Jákin és Boáz, a bronzoszlopok

Igehirdetés 2007. szeptember 30.

Jákin és Boáz

Lekció: 1Kir 7,13-22
Textus: Jel 3,12

 

„Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a régiek hitét, amiben oly sok erő van, hogy szégyenkezünk még a híre hallatán is. Áldunk azok helytállásáért, akik hűségesek voltak hozzád szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben. Rászorulunk a példákra, amiket gazdagon adsz elénk; de az erőre is, ami tőled való és képessé tesz arra, amire magunktól nem vagyunk képesek. Légy áldott a templomért, melyet egykor neked épített Salamon, s légy áldott a templomért, a szent helyért, ahol most magunk is egybejöhettünk. Megköszönjük,hogy napjainkhoz napokat toldasz, és nem rovod fel nekünk a gonoszt. Légy áldott, hogy e világ veszedelme közepette is él a te néped, és együtt, közösségben és szeretetben dicsőíthetünk. Terelgesd most gondolatainkat igazságod és szereteted megismerésében! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Némelyeknek gondot jelent az Ótestamentum olvasása, mert sok olyasmit találni e könyvben, ami nem egykönnyen érthető. Sokan félre is teszik, nem küzdenek meg értelméért – pedig teli van gazdag és üdvösséges üzenettel. Egy ilyen hatalmas művet, mint a Biblia nem is lehet másként értelmezni, mint törekedve belső összefüggéseinek megértésére, aminek jó eszköze az előforduló szavak más bibliai könyvekben kikeresése. Ebben a konkordanciának, bibliai szókönyveknek nevezett szakkönyveken kívül az internet is segíthet, ahol az egész Biblia szövegét megtalálni s bármely szó előfordulási helyeit néhány perc alatt összehasonlíthatjuk. (Ha nem értünk a számítógéphez, gyermekünk vagy unokánk szívesen segít majd!)

Ma Salamon templomépítésének történetét hallottuk, s nagyon tanulságos az ott felállításra került két bronzoszlop kapcsán megnézni, milyen sokféle összefüggésben olvashatunk a Bibliában oszlopokról. Nem szeretném most mindet felsorolni, mert kifutnánk az időből – maradjunk e történetnél s vegyük észre, milyen gazdag mondanivaló szólal meg ebből.

Salamon templomot épít az Úrnak, akinek neve ezt jelenti: “A Vagyok”. Aki tényleg van, az igazán létező, akiben nincs keletkezés és elmúlás, mert maga az örök Lét – ő indítja fel Salamon szívét a nagyszerű vállalkozásra. Apjának, Dávidnak nem engedte meg, mert ő hadakozó ember volt, és sok vér tapadt a kezéhez. Ő csak az építőanyagot gyűjthette egybe, de magát a templomot egy újabb generáció tagja, a fia, Salamon építhette meg. Ennek a templomnak udvarán, a szentély csarnoka előtt két hatalmas, közel tíz méter magas bronzoszlop is készült, rajtuk egy-egy két és fél méter átmérőjű bronz gömbbel, amit hálós recézet és gránátalmasorok díszítettek, a tetején pedig még egy méteres liliomdíszítés is volt. Nevet is adott az oszlopoknak: a jobb oldali neve Jákin, a baloldalié pedig Boáz lett.

Ha elgondolkodunk ezen, eszünkbe juthat, hogy az oszlop-állítás az első szoborkészítés lehetett az ember részéről. Egy nevezetesebb esemény vagy élmény megörökítésére élére állított az ember egy követ. Ez a felállított kő lehetett az első emlékoszlop vagy ha meg is faragták, az első szobor. A felállított kő mindig a nehézkedés törvényével szemben jött létre, hiszen minden igyekszik a legalacsonyabb helyzeti energiának megfelelő helyzetet elfoglalni, de az ember lám, erőt fecsérelt egy kő élére állításával ezt a dolgot megfordítani. Ahogyan a világegyetemben is minden a lebomlás, kiegyenlítődés és a legalacsonyabb energiaszínt felé törekszik, mint mondják, hiszen végül minden energia hővé alakul – csak az élet jár ezzel ellentétes úton, egyre magasabb és bonyolultabb rendszerek létrehozásával. Az élére állított kő, az “oszlop” is a dolgok menetével ellentétes módon jött létre, akkor is, ha csak egy függőleges helyzetbe hozott szikladarabról volt szó – hát még akkor, amikor mesteri munkával bronzból öntötték ki.

S itt meg is érthetjük, miért kerültek a salamoni templom csarnoka elé messze földről hozott, külföldi mester által készített gyönyörű, impozáns oszlopok: mert az élet akkor ér valamit, ha benne valami fölfelé törő, valami magasabb jön létre, valami több, mint a bányában található réz és ón anyaga vagy akár ötvözete. Oszlopot formálni azt jelenti, fölfelé törekedni – s ez az emberélet letagadhatatlan többlete. Persze kisiklatható a törekvés, mikor emberek beérik azzal, hogy a többiek irigykedjenek gazdagságukra vagy pozíciójukra, mikor azt gondolják, hogy szerezni vagy valamivé lenni azonos azzal, hogy magasabbra jutni. De hát erről maguk a bronz oszlopok beszélnek, éspedig a nevükkel: Jákin azt jelent „ő az, aki alapít”, Boáz pedig azt jelenti, hogy „ő az, akiben erő van”. Mind a kettő alapvető üzenet a hívő embernek.

Az Úr tud egyedül létet alapítani. Pedig milyen büszke lehetett Salamon a templomra, amit épített! Cédrusfa mennyezet, aminek tartó falai bányában kivágott, öt méteres kövekből épültek! A padlózat és a templom teteje arannyal burkolva, amit messze földről jöttek csodálni, mint Sába királynő is tette Etiópiából. Az egyik oszlop neve mégis Jákin, vagyis: nem én, hanem ő az, aki alapít. Hány ember emlegeti föl, hogy a saját kezével kereste a pénzt és rakta a téglákat, ezt vagy azt ő csakis magának köszönhet az életben. És most Salamontól azt halljuk, hátrébb az agarakkal. “Jó lenne egy kis alázat és csönd”, ahogy Ady mondja. Nem én, hanem az Úr alapította ezt a templomot, amit ugyan magam építettem a kezeimmel – mégsem az én művem! Milyen más ez, mint amikor magunknak tulajdonítjuk a házat, ahol lakunk, a vállalkozást, amiben sikereket értünk el, meg a műveket, amiket létrehoztunk! Ő az, aki alapítani tud. Ez valóban a belépő, s a csarnok előtti oszlop neve nem is lehet más, mint Jákin. Aki ezt nem tudja, hogyan akar belépni a templomba? Mint néző? Mint turista, aki bólogat, ha valami tetszik, és azonnal hátat fordít, ha nem tetszik? Lehet így Istenhez közeledni? Aki még nem tapasztalta, hogy minden, de minden üres és megalapozatlan, ha nem az Úr alapítja, az még megszületésre váró ember. Létet alapítani, létezést létrehozni csak ő tud. S mi emberek annyiban “létezünk”, amennyiben az ő létéből részesülünk, a többi pedig mind elvész – erről szólnak a hazafelé készülők vívódásai, s erről szól a Biblia minden lapja is. Ember, annyiban létezel, amennyiben a létedet ő alapítja – minden egyéb hiábavaló és elmúlik.

A másik oszlop neve Boáz: ő az, akiben erő van. Mert nem nehéz fellángolni, akár még hitbeli tekintetben is – nem nehéz lelkesedni valameddig – a kérdés az, hogy mire van erő s hogy mennyi a megvalósítás. Elméletben mind tudjuk, milyennek kellene lenni a világnak, meg az embereknek, sőt még azt is, mi magunknak milyeneknek kellene lenni. De a megvalósítás az egészen más. Ő az, akiben erő van – ez azt jelenti, hogy a megvalósítás titka az Isten-közelség. Aki magát az ő királyi uralma alá helyezi, az elkezd megvalósítani. Már nem csak vallja, hogy szép dolog a türelem és a megbocsátás, meg milyen jó lenne, ha a világon mindenki ezeket gyakorolná – hanem elkezd ezek jegyében élni. Isten-közelség nélkül ez nem megy. Életünk külső régióiban élve, ahol nincs imádság és nincs Istennel beszélgetés, csak tévéhírek vannak, amik borzolják a kedélyünket, meg pletykák, amik oly jó ízűek, ha másról szólnak – ott nem csoda, hogy nincs megvalósítás, legfeljebb elvek meg sóhajok.

Elképesztő, hogy milyen észrevétlenül tud kikerülni a hívő ember élete is belső vidékeiről, az ige és imádság tájairól a külső, felületi régiókba. S megtörténhet a legszomorúbb, ami emberrel eshet, hogy egészen elveszti az élő Istennel való összetartozását – s ott marad kiszolgáltatva magánynak és depressziónak, vagy a világ borzalmainak, esetleg a fogyasztásnak, a megvásárolható örömöknek – s ennyi az élete. Hát ezért fontos, hogy a salamoni templom bronzoszlopai elgondolkodtassanak – ezek között lehetett bemenni a templom csarnokába! Jákin és Boáz. Ő az, aki létet tud alapítani, s akiben erő is van a véghezvitelhez.

De van még egy szempont, amikor az oszlop motívumával foglalkozunk. A Jelenések könyvéből így olvastuk az előbb: “Aki győz, oszloppá teszem az én Istenem templomában.” A feltámadott Jézus mondja ezt a filadelfiai gyülekezetnek. Amire érdemes felfigyelni, az nem csak az ígéret maga, ami egyébként önmagában is gyönyörűséges, hanem a feltétel, amihez köti az egyébhez nem hasonlítható távlatot. „Oszlopnak lenni az Isten házában”, vagy, ahogyan egy másik helyen olvassuk:  “Ti magatok is, mint élő kövek, lelki házzá épülhettek, szent papsággá, akik olyan lelki áldozatokat hozhattok, melyek kedvesek Istennek!” (1Pét 2,5) Oszlopnak és „élő kőnek” lenni ugyanaz, mint Istennek tetsző áldozatokat áldozni: szent papságnak lenni egy cseppet sem szent világban. A szíve mélyén mindenki szeretne több és jobb lenni annál, mint amit eddig elért – ez az igény ugyanis örökre oda van írva a lelkünkbe. Dosztojevszkij mondja a Jelentés a holtak házából c. művében, hogy nincs az a mélység és megromlottság, amiben élve az ember ne akarná megmutatni valahogyan, hogy ő ember. Győzni mindenki szeretne, csak sokszor rossz helyen, mások ellenében – ezért van annyi elkeseredett küzdelem az emberek között; vagy a szerzésben, amit most százhetvenhárom csatornán reggeltől estig javasolnak is. De győzni nem “kint” kell az embernek, hanem belül. Ilyen egyszerű. S aki győz, azt “oszloppá teszem Istenem templomában, ahonnan ki nem vetik soha – felírom rá az én Istenem nevét s az ő városának, az új Jeruzsálemnek nevét, mely a mennyből száll alá.”

Mi lehet ennél több? Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy élet megújult, visszanyerte elvesztett fényét, újonnan megszületett! Rajta van már Isten neve: a “Vagyok” írta rá – tehát ez az ember immár tényleg van! Nem csak megszületett valamikor és meghal egyszer, pár év vagy éppen pár évtized múlva, hanem véglegesen és eltörölhetetlenül van, mint az Örökkévaló! Igen, így is lehet létezni, nem csak a tőzsdei híreket figyelve percről percre, hogy mikor lehetne egy kis haszonra szert tenni valahol – munka nélkül és a későbben jöttek kárára, hiszen az egész nem más, mint egy államilag szentesített pilótajáték. Aki igei értelemben győz, azon rajta van az Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek neve is – ez az ember már nem csak Szentendre vagy Budapest polgára, hanem  Isten városáé is – ami egészen új viszonyulást jelent. Az ilyen ember lelki szemmel néz a világba és az érdekli, kinek tud segíteni, hogy más is ilyen polgárjogot nyerjen a „mennyből alászállt városban”, vagyis az újfajta életmódban. Így oszlopnak lenni, így „élő kőnek” lenni annyi, hogy az ember megtalálta földi élete helyét, és valóban méltó feladatát. Azt a részt választotta, “amit senki el nem vehet tőle” – ahogy Jézus mondja Mártának nőtestvéréről, Máriáról – aki az igével élt, s az minden egyébnél fontosabb volt számára.

 

„Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk,
De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk,
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk!”       (390. dics. 2. v.)

Így legyen. Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy harcoltál értünk és győztél! Te meghódoltattad az önzés és a halál erőit. Vágyunk a közeledben lenni, tőled erőt meríteni, hiszen erőnk magában valóban mit sem ér. Megvalljuk sok hitetlenségünket és azt is, hogy sokszor életünk külső részein élünk, rólad pedig elfelejtkezünk. Segíts több alázatra, hogy Lelked által azzá az emberré lehessünk, akinek te magad már látsz is bennünket. Ámen.