Jákin és Boáz, a bronzoszlopok

Igehirdetés 2007. szeptember 30.

Jákin és Boáz

 

Lekció: 1Kir 7,13-22
Textus: Jel 3,12

„Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a régiek hitét, amiben oly sok erő van, hogy szégyenkezünk híre hallatán. Áldunk azok helytállásáért, akik hűségesek voltak szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben. Rászorulunk a példákra, amiket gazdagon adsz elénk igédben; de erőre is, ami tőled való és képessé tesz, amire magunktól nem vagyunk. Légy áldott az egykori templomért, melyet neked épített Salamon, s légy áldott a mai szent helyért, ahol most egybejöhettünk. Napjainkhoz napokat toldasz, s nem rovod fel a gonoszt: a világ veszedelmei közepette is él  te néped, s örömben és szeretetben dicsőíthetünk. Terelgesd most gondolatainkat igazságod megismerésére! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Némelyeknek gondot jelent az Ótestamentum olvasása, mert sok olyasmit találni e könyvben, ami nem egykönnyen érthető. Sokan félre is teszik, nem küzdenek meg értelméért – pedig teli van gazdag és üdvösséges üzenettel. Egy ilyen hatalmas művet, mint a Biblia nem is lehet másként értelmezni, mint törekedve belső összefüggései megértésére, aminek jó eszköze az előforduló szavak más bibliai könyvekben kikeresése. Ebben a “konkordanciának”, bibliai szókönyveknek nevezett szakkönyveken kívül az internet is segíthet, ahol az egész Biblia szövegét megtalálni s bármely szó előfordulási helyeit néhány perc alatt összehasonlíthatjuk. (Ha nem értünk a számítógéphez, gyermekünk vagy unokánk szívesen segít!)

Ma Salamon templomépítésének történetét olvastuk föl, s nagyon tanulságos az ott felállításra került két bronzoszlop kapcsán megérteni, milyen sok összefüggésben olvashatunk a Bibliában oszlopokról. Nem szeretném most mindet felsorolni, kifutnánk az időből – maradjunk e történetnél s vegyük észre, milyen gazdag mondanivaló szólal meg belőle!

Salamon templomot épít az Úrnak, akinek neve ezt jelenti: “A Vagyok.” Az igazán létező, akiben nincs keletkezés és elmúlás, mert maga az örök Lét – ő indítja föl Salamon szívét a nagyszerű vállalkozásra. Apjának, Dávidnak nem engedte ezt meg, mert hadakozó ember volt, és sok vér tapadt a kezéhez. Csak az építőanyagot gyűjthette egybe, a templomot egy másik generáció, fia Salamon építhette meg. Udvarára, a szentély csarnoka elé két hatalmas, közel tíz méter magas bronzoszlop is készült, rajtuk egy-egy két és fél méter átmérőjű bronz gömbbel, amit hálós recézet s gránátalmasorok díszítettek, a tetején pedig méteres liliomdíszítés is volt. Nevet is adott Salamon az oszlopoknak: a jobb oldali Jákin, a baloldali pedig Boáz lett.

Ha elgondolkodunk, az oszlop-állítás az első szoborkészítés lehetett az ember részéről. Egy nevezetesebb esemény vagy élmény megörökítésére élére állított az ember egy követ. Ez a felállított kő lehetett az első emlékoszlop, vagy ha meg is faragták, az első szobor. A felállított kő mindig a nehézkedés törvényével szemben jött létre, hiszen minden igyekszik a legalacsonyabb helyzeti energiának megfelelő helyzetet elfoglalni – de az ember lám, erőt fecsérelt egy kő élére állításával ezt megfordítani. A fizikai világegyetemben minden a lebomlás, kiegyenlítődés és legalacsonyabb energiaszínt felé törekszik, mint mondják, hisz végül minden energia hővé alakul – csak az élet jár ezzel ellentétes úton: egyre magasabb és bonyolultabb rendszerek létrehozásával! Az élére állított kő, az “oszlop” is a dolgok menetével ellentétes módon jött létre, ha csak egy függőleges helyzetbe hozott szikladarabról volt is szó – hát még akkor, ha bonyolult mestermunkával, bronzból öntötték ki.

S itt megérthetjük, miért kerültek a salamoni templom csarnoka elé messze földről hozott, külföldi mester által készített gyönyörű, impozáns oszlopok: mert az élet akkor ér valamit, ha abban valami fölfelé törő, magasabb jön létre, ami több, mint a bányában található réz és ón anyaga. Oszlopot formálni annyi, mint fölfelé törekedni – s ez bizony az emberélet legfontosabb többlete. Kisiklatható persze a törekvés, mikor némelyek beérik azzal, hogy a többiek irigykedjenek gazdagságukra vagy pozíciójukra; mikor sokan azt gondolják, szerezni vagy “valamivé lenni” azonos azzal, hogy magasabbra jutni. De hát erről maguk a bronz oszlopok beszélnek, éspedig a nevükkel: Jákin azt jelent „ő az, aki alapít”, Boáz pedig azt, hogy „ő az, akiben erő van”. Mindkettő alapüzenet a hívő embernek.

Az Úr tud egyedül létet alapítani. Pedig milyen büszke lehetett Salamon a templomra, amit épített! Cédrusfa mennyezet, falai bányából kivágott, és onnan a helyszínre vontatott öt méteres kövekből! A padló és a tetőzet arannyal burkolva, amit messze földről jöttek csodálni, mint Sába királynő is tette Etiópiából vagy Jemenből. Az egyik oszlop neve mégis Jákin, vagyis: nem én, hanem ő az, aki alapít… Hány ember emlegeti föl, hogy saját kezével kereste a pénzt és rakta a téglákat, ezt vagy azt ő csakis magának köszönhet az életben! És Salamontól azt halljuk, hátrébb az agarakkal. “Jó lenne egy kis alázat és csönd” – ahogy Ady mondja… Nem én, hanem az Úr alapította e templomot, amit magam építettem ugyan a kezeimmel – mégsem az én művem!

Milyen más ez, mint amikor magunknak tulajdonítjuk a házat, ahol lakunk, a vállalkozást, amiben sikereket értünk el, a műveket, amiket létrehoztunk! Ő az, aki alapítani tud. Ez valóban a belépő, s a csarnok előtti oszlop neve nem is lehet más, mint Jákin. Aki ezt nem tudja, hogyan akar belépni a templomba? Mint néző? Mint turista, aki bólogat, ha valami tetszik, s azonnal hátat is fordít, ha nem tetszik? Lehet így Istenhez közeledni? Aki még nem tapasztalta, hogy minden, de minden üres és megalapozatlan, ha nem az Úr alapítja – az még megszületésre váró ember… Létet alapítani, létezést létrehozni csak ő tud. Mi emberek is összesen annyiban “létezünk”, amennyiben az ő létéből részesülünk, a többi mind elvész – erről szólnak a hazafelé készülők vívódásai, s erről szól a Biblia minden lapja is. Ember, annyiban létezel, amennyiben létedet ő alapítja – minden egyéb hiábavaló s elmúlik!

A másik oszlop neve Boáz: ő az, akiben erő van. Mert nem nehéz föllángolni, akár hitbeli tekintetben is – nem nehéz lelkesedni valameddig – a kérdés az, mire van erő s mennyi a megvalósítás! Elméletben mind tudjuk, milyennek kellene lenni a világnak, az embereknek, sőt még azt is, magunknak milyeneknek kellene lenni. De a megvalósítás az egészen más. Ő az, akiben erő van – azt jelenti, hogy a megvalósítás titka az Isten-közelség. Aki magát az ő királyi uralma alá helyezi, az elkezd megvalósítani. Már nem csak vallja, hogy szép dolog a türelem és a megbocsátás, meg milyen jó lenne, ha a világon mindenki ezeket gyakorolná – hanem kezd ezek jegyében élni. Isten-közelség nélkül pedig ez nem megy. Életünk külső régióiban élve, ahol nincs imádság és Istennel beszélgetés, csak tévéhírek vannak, amik borzolják a kedélyünket, meg pletykák, amik jó ízűek, ha más valakiről szólnak – ott nem csoda, hogy nincs megvalósítás, legfeljebb elvek meg sóhajok.

Elképesztő, hogy mily észrevétlenül tud kikerülni még a hívő ember élete is belső vidékeiről, az ige és imádság tájairól a külső, felületi régiókba. Megtörténhet a legszomorúbb is, ami emberrel eshet, hogy egészen elveszti az élő Istennel való összetartozását – s ott marad kiszolgáltatva magányának és depressziójának, vagy a világ borzalmainak, esetleg a fogyasztásnak, a megvásárolható örömöknek – s ennyi az élete… Hát ezért fontos, hogy a salamoni templom bronzoszlopai elgondolkodtassanak: ezek között lehetett bemenni a templom csarnokába! Jákin és Boáz. Ő az, aki létet tud alapítani, s akiben erő is van a véghezvitelhez!

Van még egy szempont, amikor az oszlop motívumával foglalkozunk. A Jelenések könyvéből így olvastuk az előbb: “Aki győz, oszloppá teszem az én Istenem templomában.” A feltámadott Jézus mondja a filadelfiai gyülekezetnek. Amire érdemes fölfigyelni, az nem csupán az ígéret, ami egyébként önmagában is gyönyörűséges, hanem a feltétel, amihez köti az egyébhez nem hasonlítható távlatot. „Oszlopnak lenni az Isten házában”, vagy, ahogyan egy másik helyen olvassuk:  “Ti magatok is, mint élő kövek, lelki házzá épülhettek, szent papsággá, akik olyan lelki áldozatokat hozhattok, melyek kedvesek Istennek!” (1Pét 2,5) Oszlopnak és „élő kőnek” lenni ugyanaz, mint Istennek tetsző áldozatokat áldozni – szent papságnak lenni egy cseppet sem szent világban. Szíve mélyén mindenki szeretne több és jobb lenni, mint amit eddig elért – ez az igény örökre oda van írva a lelkünkbe.

Dosztojevszkij mondja a “Jelentés a holtak házából” c. művében, hogy nincs az a mélység és megromlottság, amiben élve az ember ne akarná mégis megmutatni valahogyan, hogy ő ember. Győzni mindenki szeretne, csak sokszor rossz helyen, és mások ellenében – ezért van aztán annyi elkeseredett küzdelem emberek között; vagy a szerzésben, amit most százhetvenhárom csatornán reggeltől estig javasolnak is. De győzni nem “kint” kell az embernek, hanem belül! Ilyen egyszerű. S aki győz, azt “…oszloppá teszem Istenem templomában, ahonnan ki nem vetik soha – felírom rá az én Istenem nevét s az ő városának, az új Jeruzsálemnek nevét, mely a mennyből száll alá.”

Mi lehet ennél több? Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy élet megújult, visszanyerte elvesztett fényét – újonnan megszületett! Rajta van már Isten neve: maga a “Vagyok” írta rá – tehát ez az ember immár tényleg van! Nem csak megszületett és meghal pár évtized múlva – hanem véglegesen és eltörölhetetlenül van, mint az Örökkévaló! Igen, így is lehet létezni, nem csak a tőzsdei híreket figyelve percről percre, hogy mikor lehetne egy kis haszonra szert tenni munka nélkül és a későbben jöttek kárára – ez a fajta élet nem más, mint egy államilag szentesített pilótajáték… Aki igei értelemben “győz”, azon rajta van Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek neve – ez az ember már nem csak Szentendre vagy Budapest polgára, hanem  Isten városáé is – ami egészen új viszonyulás. Az ilyen már lelki szemmel néz a világba s az érdekli, kinek tud segíteni, hogy más is ugyanilyen polgárjogot nyerjen a „mennyből alászállt városban”, vagyis az újfajta életmódban! Így oszlopnak lenni, így „élő kőnek” lenni annyi, hogy az ember megtalálta földi helyét, és valóban méltó feladatát. Azt a részt választotta, “amit senki el nem vehet tőle” – amint Jézus mondja Márta nőtestvéréről, Máriáról – aki igével élt, s az minden egyébnél fontosabb volt számára!

 

„Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk,
De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk,
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk!”

                                                              (390. dics. 2. v.)

Így is legyen. Ámen.

 

 

Fohász

Urunk Jézus, te harcoltál értünk s győztél, meghódoltattad az önzés és a halál erőit. Vágyunk a közeledben lenni, tőled erőt meríteni, hiszen erőnk magában mit sem ér. Megvalljuk sok hitetlenségünket s azt is, hogy sokszor rólad felejtkezve, életünk külső részein élünk. Segíts több alázatra, hogy igéd és Lelked által azzá lehessünk, akinek már látsz is bennünket! Ámen.