Emberi lelkek hatása egymásra

Igehirdetés 2007. szeptember 23.

Emberi lelkek hatása egymásra

 

Lekció: 1Tessz 2,17-3,8
Textus: 1Tessz 3,8

„Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban.”

 

Imádkozzunk!

Édesatyánk köszönjük, hogy mindig van szavad az emberhez! Te örök Ige vagy, soha nem hagysz egészen magunkra. Nem akarod, hogy értelem nélkül szűkölködve járjuk végig földi utunkat. Megvalljuk, sok homály és zűrzavar van bennünk és körülöttünk is. Azt sem titkoljuk, magunk is sokszor hozzátesszük ehhez a magunkét. Azt is megvalljuk, hogy nincs nekünk saját fényünk, amivel bevilágíthatnánk a rejtélyekbe – rászorulunk a te dicsőségedre, mely az egyetlen maradandó világosság a világban. Hozzád jövünk világ Világossága, Megváltó Jézusunk, hogy megteljünk fénnyel és bizakodással. Adj útbaigazító Igét – s közöld velünk Szentlelked vigasztalását, hogy a lecsüggesztett kezek és az ellankadt térdek felegyenesedhessenek, és a keserűségnek valami gyökere föl ne növekedjen, ami által sokan megfertőztethetnek. Jöjj el gyógyító Szeretet, taníts minket életünk útjaira! Ámen.

 

Igehirdetés

Athéntól Thesszalónika tengeren 300-400 kilométer, amit az ókorban megtenni mégoly dinamikus embernek is, mint Pál, legalább egy hónapos utazást jelentett – ha jók voltak a szelek. Mivel ő maga alapította a gyülekezetet, foglalkoztatta az ott élő keresztyének sorsa. Athén, ahol éppen tartózkodott hanyatló időszakában is az akkori világ szellemi központja volt, ezért Pál úgy dönt, hogy a misszió érdekében egyelőre ott marad, s csak Timóteust, fiatal tanítványát küldi el Thesszalónikába. A pár hónap múlva visszaérkező ifjú rendkívül jó híreket hozott, ezeket hallottuk az előbb – s Pál örömében levelet ír nekik, hogy erősítse őket hitükben.

Nem nehéz elképzelni az akkori tengeri hajót a görög szigetvilágban: többnyire kereskedők utaztak a fából készült, törékeny alkalmatosságon báláikkal. Aztán egy-egy hivatalnok és kísérete, néha katonák is, meg általában mindenféle kétes egzisztenciák – tolvajok, mutatványosok, csodadoktorok, bírói ítélet elől menekülők. Zajlott az élet, ahogyan ma is, bár mostanában inkább vonaton, repülőn, és autópályán folyik mindez. A hajón utazók közt mégis látni ritkán egy Pál apostolt vagy Timóteust is, tehát olyan embert, aki nem hivatalos és nem is kereskedelmi úton jár, hanem kizárólag azért kockáztatja életét a lélekvesztőkön, mert fontos számára, miként vannak hitükben a thesszalónikaiak…!

Itt mindjárt álljunk meg egy pillanatra, mert Pált ezek szerint nem a gyülekezet anyagi előmenetele érdekli, nem is azt kérdezi, építettek-e új zsinagógát, de még csak nem is a gyülekezet létszáma foglalkoztatja, hogy dőlnek-e a népek, mekkora tömegeket tudnak felmutatni, ahogy ma sokan – tévesen, véleményt alkotnak a különböző gyülekezetek életéről. Pált az érdekli, erősek-e Krisztusban! Oly megható ez a dolog. Akkoriban sem volt kisebb a pénz hatalma, mint ma. Az embereket kétezer éve is az érdekek mozgatták, a haszon és a gyarapodás – ebben nincs sok különbség mostani életünkhöz képest. De látunk személyeket a görög szigetvilágban, akik az életüket kockáztatják nem a magas bevételért és busás haszonért, nem is azért, hogy tömegek élére állhassanak, hanem azért, hogy megtudják, erősen állnak-e Krisztusban azok a thesszalónikai néhányak. Mert nem százakról volt szó, az bizonyos. Tíz-húsz lélek már komoly közösségnek számított. De olyan hitük volt, ha valóban erősen álltak az Úrban, hogy háromszáz év múlva Nagy Konstantin császár már nem tehetett mást, maga is keresztyén lett, ugyanis birodalma lakosságának több mint fele keresztyén lett akkorra… S mindez a thesszalónikai és más, tíz-húszfős gyülekezetekből nőtt ki, kemény üldözések közepette, ahol százak áldozták életüket Krisztusért.

Íme, hát volt idő a mi Európánkban, amikor embereket, ha kevesen voltak is ilyenek, de érdekelt mások lelki növekedése! S reméljük, lesz is ilyen idő, aminek egyetlen feltétele, hogy a mai keresztyéneknek is legyen fontos mások lelki fejlődése. Ma, amikor jól fizető árucikk a sztárok magánélete, amikor pletykalapokkal és bulvárlapokkal lehet választásokat nyerni, mert azokat olvassák a legtöbben, igen, ma és ebben a világban ismét ez a kérdés: akadnak-e legalább néhányan egy városban, akik valóban só és kovász tudnak lenni, akiknek fontos, hogy egy-egy testvérük erősen áll-e Krisztusban, vagy megtántorodott a kísértések között. És még egyszer: nem tömegekről és nem sikerekről van szó, hanem lelki minőségről, a kevesek hitének komolyan vételéről. „Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban.”

Miért fontos ez ennyire? Azért, mert hitbeli állapotunk messzemenő módon kihat egész életünkre. Amikor Jézus valóban ott lakik a szívünkben, akkor lehetetlen, hogy vádaskodóak, szemrehányóak vagy ítélkezők legyünk. Az ember „morális hangulata”, ahogyan Ottlik Géza fogalmazza a Hajónapló című novellájában, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok olvasásra, tehát a „morális hangulatunk” a hitünk állapotától függ. Lehet az ember fáradt, elcsigázott, lehetnek kudarcai is: de ha az Úrban erősen áll, ahogy ezt Pál itt fogalmazza, akkor nem fogja búnak ereszteni a fejét. Pedig volna rá oka. Mert a „morális hangulatunkat” a hitünk állapota határozza meg. Ezért fontos, erősen állunk-e az Úrban. Ha igen, ilyesmiket fogunk mi is tapasztalni, mint ez a sokat szenvedett ember tapasztalt:

„Ez a kincsünk pedig cserépedényben van: hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szomoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.” (2Kor 4,7-9)

Ha megpróbáljuk mindezt összefoglalni, azt mondhatjuk, hogy az egyik ember állapota – ha úgy tetszik, még a morális hangulata is – de a hite mindenképpen, hat a másik emberre! Eszembe jut, amikor a 80-as évek elején a disszertációmat írtam, és alkoholisták életútját kérdeztem ki és vettem fel nagy tételben magnóra: a sok kilátástalanul küzdő ember sorsa olyan nyomasztóan hatott rám, amint elvonult előttem az összeroppant életük, hogy hónapokig valósággal depressziós voltam. De azt is mindenki tudja, hogy amint az ember csak egyetlen, hitéből fakadóan derűs testvérével találkozik, az úgy beragyogja egész napját, mint a szép őszi napfény, amitől jobb valahogy a kedvünk, mint a zuhogó hetes esőtől.

Mert az emberi lelkek hatnak egymásra, s ebből sok fontos dolog következik. Csak néhányat említsünk most. Először is vigyáznunk kell, mit terhelünk egymásra, mert lehet, hogy a másik embernek ártunk vele. Lehet, hogy magunk megkönnyebbedünk, mert kimondtuk, elpanaszkodtuk, ami fáj – ám lehet, hogy a másik nincsen felkészülve rá, nem elég erős hozzá. Hiába „igaz”, amit mondunk, jobb lett volna megtartani magunknak. Bölcsesség és önfegyelem szükséges ilyesmihez: érdemes imádkozni s ezekben gyakorolni magunkat!

Ugyanakkor a hit kockázatát mégis csak vállalnunk kell. Amit a Biblia bizonyságtételnek, vagyis tanúskodásnak mond, az a keresztyén hit továbbadásának legfontosabb útja. Emberek ilyenkor nem hallgatnak a jóról, amit Istentől kaptak, hanem elmondják másoknak is, hogy megosszák velük. Beszélnek róla olyanokkal, akik még nem kaptak belőle. Ez mindig kockázatos, mert amikor „vallunk”, sebezhetővé válunk. Aztán néha akaratlanul többet, vagy kevesebbet sikerül mondani abból, ami bennünk van, amit megtapasztaltunk – ezt a kockázatot, a hit megvallásának kockázatát mégis vállalnunk kell. Ami jót Istentől kaptunk, azt nem csak magunknak kaptuk, hanem azért, hogy a többieknek is adjunk belőle!

Ennek jegyében nem csak arra gondolhatunk, hogy vigyáznunk kell egymásra, kire mit terhelünk életünk dolgaiból, s nem csak arra, hogy hitünkről vallani tulajdonképpen kötelességünk bizonyos helyzetekben – hanem arra is, hogy igenis, egymásért is lehetünk „erősek az Úrban” – ami azt jelenti, egyáltalán nem magánügy, hol állunk hitünkben! Számos embernek van szüksége ránk, akikkel naponta találkozunk – azok például el kell szenvedjenek bennünket. Egyáltalán nem mindegy, mit viszünk hozzájuk a lelkünkben! Aztán ott vannak azok is, akiket a véletlen sodor utunkba, legalábbis mi azt hisszük – amíg meg nem értjük, hogy még ebben is lehet rendszer és rajtunk túli akarat.

Őértük is rendbe kell tenni a lelkünket, nem csak magunkért! Igenis, egymásért is “legyünk „erősek az Úrban” – hisz halljuk, Pál valósággal megelevenedik, ha a thesszalónikaiakról jó hírt hall. S ezzel, megváltoztatva a léptékeket (mi nem vagyunk hegyóriások, mint ő volt) – de a mi szintünkön is pontosan így van ez. Emberek hatunk egymásra: beviszünk egymás életébe mosolyt vagy fenyegetést, biztatást vagy elkeserítést – amikor hitbeli döntéseket hozunk, azok mindig másokat is érintenek, nem csupán magunkat!

Nem mindegy, olvasunk-e Bibliát, építhet-e bennünket az Ige, vagy sem! Egy édesanya mesélte, hogy gyermekeinek nem igazán igyekezett a hitet átadni, úgy nevelte fel őket. Amikor aztán öreg édesanyja a halála előtti időkben már nem látott, azt kérte tőle, naponta olvasson fel neki a Bibliából. Akkor döbbent rá, milyen végtelenül fontos ez a könyv. Azóta azért imádkozik, hogy Isten tegye jóvá gyerekei életében, amit tőle nem kaptak meg a maga idejében…

Ugye, mennyire nem mindegy, milyen az ember „morális hangulata”? Lehet bánkódva készülni a hazafelé tartó úton, s melyikünknek ne lennének okai erre bőségesen… Urunk Jézus azonban, akiben „erősen állhatunk” nem csak bíró és ügyész és főleg nem rendőr és hóhér egy személyben, hanem az, aki úgy szeretett minket, hogy  értünk áldozta magát a kereszten. Az Úrban erősnek lenni annyi, mint ezt a valakit tenni figyelmünk középpontjába s hagyni, hogy ő legyen erős mi bennünk. “Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” – ez a titka a keresztyén életnek. Minél erősebbek vagyunk mi magunk, vagy úgy is mondhatnám, minél inkább erősködünk, annál gyengébbek vagyunk ő előtte. Még a tudásunkról is azt olvassuk a Példabeszédek könyvében, hogy „minden embernél tudatlanabb vagyok, nincs emberhez illő értelmem, nem tanultam bölcsességet és nem ismerem a szent dolgok tudományát.” (Péld 30,2-3) Ugye, milyen más ez a hang, mint amikor szeretnénk kitanítani egymást, amikor remekül értünk mindenhez és annak az ellenkezőjéhez is…!

Az Úrban akkor erős az ember, ha valóban „az Úr az ő erőssége”, nem pedig a saját tudása, a saját véleménye és meggyőződése. Amikor emberekkel már nem lehet beszélni, mert tudható, hogy a véleményüktől egy tapodtat sem fognak tágítani, akkor valóban csak az segíthet, aki mindeneket lát és mindenütt jelen van, de aki mégsem erőlteti ránk magát. Vár igenünkre, hogy megalázva magunkat helyet adjunk neki. Akkor nem lesz már nehéz, hogy észre vegyük, kinek és hol van ránk valóban szüksége. Nem leszünk tolakodók, akarnokok, nem akarunk már mindenáron győzni, hisz “minden a miénk, mi pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21-23)

Miénk a lehetőség, hogy vigyázzunk egymásra – ki mennyit bír el terheinkből! Miénk a lehetőség, hogy megosszuk egymással a jót, amit Istentől kaptunk, hogy így az másokat is gazdagítson. És miénk a lehetőség, hogy ne csak magunkért, hanem egymásért is figyeljünk belső életünkre, lelki növekedésünkre, mert már tudjuk, hogy az igenis kihat másokra, a többiekre – őket is segítheti az úton. Éljünk ezekkel a lehetőségeinkkel, és legyen békesség a szívekben! Ámen.

Fohász

Urunk Jézus, te jól éltél azokkal a lehetőségekkel, amiket az Atya az embereknek adott. Köszönjük, hogy jókor reggel elmentél egy magános helyre csak egyedül, hogy ott értünk is imádkozzál. Köszönjük, amikor az utolsó éjszakán nem csak azt mérlegelted, neked mi lenne jó, hanem emberek millióira gondoltál, akik közt mi is ott voltunk. Segíts bennünket, hogy nekünk se csupán a gyarapodás és az egymáson aratott győzelem legyen a célunk, hanem fontos legyen a mások megerősödése te benned. Add meg ehhez a magunk előmenetelét a lelki úton, ami nélkül minden igyekezetünk hiábavaló. Építs bennünket több nyitottsággal és alázattal, hogy magunk is építhessünk másokat imádságainkkal és szavainkkal. Megállunk előtted emlékező testvéreinkkel, akik szeretett kedvesükre gondolnak egy esztendővel hazatérte után. Fogadd kedvesen hálaimájukat őérte, aki egykor itt lehetett velük, s vigasztald őket gyógyító Szentlelkeddel. Kérünk az előttünk álló napokért, a feladatokért, szeretteinkért és együttes lelki növekedésünkért: te megadhatod ezt, segíts hát bennünket, hogy legyen hitünk át is venni ezeket a jókat tőled! Ámen.