Igehirdetés 2007. október 7.

Üres és telt idők

 

Lekció: Préd 1, 1-17
Textus: Préd 1,2-4 Ef 3,16-19

“Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad.”

„….adja meg nektek dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy megérthessétek minden szenttel együtt, mi a szélesség, hosszúság, mélység és magasság, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülmúló szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.”

 

Imádkozzunk!

Urunk és jó Atyánk, a te népedként gyűltünk egybe szent színed előtt. Jól tudjuk azonban, olyan nép vagyunk, amely kevéssé tisztel téged, s olyan gyülekezet, melynek joggal vetheted a szemére, hogy együtt is, tagjaiban is újból és újból elfordul tőled. Pedig mindent nekünk adtál ezen a földön, hogy megismerjük egész gazdagságodat és valamennyi lehetőségedet. Minden örömünkbe üröm is vegyül, s minden győzelmünkben vereség is van. Beteljesedő vágyainkra új vágyak születnek, igényeink pedig nem ismernek határt. De te, végtelen irgalmasságú Isten mégis magadhoz hívsz bennünket, s hozzád jöttünk hálát adni, téged jól vagy rosszul dicsérni – ahogyan tőlünk telik. Légy velünk ez órában: tartsd távol az ige hirdetésétől mindazt, ami hamis, fonák veszélyes, félreérthető és unalmas. Nyisd meg fülünket arra, amit mondasz, hogy olyan emberek lehessünk, akikben kedved telik! Ámen.

 

Igehirdetés

Ma a Prédikátor könyvét kezdjük tanulmányozni, amelyet a régi tanítók harminc év alattiaknak nem ajánlottak olvasásra. Azért volt ez így, mert a fiatalok között akad, aki ilyen vagy olyan okból tele van világfájdalommal, s ha ehhez még azt is olvassa, mégpedig egy szent könyvben, hogy “minden hiábavalóság”, igazán elkeseredhet. Pedig a könyv nem azt mondja, hogy minden hiábavalóság, hanem azt, hogy Isten nélkül minden az, ami nagy különbség – ám ennek megértéséhez el kell olvasni a könyvet elejétől végéig.  Utolsó soraiban már így foglalja össze a szerző mondandóját: „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga! Minden cselekedetet Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal együtt, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Préd 12, 15-16)

Így már más a “minden hiábavalóság”, a vanitatum vanitas, ahogy latinul mondják. A természet örök körforgása, amint a folyók a tengerbe sietnek s felszállva megint lehull az eső, az emberi nemzedékek egymás utáni születése és meghalása, a világban zajló történelmi események lényegében örök ismétlődése, az egész emberi élet és annak mulandósága is – csak Isten nélkül hiábavaló! E bibliai szó egyébként azt jelenti, hogy “olyan, mint a pára.” A Krisztus előtt 3. században élt ismeretlen szerző az igazi bölcsességet keresi, mintegy latolgatja e könyvben – s mondandóját a hétszáz évvel korábban élt dicsőséges nagy király, Salamon szájába adja. Nem volt ez ritka az antik világban: egyszerre volt “ajánlás”, meg hódolat is a nevezetes király bölcsessége előtt, amiről egyetlen bírói ítélet maradt ránk, az élő csecsemőért versengő asszonyok közötti ítéletet. (1Kir 3,16-28) A Prédikátor rekonstruálja, milyen lehetett Salamon nagy bölcsessége – egy olyan emberé, aki mindent ismert, mindent kipróbálhatott: megvolt hozzá a gazdagsága és hatalma.

Elgondolkodtató, hogy a “nagy hiábavalóságot” milyen sokan megérezték már, s éppen sikeres életű emberek. Nem csak arra a szép német költeményre gondolhatunk, amit Maróti György fordított valamikor magyarra, és a régi énekeskönyvünkben még benne volt, mégpedig halottas ének formájában:

 

„Ez’ világ miolta, fennáll ő mivolta,

Sűrű változás!

Minden dolga ínség, bánat keserűség,

És áhítozás.

Nincsen benne állandóság – minden hiábavalóság…!”

 

Eszünkbe juthat azonban a nagy angol költő is, aki utolsó drámájában, a Viharban, mielőtt Prospero-ként eltörné varázspálcáját ezt mondja saját életművéről, a sok sikeres színdarabról, a benne szereplőkről, sőt, magáról az egész világról, pontosan idézve egyébként a Biblia szövegét a világ “pára” mivoltáról:

„E színészek szellemek voltak, mondtam, szellemek,
S a légbe tűntek, lenge légbe tűntek: És mint e látás páraváza, majdan
A felhősipkás tornyok, büszke várak, Szent templomok, s e nagy golyó maga,
S vele minden lakósa, szertefoszlik, S mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
Nyomot, romot se hágy…”

                                       (W. Shakespeare: Vihar, ford: Babits M.)

 

Ily szép sorokat hallva az ember elgondolkodik, miért is vagyunk úgy e világhoz tapadva, melyben csak vendégeskedünk – időnk egyszer mindenképp kitelik benne. Nincs-e valóban nagy szükségünk rá, hogy ébresztgessen az ige: mulandó mindaz, amiben naponként örömünket leljük – életünk pedig tényleg olyan, mint a pára, mely szertefoszlik…

Természetesen sok lehetőség van az életben, s a Prédikátor mindent ki is próbált. Bölcsességet, tudást, borivást, kincsek gyűjtését, nagy építkezést (függőkerteket és tavakat is létrehozott, ami igazi luxus volt), művészetet, muzsikát – de azt találta, hogy a bölcs és bolond ember vége ugyanaz, egy végük lesz, hisz egyformán mulandók. Ám érdemi üzenete mégsem az, hogy minden hiábavaló, hanem az, hogy Isten nélkül hiábavaló minden! “A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”, ahogy a Példabeszédek is fogalmazza – s a Prédikátor még azt is hozzáteszi, hogy a bölcsességnek nem csak a kezdete, de a “vége” is az Úrnak félelme! Aki igaz bölcsességre jut, az látja a dolgok pára voltát: elérkezik Istenhez és őt féli. A világon minden, de minden hiábavaló, üres és mulandó, valóban olyan, mint a pára – ám Isten örökkévaló.

Ezért akkor járunk jó úton, ha engedjük, hogy a világon minden dolog őhozzá terelgesse lelkünket. Egészség és sikerek, boldogság és örömök azért, mert ezek mind tőle vannak, és neki tartozunk ezekért hálával: próbatétel, betegség, kudarc pedig azért, mert alkalmasak arra, hogy felébresszenek látni a” többet”, ami már nem pára és nem hiábavalóság!

Amikor az ember igazán szembetalálta már magát minden dolgok tulajdonképpeni ürességével – akkor lesz jelentése számára annak, aminek az életben mégis csak van tartalma: Isten teljességének. A Biblia azért csodálatos könyv, mert mindkettőt világosan megmutatja: az ürességet és a teljességet is. Itt most valódi ürességre és valódi teltségre gondoljunk, ahogyan Joó Sándor is beszél erről egy szép igehirdetésében. Az idő, a mi telő-múló időnk nem csak „múlhat”, mert akkor mindig kevesebb lesz belőle, hanem „telhet” is, tudniillik hozzá méltó tartalommal: s akkor lehet belőle mennyiségileg kevés, talán egy betegágyon egyre kevesebb valakinek – mégis egyre teltebb, igazibb, mondhatjuk nyugodtan úgy, egyre inkább Istenből való. S amit Salamonnak nem tudott meghozni, a valódi tartalmat, a sok kincs és az élet minden lehetősége sem – meghozza az Isten-közelség!

Két többletét is hadd mutassuk fel az ilyen élet-teljességnek – amikor az ürességgel és mulandósággal szembeni igazi, maradandó tartamról van szó.

Az egyik a derű, a másik pedig a szeretet. Azért derű, mert a Biblia nem győzi hangsúlyozni, hogy “…mindenkor örüljetek!” (Fil 4,4) A megváltott ember szabad, és ezért tud – örülni! Hányszor olvassuk, hogy amikor valaki megtalálja Istent és megtalálja önmagát – örömmel megy tovább az élete útján. (Csel 8,39) Ahol valaki még ott tart, hogy minden elmúlik egyszer, az tényleg búsongó és szomorú, hisz megválni valóban annyi, mint meghalni egy kicsit. A Krisztusban új életre jutott tud örülni, és nem szégyelli, hogy derű van a szívében.

Ennek jegyében hadd mondjam el, amit a múlt héten az asszonykörön az egykori amerikai elnöktől, Jimmy Cartertől idézett valaki. “Isten minden imádságunkat meghallgatja, de nem mindegyiket teljesíti. Néha azt mondja, hogy igen, néha azt, hogy nem – néha pedig azt mondja, hogy te biztos csak viccelsz.” – Nem tudom, milyenek imádságaink, de annyi biztos, hogy aki meghallgat minden imánkat, bár nem mindegyiket teljesíti, az számon tartja azt is, hogy magunk mennyire vesszük komolyan imáinkat…! De az bizonyos, hogy annak is örülhetünk, s  lehet derű a szívünkben sok egyéb mellett, hogy egyáltalán földi parányok megszólíthatjuk – magát az Örökkévalót…!

A “teljesség”, vagy nevezzük a lét teltségének – azonban nem csupán a saját szívünkben lehet jelen öröm és derű formájában, hanem emberi kapcsolatainkban is, ahol akkor már szeretet a neve. Erről mondja az apostol az efézusiaknak: “Lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben, hogy a szeretetben meggyökerezve és alapot véve megérthessétek minden szentekkel együtt, mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága Isten szeretetének – és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet fölülmúló szeretetét, hogy így beteljesedjetek  egészen Istennek teljességéig.” (Ef 3,17-19)

Ennek jegyében egészen gyakorlati teendők juthatnak eszünkbe. Megnyitottuk-e már a szívünket úgy igazán, hogy “Krisztus lakozzék hit által” a szívünkben? Mert ha még nem, itt az ideje, hogy megtegyük. Ez ugyanis olyan fontos, hogy részemről nem is szégyellem minden vasárnapon újra elmondani, egyrészt azok kedvéért, akik még nem hallották, másrészt azok kedvéért, akik hallották ugyan, de még nem vették komolyan. Minden további – lelki értelemben – ezen múlik. Borzasztó dolog bent ülni a templomban évek vagy évtizedek óta úgy, hogy az igének ezt az alapvető igényét, ezt a felkínált „kiváltképpen való utat” (1Kor 12,31) nem engedtük közel magunkhoz. Ha pedig megtettük, ma tegyük meg újra – mert erre minden nap szükség van. „Jövel, Uram Jézus!” – ez a kérés a Biblia konklúziója, ide érkezik az egész Szentírás! (Jel 22,20) Bibliánk utolsó előtti mondata, tessék kinyitni a Jelenések könyve végét: ezért a mondatért írták a Szentírást! Jövel, Uram Jézus.

Nem csupán behívnunk kell őt szívünkbe újra és újra, hanem szeretetében meg kell “gyökereznünk és alapot is kell nyernünk”! Az élet valódi alapja nem a jó állás, meg a megfelelő nagyságú bankbetét, hanem a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretete, amely révén bárki élete beteljesedhet, éspedig egészen az Isten teljességéig! Ez aztán tényleg hihetetlennek tűnik, pedig itt az a dolog, amiért érdemes volt ma eljönnünk a templomba.

Én, ember, fáradtan és küzdések közt, vagy kicsattanó erőben és sikerektől duzzadva, tulajdonképpen mindegy: nem csak pára lehetek, aki születtem és elmegyek, hanem beteljesedhetek egészen az Isten teljességéig, részesedhetek a tartalomban, amivel csak ő rendelkezik, és megtelhetek az igazi létezéssel, amely ő maga! Belőle töltekezhetem, Krisztusban ő adta magát a világnak!

Őt behívni a szívünkbe annyi, mint Istent hívni oda. Az ő szeretetével szeretni pedig annyi, mint másokért átlépni a saját árnyékunkon: sérelmeken, tulajdonságokon, tulajdonképpen egész régi, nélküle való énünkön! Aki ezt megtalálja, nem kell már hajtogassa, hogy “minden hiábavaló” ha tudja is, hogy ez valóban így igaz – mert van már benne derű és szeretet – éspedig nem is kevesebb, mint Isten öröme és az ő jósága! El egészen az ő teljességéig. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, harcoltál értünk és győztél! Ismersz minden lehetőséget, átléptél magán az életen is – hogy igaz életet hozz a világnak. Köszönjük, hogy hívhatunk és várhatunk téged, aki eljössz és megtöltöd ürességünket tartalommal. Imádkozunk egy hazatérőben lévő férfitestvérünkért, aki megfáradt testtel készül elmenni e világból hozzád, a világosságba. Adj élő hitet, derűt és szeretetet mindnyájunknak! Ámen.