Igehirdetés 2014. május 11.

A magától eljövő idők

Lekció: Csel 17,22-28
Textus: Csel 3, 17 -19  Csel 17,28

„Most már tudom, atyámfiai, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint elöljáróitok is…Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje.”

„Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.”

Imádkozzunk!

Urunk, a sugárzó napfény rád emlékeztet, a te határtalan szeretetedre, ahogy a termékenyítő esővel teli felhők is jóságodról és gondoskodásodról beszélnek. Szégyen vesz erőt rajtunk, hiszen még ahhoz is a te segítséged kell, hogy ne éljünk önáltatásban és a magunk mentegetésében. Segítségedet és vigasztalásodat kérjük, holott ellened vétettünk. Mégis jó, hogy hozzád jöhetünk, aki nem utasítasz el, hanem feloldozol attól, ami nyomaszt. Hadd dicsérjünk téged teljes szívvel és megújult élettel – ezt kérjük ebben az órában, és tudjuk, Krisztusért sokkal inkább megadod, mint azt mi kérni merészeljük. Ámen.

Igehirdetés

A Biblia egyik legszebb pár sora arról szól, hogy mindennek megvan a maga ideje. (Préd 3,1-8) Születés és halál, háború és béke, építés és elbontás, szólás és hallgatás, gyász és tánc…ha eljönnek életünkben a nagy és súlyos élet-valóságok, akkor fel kell nőjünk hozzájuk. Készületlenül és méltatlanul is megélhetjük őket, de csak az van a hasznunkra, ha megtaláljuk minden életfordulatnak a maga méltó értelmezését. Az évszakok változásáról vehetjük a példát, hiszen a tél után most is itt a tavasz, s az orgonaillatra eljött az akác meg a jázmin, amit szépen sorban a hársfa illata szokott követni, mégpedig anélkül, hogy mi emberek bármit is hozzátehetnénk ezekhez a változásokhoz: az idők változásai mintegy maguktól jönnek el.

Számomra különösen is kedves ajándék, amikor először fecskét láthatok egy hosszú tél után az égen cikázni – mert lám, ezek a tenyérnyi kis lények ezerötszáz kilométert repültek, hogy itt lehessenek velünk… Jó nekik itt, ahol mi élünk, s vajon nekünk, embereknek miért ne lehetne jó itt? Ha ők megtalálják a helyet tengereken átrepülve, ahol tavaly világra jöttek, és ahova most „nyaralni” jöttek – ugyan miért ne találhatnánk meg mi is a magunk helyét ebben a világban…?

Az ige szerint az életben különböző idők jönnek el, s a mi dolgunk nem kevesebb, mint hogy megfeleljünk a hozzánk eljövő időknek. Egyebek közt megvan az ideje életünk megjobbításának is, amely idő egyszerűen eljön hozzánk, és ha mégis anélkül száll el a fejünk felett, hogy egyáltalán észrevennénk, akkor annak magunk látjuk a kárát. Talán csak marad minden a régiben, talán már eljön a megkeményedés és a megátalkodás is – egyik sem biztató. Jó elgondolkodni, hogy amint a télre jön a tavasz, úgy az ember életében is jön a szétesés és a csöndes elpiszkolódás idejére a megtisztulás és az újra megépülés ideje. Aki nem veszi észre a kegyelmi időt, és nem él vele, az megy tovább a hibás úton, ahol nem talál „felüdülést”, hanem él továbbra is a nyűgös elégedetlenségben, a mások hibáztatásában, a szorongásban, a gyanakvásban, és mind a többi negatív lelkületben, amik pedig még a fizikai egészségünket is aláássák.

Pedig élhetne az ember örömben, hálában és tiszta szívvel mások javán munkálkodva, vagyis szeretetben is. Kapjunk kedvet a pillanatok valódi tartalmának felismeréséhez: ettől vagyunk igazán emberek.
A Szentírás szerint kétféle idő létezik. Egyik a telő-múló idő, ahogy az órák követik egymást, meg a napok és az évek is a naptár lapjai szerint. Az ilyen időnek mennyisége van és mérhető, amint az órákkal azt meg is tesszük – s az ilyen idő egyszer minden ember életében lejár. A másik “idő” a lehetőséggel teli pillanat, az alkalom, s az nem tart örökké, hanem hamar lezárul. Az ilyen időnek nem mennyisége, hanem minősége van, s boldog ember, aki felismeri, melyik órát mire is kapta a maga életében.

Ha ez valóban így van, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy sehova nem kell sietnünk, semmit nem kell sürgetnünk, mert az “idők” eljönnek hozzánk. Ahogy nem tudjuk siettetni a tavasz beköszöntését, mert az a tél után magától jön el, úgy jön el hozzánk életünk megjobbításnak ideje is. Ez megfordulással jár, ahogyan van téli és tavaszi napforduló is. Eddig mentünk egy irányba, ám annak lejárt az ideje, valami másnak kell következnie. – mi pedig észrevesszük, és változtatunk utunkon. Megfordulni, bibliai szóval élve megtérni csak az tud, aki hajlandó magába nézni és korrektül megállapítani, hova jutott, miben is van ő jelenleg.  Kérdés, hogy tényleg észrevesszük-e, hogy a szétesés ideje, a tél után következnie kell már az újraépülésnek, a tavasznak, a feléledésnek. Minden új kezdet önvizsgálatból fakad, és ha ezt valaki elmulasztja, ne csodálkozzon, hogy nem lép tovább, marad a maga régi állapotában.

Igei szóval azonban nem csak azt mondhatjuk, hogy az életünkben új szakaszok jöhetnek el, hanem azt is, hogy maga az Úr is eljön. Ezt valljuk a Hiszekegyben, ha hittel mondjuk a mondatot, hogy Jézus az Atya jobbjára ült, de : “onnan jön el” – vagyis mi túlláthatunk a magunk életének apróbb, s nagyobb ügyein is, egészen oda, hogy ő eljön! Ezt tapasztalták meg a húsvét utáni tanítványok, hogy Jézus egyszerűen eljött hozzájuk, noha az ajtók be voltak zárva a félelem miatt. De ő eljött! Látunk emberi életeket ma is, ahova ő eljön, s átalakítja azokat az életeket. Eddig önző és erőszakos volt valaki, ezután pedig megtanulja az Úrtól, aki eljött hozzá, hogy ő szelíd és alázatos szívű – s az illető nyugalmat talál a lelkének. Eddig élt valaki önsajnálkozásban és felelőtlen önsors rontásban, talán egy szenvedélybetegségben vagy valamilyen lelki tulajdonságának hatalma alatt – ám az Úr eljött hozzá, és lett belőle szabad ember. Erősödjünk meg ebben a hitünkben, ha pedig nincsen még ott ez a szívünkben, akkor alapozzuk meg magunkban s kezdjünk el ráépíteni mindent – s legyen a hiten is túl immár tudássá, hogy ő – eljön!

Függesszük tekintetünket az égre, mint a tanítványok tették Jézus mennybemenetelekor – de az angyalok azon a napon azt mondták nekik: Ez a Jézus, aki most átment a látható világból a láthatatlanba, ugyanígy jön majd el hozzátok, ahogy láttátok őt elmenni a mennybe! (Csel 1,11) Amíg pedig eljön hozzánk, addig ránk bízza, hogy meghozzuk a magunk döntéseit. Ebben vagyunk emberek, hogy magunk kell megtöltsük tartalommal a pillanatokat. Szabadok vagyunk, s bár a szabadság nagy kín, és látjuk, hogy emberek nem tudnak mit kezdeni vele, szinte menekülnek tőle, és hálásak, ha valaki gondolkodik helyettük – a felelősséget mégsem vethetjük le magunkról. Az életünk pontosan olyan lesz, amilyenné magunk tesszük. Amilyen tulajdonságoknak engedjük, hogy vezéreljenek bennünket, amilyen érzéseket magunkban táplálunk, amilyen barátokat és tanítókat választunk magunknak, olyan lesz az életünk, annak pontosan megfelelő. Semmi jogunk panaszkodni és elégedetlenkedni, mert a felelősség a miénk.

Ez arra biztat, hogy vegyük birtokba a képességeinket, legyünk tudatában annak, mire vagyunk képesek és hol vannak a határaink, s kérdezzük meg magunkat, vajon betöltjük-e lehetőségeinket. Hány embert tesz lelki rokkanttá a saját testi vagy szellemi tunyasága! Pedig mindnyájan kapunk bőven lehetőséget, igazán senki nem panaszkodhat, hogy neki semmi nem jutott. Aki egy kicsit is körülnéz, hamar megtalálhatja a maga feladatát a közvetlen létfenntartáson túl, hisz annyi nyomorúság van ebben a világban. Annyi embert nincs, aki meghallgasson, annyi tévelygő, iránytalan élet keres magának valami érvényes és méltó példát, amihez igazíthatná magát. Mindig vannak ránk bízottak, gyermekek, elaggott szülők, vagy ott a társ, akinek megértésre van szüksége, s ott a gyülekezet is, ahol volna mit tenni sokaknak. Igen, meg kell hozni a magunk döntéseit, és azok szerint kell élni.

Vannak állhatatlan természetek, akik mindig szükségét érzik, hogy változtassák az irányt, amerre éppen mennek – szerencsére ők a rosszban sem szoktak nagyon állhatatosak lenni, s ezért az sem ver igazán mély gyökeret bennünk. Elgondolkodni és magukba nézni nekik is nagyon szükséges, mert megfordulni enélkül nem szokott sikerülni. Érett, felnőtt lélekké csak az lesz, aki vállalja a maga döntéseit és tudja, hogy azok nélkül csak iránytalan bolyongás, állandó keresés az élete, amiben mégsem talál igazán semmit. Eszünkbe juthat Odüsszeusz, aki húsz esztendőn át bolyongott, de tudta, hogy valahol várja őt Ithaka, elhagyott hazája, ahova egyszer hazaérhet. Milyen más úgy bolyongani, hogy tudjuk, vár bennünket a hely, ahová valóban tartozunk. És amikor eljön a végső óránk, az sem történetesen ér, hanem pontosan akkor, amikor annak a “maga ideje” van.

Hogyan állnak hát a dolgok? Az-e fontos, amit mi határozunk el, amivel magunk töltjük meg a pillanatot, vagy pedig az, amivel örök Atyánk akarja megtölteni? Isten nélkül az ember csak saját magát, a saját döntéseit látja, azokat véli fontosnak. A “kegyes ember”, ahogyan ezt mostanában Kalauzunk szerint Jób barátainál is látjuk, egyre kevesebbet tulajdonít az emberi lehetőségeknek, és mindenben a mennyei akaratot azonosítja. A valóság ezekkel szemben az, hogy az Örökkévaló ugyan ránk bízta, hogy hozzuk meg a döntéseinket és legyünk is felelősek azokért, tartsuk is magunkat azokhoz, amiket jónak és helyesnek gondolunk – de igazán boldogító az, amikor az emberi akarat és Isten örök végzése szépen egybeesik. Van Thomas Mann nagy tetralógiájában, a József és testvérei c. regényben egy szép gondolat. Eljön a Nílus tavaszi áradása, de a naptár szerint nem mindig pontosan akkor van a tavaszünnep. Igazán jó és boldogító mégis csak az olyan év lehet, mondja a szerző, amikor a tavaszünnep és a Nílus áradása magától egybeesnek. Ilyenkor mindenki boldog és elégedett. Így van ez Isten és az ember akaratával is: igazán boldogító csak az lehet, ha a mennyei akarat, meg a mi földi, emberi igyekezeteink és döntéseink egybeesnek, vagyis amikor magunk is azt akarjuk már, amit Isten elkészített számunkra. Ezt utólag szokta az ember felismerni, de milyen jó, amikor már a jelen időben is boldogan és egész szívünkkel mondunk igent arra, amit ő ad nekünk!

Ebben az van igazán segítségünkre, amit ő igéjében közöl velünk. A világban bolyongó ember számára ez az iránytű ad biztos útmutatást. A saját érzéseink olykor megcsalnak, félrevezetnek, a világ állása is vagy elkeserít, vagy pedig kótyagossá tesz. Ritkán kapunk egyértelmű és biztos vezetést magából a világból. Hova tájékozódjon hát az ember? Arra figyeljünk, mondja az ige, akiről az apostoli szó mondja: benne élünk, mozgunk és vagyunk. Őt megpillantva, az ő szavát meghallva nem csalóka tündérmesék fognak már ámítani, nem is a világ mocska fog keseríteni és elrémiszteni – hanem olyan egyszerű és világos útjelzéseket kapunk, ami rámutat a tennivalóinkra, s ki fog derülni, hogy mikor minek az ideje is van az életünkben. „Uram, a te igéd nekem / a sötétben szövétnekem…” – énekeltük az előbb. A szövétnek régi magyar szó, ami lámpást, mécsest jelent. A bibliai időkben, amikor nem volt még éjszaka közvilágítás, viszont voltak kígyók és skorpiók, amik a mezítláb vagy egyszerű szíj-saruban közlekedő embert nagyon is megmarhatták – botra erősítették a mécsest, és az egyetlen lépést ugyan, de mégis csak megvilágított az útból az éjszaka közlekedő számára. Ilyen nekünk Isten igéje, ami a következő tennivalót, a megtenni való egy lépést mindig egyértelművé teszi!

Onnan indultunk, hogy hittel hihetjük, mert ő maga ígérte meg, hogy “eljön az Úr.” Eljöttét félelem nélkül, igazi szívbéli bizodalommal várhatjuk. Ahogy Heidelbergi Káténk fogalmazza, “fölemelt fővel várhatjuk őt az égből ítélő bíránkul.” (HK 52.) Ahol az iránta való bizodalom rendíthetetlen és biztos, ott már jók az alapok. A folytatás azonban így szól: legyél a magad döntéseinek gazdája. Ne hárítsd át a felelősséget, ne hibáztass fű, fa, virágot – legyél felnőtt ember, aki ott áll a maga szavai és a döntései mögött. Ha kell, vedd észre: eljött életed megjobbításának tavasza. Végül ide érkeztünk: akkor jó a tavaszünnep, ha egybeesik a folyó áradásával – akkor jó az ember döntése, ha azt akarjuk, amit mennyei Atyánk is akar velünk. Az ilyen döntéseket nem kell megbánni, az ilyen utakról nem kell visszafordulni – csak a nélküle, a magunk választotta utakról. A helyes iránytól eltérés elkerülhetetlen – csak vegyük észre ezeket idejekorán, meg ne szokjuk, magyarázni ne kezdjük őket, mert akkor elvesztünk. „Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltörlésre kerüljenek bűneitek, és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje.” Honnét vegyétek ehhez a bátorságot, az elszánást, a hitet? Attól, akiről ezt hallottátok: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” Ha rá figyelünk, lesz majd szövétnek a lábunk előtt a legnagyobb, legsötétebb éjszakában is. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy valóban benned élünk, mozgunk és vagyunk. Minden tőled jön, ami csak éltet ebben a világban. Segíts felismerni, melyik órát mire szántad, hogy eljöhessenek hozzánk a megújulással révén a felüdülés idői is. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért és a köztünk lévő gyászolók vigasztalásáért. Add meg, hogy a te eljöttöd tölthesse be az üresen maradt helyet ebben a családban. Vezesd mindnyájunk lépteit a most következő hét napjain, Jézus nevében kérjük ezt tőled! Ámen.

Nyomtatás