tegyük most figyelmünk középpontjába ezt a Jézust! Nem engedi, hogy a főpapok és az írástudók elnémítsák a virágvasárnapi gyermekeket. Emlékezteti az írástudókat, akiknek hivatalból kelett volna tudni ezt, arra zsoltár versre, amit az előbb Szenczi Molnár Albert fordításában a 8. Zsoltárban mi is énekeltünk: Dicsérnek téged még a csecsszopók is, szájukban viselik nevedet ők is, kik által ellenségeket megejtesz és bosszúállót megszégyenítesz. Az eredeti bibliai íge, amiből ez a szép énekünk született így szól: Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.
A gyermekek mindig is az érzékenyebb emberek közé tartoznak. Láttam már kisfiút, aki elsírta magát, amint a szülei között feszültség támadt. A két felnőtt éppen hozzáfogott, hogy egy jóízűt veszekedjen, jó alaposan megtapossa egymást, és a gyermek kicsorduló könnyei figyelmezették őket, hogy milyen megromlottan élnek már, örömüket lelik abban, ami egyáltalán nem jó dolog.
Amit a felnőttek nem mernek kimondani virágvasárnapon, a gyermekek ki merik mondani. Bátran fennhangon éneklik, skandálják, amit halottak az Olajfák hegyén: “Hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jön az Úr nevében!” Afféle “gyerekszáj” lehetett ez ott a templomban, és tegyük hozzá, isteni igazságot mondtak ki ezek a gyermeki szájak. Miért fontos ez? Mert Isten igazságát ma is csak “gyermeki szájjal” mondhatjuk ki. Az idézett zsoltár vers szerint nagyon is gyarló szájak, gyermeki, sőt csecsemő szájak mondják ki Isten dicsőségét! És milyen különös, ez az erőtlen, gyarló kis beszéd alkalmas Isten ügyének védelmére, ellenségeinek legyőzésére! Nem biztos, hogy az eredeti zsoltár versben a “gyermek” szót szó szerint kell értenünk, valószínűbb, hogy egyszerűen a tehetetlen, sohasem tökéletes ember szimbóluma itt a “gyermek”. Arról van tehát szó, hogy a mi emberi beszédünk, az igehirdetőé is, meg a keresztyéneké is a mindennapokban, nagyon “gyermeki” beszéd Isten dicsőségéről, mégis alkalmas arra, hogy építse az ő országát, hogy ellenfeleit elnémítsa, meggyőzzön ellenséget és bosszúállót.
Mi következik ebből? Az, hogy nem szabad hallgatnunk arra való hivatkozással, hogy a mi szavaink úgyis erőtlenek. Isten ígéjét mindenkor csak emberi száj mondhatja ki, emiatt a részünkről nem csak hitetlenség, hanem engedetlenség is, amikor hallgatunk, holott megismertük az igazságot. Ne mondd azt, hogy ifjú vagyok! – mondja Jeremiásnak, Ne mondd azt, hogy nehéz beszédű vagyok! – mondja Mózesnek, Ne mondd azt, hogy bűnös vagyok! – mondja Péternek. Mert mindez így igaz, ifjú vagy, nehéz beszédű vagy, bűnös vagy, de ha a “gyermeki szájak”, a nem tökéletes, a nem bölcs, a nem hiánytalanul szóló szájak elhallgatnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani. Azok a kövek, amelyek nem maradnak kövön, “kő kövön nem marad”, majd a romok fognak kiáltani, ahogy ma is kiáltanak a romok, mert a Békesség Fejedelmére lenne ott szükség. És csak a romok kiáltanak!
Hányszor látni “kiáltó romokat” emberi életekben: romos házasságot, romos családot, romos hivatást! Miért is? Mert nem voltak Jézusnak hozsannát mondó gyermeki szájak. Voltak óvatos keresztyének, akik azt mondták magunkban: Nem tartok még ott, hogy őróla beszéljek, hogy megvalljam őt. És elmaradt a bíztatás, az ébresztő üzenet, mert volt valaki, aki féltette presztízsét, inkább kereste az embereknek a jótetszését, mintsem kimondta volna Isten igaságát.
Pedig a dicsőítés olyasmi, amiben egészen föloldódhat az ember. Akkor érezzük ezt igazán, amikor egy-egy gyönyörű kórusműben szinte az angyalok karának hangjait halljuk, és lemállik ilyenkor a lelkünkről félelem, keserűség, elégedetlenség, vád, minden, mert ott vagyunk lélekben Isten színe előtt. Ezért vagyok szomorú, amikor azt látom, hogy vannak közöttünk, akik bezárt szájjal ülnek, nézve a levegőbe, miközben a többiek Istent dicsérő éneket mondanak. Hát legalább mondja az ember azt a zsoltárt vagy azt a dicséretet, ha már énekelni nem meri, vagy nem akarja. Az orgona zengő hangja megmutatja, milyen dallam tartozik ahhoz a gyönyörűséges imádsághoz. Milyen kár, amikor akár itt a templomban, akár a mindennapokban elmarad a hozsánna, nincs Istent dicsérő szó, nincs ének, emelkedettség, hanem van keserves igyekezet, törekvés, gond, amit semmi pénzért letenni nem akarunk, úgy ragaszkodunk hozzá, mintha egyetlen tulajdonunk lenne. Mi Isten gyermekei vagyunk! A mai napot is tőle kaptuk, ajándékba, és hálaadó szóval, és dicséretmondással, és hozsánnával tartozunk érte mennyei Atyánknak! Gyermeki szavaink, gyarló énekünk alkalmas arra, hogy az Isten építse általa az ő hatalmát, és ellenségeit is meghódoltassa.
De itt nem csak egyszerűen “gyermeki” szavakról van szó. Azzal, hogy az íge a csecsemőket említi, tulajdonképpen a tehetetlenségről szól. Amikor a zsoltáros ezt az erős képet mondja, hogy “a csecsemők szája által is építed hatalmadat”, akkor nem kevesebbet mond, mint hogy a mi tehetetlenségünk alkalmas eszköz arra, hogy Isten nagy ereje azáltal végbemenjen. Az a baj, amikor nagyon erősek vagyunk, vagy azoknak akarunk látszani. Amikor azt hisszük, hogy nekünk kell mindent megoldani, rajtunk áll minden, még az üdvösség is. Az üdvösség kegyelemből van, hit által! Isten adja, ez a kegyelem, mi pedig hálás szívvel elfogadjuk, ez a hit igenmondása. Nem véletlen, hogy ezen a szószéken ez az íge van kiírva, hogy “kegyelemből hit által”, hogy el ne felejtsük, hogy a döntő, az igazán fontos, amit ő ad nekünk az az ő bocsánata, szeretete. Az ő újat kezdeni engedő türelme adja a kegyelmi időt, és vár, hogy mi igent mondjunk erre. Nem azt várja tőlünk, hogy összevont szemöldökkel aggódjunk a jövendőért, rettegve, jaj mi lesz velünk. Még üdvösségünk felöl is! Azt ő már rég elkészítette nekünk, és Krisztusban közölte az egész világgal. Mi meg törekedünk, gyötrődünk, aggódunk, holott Isten megváltottjai vagyunk. Higgyük már el, testvérek, hogy szeret minket Isten! Az ő ajándéka az a mai, virágvasárnapi istentisztelet is, ami arra való, hogy megerősödjünk a bizonyosságban, semmi el nem szakíthat őtőle. Ezt kell újra meghallanunk, újra szívünkbe foganunk és komolyan vennünk: szeret minket az Isten! Amikor az ember örömmel fogadja ezt a jóhirt, akkor valóban hozsánna támad a szívében. Mert az átadott élet hozsánnázó élet. Amíg az ember magának akarja megtartani az életét, nem akarja odaadni Istennek, addig nincsenek jelen az ő Lelkének jó gyümölcsei. Amíg nem tudjuk ezt mondani: Legyen tiéd az életem, Uram, hiszen úgyis a tiéd! – addig nem fakad ének az ember ajkán.
Figyeltem, hogy a madarak egész télen hallgattak. A hidegben magukkal voltak elfoglalva, “valahogy életben maradni”, ez lehet a jelszavuk, a hóban is megtalálni az ennivalót, keveset mozogni, alig repülni, tartalékolni az erőket. Aztán, amikor eljött az első néhány melegebb tavaszi nap, megszólaltak, és hívták párjukat. A galamb is, a rigó is, sorban a többi. Így van ez az ember lelkében is. Amint Isten közelében, az ő szeretetének tavaszába ér az ember, lesz éneke, tud majd dicsőítő hozsánnát mondani. Addig csak jajgatni tud.
Virágvasárnapon erre figyelmeztet minket az íge: az ember élete üres dicsőítés nélkül. Sok ember érzi, hiányzik valami az életéből, és nem is tudja, hogy micsoda. Ez hiányzik, testvérek! A felszabadult, boldog dicsőítés, hogy Isten gyermekei vagyunk. “Hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jön az Úr nevében!” Legyen ő, a virágvasárnap szelíden és alázatosan bevonuló, aki nem harci paripán jött, hanem szamárháton, legyen ő a mi királyunk is, a Békeség Fejedelme! Engedelmeskedjünk neki, és megtapasztaljuk, hogy nem csak békességet, megtisztulást, és gyógyulást ad, hanem elfogadja a mi erőtlen szavunkat. A mi nem tökéletes énekünket is fölhasználja, hogy még szebb legyen az istentiszteletünk, még több emberi szív gyógyulhasson meg itt, az ő házában, mert ezek által is építi hatalmát, ezek által is legyőzi ellenfeleit: a bűnt, a szenvedést és a halált. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy nem veted meg gyarló énekünket, sőt számon tartod minden sóhajunkat is. Köszönjük a templomi istentisztelet ajándékát, az együttes ének örömét, az orgonát, aminek szava téged dicsőít. Köszönjük az imádságot, a hirdetett ígét, legfőképpen köszönjük megváltó Jézusunkat, akinek szenvedése történetét ezen a héten bűnbánó szívvel végigkövethetjük mindnyájan. Adjál erőt a megújuláshoz, adjál vigaszt a gyászban, új hitet a reménytelenségben. Készítsd el szívünket szent asztalod vendégségéhez, hogy megtaláljunk téged és megtaláljuk egymást szeretetben. Legyen áldó kegyelmed a most következő hét napjaival, az ünneppel, amely előttünk áll. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket!
Ámen