Legyőzhető-e a sárkány?

Igehirdetés 2014. április 27.

Legyőzhető-e a sárkány?

 

Lekció: Jób 41,1-14, Jób 41,20-28
Textus: Ézs 40,29-31

„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

 

Imádkozzunk!

Örök szeretet, végtelen jóság, teremtő Istenünk és mennyei Édesatyánk, hozzád száll a gyülekezet vasárnapi imádsága, mint a jó illat egykor a füstölő oltárról. Hozzád emelkedünk lélekben, aki mindig voltál és mindig leszel, és akiben nincsen keletkezés és nincsen elmúlás. Jó rád gondolnunk, és még jobb a szívünket egészen neked szánni és felajánlani, hiszen te vagy annak egyedül méltó tulajdonosa. Köszönjük a húsvét örömét, ami nem múlt el a szívünkből, mert te előttünk jársz, ahogy Krisztusban egykor tanítványaiddal is tetted. Hadd figyeljünk most rád, és kövessünk téged, a fényből való, gyönyörűséges Feltámadottat, aki minket is megsegítesz és te győzöd le bennünk is a bűnt, szenvedést és a halált. Hadd lássunk magunk előtt, s hadd merítsünk erőt a te élő, valóságos, fényességes jelenlétedből! Ámen.

 

Igehirdetés

Jób könyvét olvassuk mostanában napi ószövetségi olvasmányként mintegy két hónapon át, s most tartunk a közepén. Hosszan győzködik ezt a szenvedő, igaz embert barátai, hogy biztosan vétkei miatt van rajta a szenvedés, de nem tudják erről meggyőzni. A könyv fő üzenete is éppen az, hogy a szenvedés kiküszöbölhetetlen része az életnek, ami nem csak a bűnnel összefüggésben jöhet el, hanem attól egészen függetlenül is jelen lehet. Olyan súlyos gondolat ez, hogy Jóbot is csak az Úr tudja meggyőzni erről, amikor a könyv végén maga is megszólal, emlékeztetve az embert parányi és teremtményi mivoltára.

A mélyen bölcselő, gyönyörű költőiséggel megírt isteni szavak közt utalást találunk a legyőzhetetlen Behemótra és a Leviathánra, amiket új fordítású Bibliánk már vízilónak és krokodilnak nevez. Az ismert nílusi víziállatok a szerző gondolatának elindítói, mint az ember számára félelmetes szörnyek, amik arra emlékeztetnek, milyen határolt az ember lehetősége, amikor magánál erősebb lényekkel áll szemben. Nyúlj csak hozzá, mondja a Leviathán-krokodilról, de ne feledd, hogy nincsen második esélyed, ha elvéted! A mai napig behemótnak hívunk minden, az embernél nagyobb és erősebb állatot. Ezen lények itteni leírása nem csak a félelmetes fogakról, meg a nyíllal és dárdával sem átüthető, páncélozott bőrről és pikkelyekről szól – bár a vízi szörnyek megjelenítése nagyon is pontos. A Leviathán szó például “tekergőzőt” jelent – s a krokodil valóban hossztengelye körül forogva tépi szét áldozatát.

Ezek a lények ősszörnyekké válnak a leírásban, mikor azt halljuk, a Leviathánnak világítanak a szemei, a lehelete olyan forró, hogy meggyújtja a szenet, s láng tör elő a szájából. A mi kultúránkban sárkánynak nevezzük az ilyen lényeket, amik el akarnak nyelni, s amikről persze “tudjuk”, nem léteznek sem az őserdőkben, sem a tenger mélyén, sem az állatkertekben – de annál inkább szerepelnek a mesék és a mondák világában, mivelhogy őskép formájában ott élnek az emberi lélekben, s ezért vannak ott aztán néha az álmainkban is. Hány modern film szól újabban a nagyvárosokra támadó szörnyekről, vagy idegen bolygókról támadó lényekről! Amikor valaki mainapság gőzmozdonnyal vagy lökhajtásos repülőgéppel álmodik, jó ha tudja, hogy azok is a sárkány, vagyis az ősszörny megjelenési változatai, melyek a lelkünkből a technikai világban ilyen formában, e képekben vetülnek ki. Arany János is ír a Leviathánról Dante c. versében:

E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehely-száll, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érzi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A Leviathánnak hallja hánykódását…
Az Úr Lelke terült a víznek föléje.

De vajon miért esik oly sok szó a mesékben a sárkánnyal való megküzdésről? Miért kell a harmadik fiúnak legyőznie a sárkányt ahhoz, hogy hozzájusson a kincshez, vagy éppen az alvó lányhoz, amit a szörny féltve őriz, s nem akar neki odaadni? A sárkány vagy Leviathán, mint őskép mindent magába foglal és jelképez, ami csak “el tudja nyelni” az embert – más szóval akarata ellenére uralkodni tud felette. Ez lehet akár saját vágyaink tömkelege, a tudattalan s át nem világított törekvéseink, de lehet egy szenvedélyes emberi viszonyulás, vágy, vagy egy konkrét szenvedély-betegség, alkoholizmus és drogfogyasztás is – végeredményben bármi, ami csak tönkre tudja tenni az életet, “el tud nyelni”. A sárkány-harc mindig az igazi, felnőtt lelkünkért való küzdelem, akár álmodunk róla, akár a mesében olvassuk s megérint, vagy az opera színpadáról szól hozzánk. E harcban mindig arról van szó, sikerül-e tényleg önmagunkká válni: hogy azok legyünk, akik valóban vagyunk is.

Első gondolatunk itt csakis az lehet, nem „nyelt-e le” bennünket valami: nem lettünk-e már foglyai valaminek, ami átvette az uralmat életünk dolgai felett. Érdekes párhuzam, hogy a Leviathánt többször fordítja cethal-lal a Bibliánk (Jób 7,12, Zsolt 104,26), amiről szükségképpen Jónás jut eszünkbe. Őt is „benyelte” egy időre a saját – Isten elől való – menekülése, s csak pontosan az imádság, vagyis az Istenhez való visszafordulása segített rajta. Vannak, akiket az aggódás nyelt be, ők például alig várják, hogy találjanak valamit az életükben, amitől rettegni lehet. Másokat a saját igazukban való rögeszmés meggyőződés nyelt be, ők folyton veszekednek valakivel, nem ritkán bírósági tárgyalásokra járnak, s rendszerint akadnak olyan rokonaik, vagy volt ismerőseik, akikkel életre-halálra nem hajlandók többé szóba állni. Olyanról is tudunk, hogy valakit a “betegség lelke” (Luk 13,11) nyelt magába – és sebésztől sebészig járva végül nem maradt porcikája, amit már ne operáltak volna. Legjobb, ha nem takargatjuk magunk előtt, ha valaminek uralma van felettünk, ha valami “benyelt” volna – mert minden baj csak rosszabbodik, amíg eltagadják a létezését.

De mégis, mit tegyünk, ha valami “ősszörnyként” fogva tart? Itt is, mint minden lényeges élet-bajnál hitbeli megoldás van. Azt kell a szívünkben tisztázni, akarjuk-e magunkkal vinni a húsvéti hitünket, vagyis akarjuk-e magunk előtt látni a feltámadott Jézus fényből való gyönyörűséges lényét? “Tanítványnak lenni” ugyanis azt jelenti, látni, hogy ő előttünk megy Galileába – s előttünk megy életünk minden útján. Ez a Jézus, amikor itt járt közöttünk a földön, “látta a mennyből lehullani a Sátánt, amint a villámlás lecsap az égből” (Luk 10,18), és megosztotta ezt a hitét tanítványaival. Felhatalmazta őket, hogy ők is betegeket gyógyítsanak, ördögöket űzzenek ki, kígyókon és skorpiókon tapossanak – csak éppen nem sárkánynak nevezi ezeket, de nyilvánvaló, hogy ezekben is ilyen győzelemről van szó.

A Jelenések könyvében is ott a sárkány, mint „amaz ősi kígyó”, mely a “napba öltözött asszony fiát”, vagyis az isteni embert már a születése pillanatában fel akarja falni (Mát 2,13 Mát 2,16), de a föld „siet segítségül” (Jel 12,6), mikor elnyeli a sárkány szájából kilövellő pusztító vízáradatot. Így olvassuk:

„Ezután háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, de nem tudott felülkerekedni, és azért nem volt többé maradása a mennyben. És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek. Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig a Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádolója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket.” (Jel 12,7-12)

Ez igazi jó hír, evangélium! A Sátán “levettetett a mennyből” – nincs már ott az égi tanácskozásban, mint Jób idejében még ott lehetett és az Úr szóba is állt vele. De a nagy örömbe, hogy “levettetett” üröm is vegyül, mert a Sátán sajnálatos módon nem az alvilágba, hanem csak a földre vettetett – még nem a kénköves tüzes tóba (Jel 20,10), ahol vele együtt meghal majd a halál is. (Jel 20,14) Vagyis a hívő ember anélkül, hogy szívét átadná a félelemnek – nagyon is maradjon realista! Ne tegyen úgy, mintha nem volna az ősi kígyónak, mely “emberölő volt kezdettől és hazug, sőt a hazugság szerző atyja” is (Ján 8,44), tehát a sárkánynak nagyon is komoly a hatalma itt a földön. Nézze csak meg bárki a 20. századot, mely alig múlt még el: a százmillió (!) emberkéztől meghalt áldozat évszázadát, a két világháborúval együtt – és maradjunk csak, mint hívő emberek különösen is éberek, mert a mi ellenségünk, mint ordító oroszlán körüljár, azt keresve, akit elnyelhet! (1Pét 5,8) Hány embert tudott már megcsalni, hazuggá, sőt gyilkossá tenni, és közben elhitette velük, hogy jó és igaz úton járnak! A mostani történelmi évfordulók is ébresztgessenek csak bennünket erre: száz éve tört ki az első világháború és hetvenöt éve a második…

És ha nem is gondolkodunk minden nap ilyen történelmi léptékben, a sokat tapasztalt, életismerő ember pontosan fel tudja idézni, hány embertársát látta már “elnyelve”, azaz tönkretéve a saját vágyai, szenvedélyei vagy át nem világított kívánságai – ha úgy tetszik, a tudattalanjának vezérlete alatt. Nem kellett a fényből való, feltámadott testű Krisztus… Pedig lehetett volna őt követni, hiszen Isten küldte hozzánk, s előttünk is megy: az ember azonban maradt önmagánál, s azt hitte, ő maga az Isten… Ez pedig pontosan az “ősi kígyó” győzelme, aki ezt akarta elhitetni már a paradicsomban is – nincs szükségünk Istenre, mi vagyunk az…!

Egy héttel a feltámadás ünnepe után legyen ezért imádságunk, hogy a Krisztus húsvéti győzelmének öröme ne múljon el a hétköznapokkal. Maradjon ő középen, rá figyeljünk mindig újra, mert sehol máshol nincsen váltságunk, egyedül csak őbenne. Ő maga az új élet személyesen – és ha komoly hatalma maradt még a gonosznak itt a földön, hát még komolyabb a Jézus győzelme bűn, szenvedés és halál fölött! Hogy is hallottuk az előbb? “Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig a Krisztusáé” – igen, innen kell újra indulni minden nap! Istené az üdvösség: az erő, a királyság és a hatalom pedig Krisztusé. Nincs erőm tenni a jót? Menjek csak oda Krisztushoz, övé a hatalom! – ő majd képessé tesz engem a rossz természetem, a rossz szokásaim vagy éppen a bűneim feletti győzelemre.

Ő az, akiről azt halljuk, hogy “az asszony gyermeke” a kígyó fejére tapos majd (1Móz 3,15), s ő ezt meg is tette golgotai áldozatával. Mert a bűn nem sors, amit nem lehet elkerülni, hanem akarati tény, és ezért minden bűn legyőzhető. Akaratunkat és szabadságunkat Istentől kaptuk, s ezek a mi legnagyobb kincseink. Meg kell őket becsülni, éspedig úgy, hogy használjuk őket. Jézus is ezt tette – miért ne tennénk mi is? Amikor Ézsaiásnál azt halljuk, hogy “akik az Úrban bíznak, erejük megújul” – akkor a Szentírás egyik központi üzenetét halljuk. Őbenne bízni azt jelenti, hogy odamenni hozzá és mindent, de mindent ráépíteni az életünkben. Munkát, hivatást, házasságot, mulandósággal megküzdést – ami csak nagy és fontos. Ő majd segít a sárkánnyal való megküzdésünkben is – legyen az bármi is az életünkben!

Innen indultunk ma: nincs-e valaminek túlzott hatalma felettünk? Nem „nyelt-e be” minket valami, aminek már végső ereje van rajtunk? Jobb elismerni, mint eltagadni – éppen úgy, mint bármilyen betegséggel így áll a dolog. Az eltagadás csak súlyosbítja a helyzetet. Aki már gyógyulást keres, az legalább elindult a helyes úton. Legyen a húsvét fénye, a feltámadás öröme és lelki valósága vezérlő csillagunkká – hiszen Krisztus előttünk megy, s nekünk csak követni kell őt! Ha pedig tényleg követjük őt, “végig” (Zsid 12,4), akkor megtapasztaljuk, hogy erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. Bizony, megtántorodnak… de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, segítségedet, amit olyan sokszor megtapasztaltunk már, amikor emberileg reménytelen volt a helyzet, amikor nem láttuk a kiutat, nem volt távlat és nem volt hit. Mi ilyenkor is megpillanthattuk csodálatos világosságodat, és újból lett hitünk és lett reményünk. Erőt kaptunk, pedig megfáradtunk – ma sem kérünk tőled mást. Munkáld bennünk ezt a csodát, és minden ember szívében, aki csak hozzád fordul. Nyisd ki vak szemeinket a feltámadás dicsőségére, hogy hittel higgyük, ez mind a miénk is. Te előttünk mentél, amikor legyőzted a halált, vezess minket is az örök életre! Ámen.