Az Úr az én pásztorom

Igehirdetés 2014. május 18. Gödöllő

Az Úr az én pásztorom

 

Lekció: Zsolt 23,1-6
Textus: Zsolt 23,1

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy hűséges Isten vagy. Te nem hagyod magára az embert, mert szeretsz bennünket örökkévaló jósággal. Nem is értjük mindig, hogy a bajok idején is gyöngéden gondoskodsz rólunk, amikor azt akarod, hogy tanuljunk valamiből, és így még a rosszból is jó jöjjön ki. Még a halál árnyékának sötét völgyében is számíthatunk közelségedre, hiszen ma is éppen ezt a nagy hitet hirdetteted nekünk. Addig azonban, amíg megpillantunk a színről-színre látásban, és egészen közel lehetünk hozzád, sőt mindig és örökre veled maradhatunk, hadd tapasztaljuk meg, hogy most is itt vagy, mellettünk állsz és vigasztalsz minden szükségünkben. Szólj hozzánk a Lélek által, beszélj a szívünkre, mert nagy szükségünk van a tőled való lelki kenyérre, a Krisztusról való friss és jó hírre, megszentelő igédre! Ámen.

 

Igehirdetés

Hatvan évvel ezelőtt itt ültem minden vasárnap délután három órakor a gyermek-istentiszteleten a gödöllői templom harmadik padjában, a szószéken pedig édesapám hirdette az igét. Talán nem kell sok szót vesztegetni arra, hogy egy ilyen pillanatban, mint ez a mostani mennyire elfogódott és meghatódott az ember. Életem első tudatos emléke, amit fel tudok idézni a gyermekkoromból, az is ide, a templom kertjéhez köt. Két vagy három éves vagyok, ülök az akkori parókia teraszának lépcsőjén, amit már lebontottak, előttem a templomkert tele virágokkal, amiket édesanyánk ültetett, meg a bokrokkal, és ott még a két hársfa is, amiből már csak egy van meg – a templom teteje felett pedig a kék égen ragyog a sugárzó nyári nap. Ez a gyönyörű kép, hogy süt le rám az Isten áldott napfénye, életem első felidézhető emléke!

Pedig akkor éppen 1950-et írunk. Olyan időket, amikor az innen nem is távoli váci reformátusok lelkészét egy éjszaka elvitték, mert kirándulni mert a gyülekezetével, és sose tért vissza többé. Sem a családja, sem a gyülekezete a mai napig nem tehetett egy szál virágot a sírjára, mert nem tudni, hogy hol van eltemetve. Mi ebből öten, akik testvérek voltunk, és ami ott lebegett a mi édesapánk feje felett is, semmit nem éreztünk, mert a szüleink gondoskodással és szeretettel vettek körül bennünket. A nagy szaladgálásokra, udvari hancúrozásokra emlékszünk, a gyönyörű karácsonyokra a parókia ebédlőjében, ahol velünk ünnepeltek az akkor még létező református árvaház diakonissza testvérei, meg a harangozó házaspár, és az egykori kántortanító is a feleségével. Az öt testvér közül egy már elment a minden élők útján, egy Angliában él – úgyhogy ma hárman lehetünk itt az akkori öt közül. De igazán szívből elmondhatjuk: “Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.”

Bizonyára mások is vannak itt, akik velünk együtt vallják ezt. Biztosan meg tudják erősíteni az előbb felolvasott zsoltár mondatát, hogy Urunk nem csak füves legelőkön éltet és csendes vizekhez terelget, vagyis a táplálásunkról és az anyagiakról gondoskodik, hanem a lelkünket is megvidámítja! Az új Biblia-fordításban azt olvassuk itt, hogy felüdíti, a Szentírás eredeti szövegében pedig egész pontosan az áll, hogy “helyreállítja” a lelkünket. Nekem az utóbbi tetszik a legjobban, mert magam is azt tapasztalom, hogy időnként az ember lelke sebeket kap, ha technikai hasonlattal akarnánk élni, azt mondanánk, hogy behorpad, ha pedig őserdei képet használnánk, akkor azt mondanánk, hogy a ragadozók kiharapnak belőle egy darabot. A mi Jó Pásztorunk azonban „helyre tudja állítani” a lelkünket, vagyis kipótolja, ami belőle hiányzik, érdekes módon pedig úgy, hogy a helyes úton vezet minket – mert így kell érteni az „igazság ösvényét.”

Aki helyes úton jár, annak a lelke is rendben van. Akkor vagyunk feldúltak, és igen, akkor vagyunk depressziósak is, ha nem járunk helyes úton. Isten  úgy állítja helyre az ember lelkét, hogy útmutatásával rávezet a helyes útra. A békétlen lelkű ember tartson önvizsgálatot, és ha azt elvégezte, meg fogja találni a lelki békéjét is. Valaki elmondta, hogy egy közeli rokona beletévedt az alkoholba, de nagyon titkolta. Ő azonban, mivel igen közelről ismerte az illetőt, mindig pontosan meg tudta állapítani, mikor voltak józan időszakai, mert olyankor rendezett volt az arca, és másként ragyogott a szeme. Nem az látszott meg az illetőn, hogy éppen most ivott, mert erre vigyázott – hanem az, hogy pár napja tette, amiből már régen kijózanodott ugyan, de messze nem volt meg a lelke békessége – és ez kiült arcára. Istenünk helyre tudja állítani a lelkünket, éspedig azzal teszi, hogy rávezet minket a helyes útra.

Néha pedig a Jó Pásztornak, és ez már egy következő lépés, ha megfelelő legelőhöz vagy ivóvízhez akarja a nyájat terelni, akkor mély és sötét völgyön kell átvezetni azt. Szó szerint itt „halálosan veszélyes, sötét völgyről” van szó. Ezek életünk azon időszakai, amikor veszélyben vagyunk lelkileg, erkölcsileg, vagy amikor egy szerettünkért aggódunk, és megvan rá az okunk. Nem is mindig látszik valakin külsőleg, mert megvan a tartása – de az illető nagyon is jól tudja, hogy ő maga miben is van. A zsoltár szépséges üzenete itt abban áll, hogy mivel jó pásztorunk van, ezek a sötét völgyek is a javunkat szolgálják. Gazdánk jól tudja, miért kell átmennünk azon a sötét völgyön. Ő személyesen vezet át ezeken: tudja, merre és hol vár ránk füves legelő és csendes víz!

Ám a vigasztalás a sötét völgyekben mégsem csak abban áll, hogy „majd egyszer milyen jó lesz”, hanem abban, hogy ő velünk van. A Szentírás egészen központi üzenete ez: „Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!” Így olvassuk több helyen is a Bibliában. (5Móz 31,8 Zsid 13,5) Ezt az igét édesapám egy kis fehér lapra felírta, és szüleink 30 éves házassági évfordulóján ajándékba nekem adta. Mind az öten kaptunk tőle akkor egy-egy igét. Ma is itt van a Bibliámban, és minden vasárnap, amikor a templomban felolvasok a Szentírásból, előttem van az ő keze írásával. Szeretném ezt a hatalmasan erősítő mondatot most lélekben sokaknak átadni! „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!”

A hívő ember vigasztalása nem csak a sikeres életben, nem is a jó és biztos anyagi háttérben, és még csak nem is a világ állásának kedvező fordulataiban van – bár adja az ég, hogy sok-sok ilyen jóban is legyen részünk – hanem abban, hogy ő maga, az Úr velünk van! Ez a mi igazi többletünk! Minden pillanat, amikor erről az ő ígéretéről nem feledkezünk el, megvigasztalt idő életünkben. “Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,8) “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 56,5 és Zsolt 56,12) Vagy idézzük magának Jézusnak a születését: „Nevezd annak nevét Immánuelnek, ami azt jelenti, velünk az Isten!” (Ézs 7,14, Mát 1,23) Hát ez a mi igazi vigasztalásunk. Nem vagyunk egyedül, s nem vagyunk kiszolgáltatva még a mulandóságnak sem, mert ő – velünk van. “Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a holtak hazájában vetek ágyat, te ott is jelen vagy…!” (Zsolt 139,8)

Ezt a vigasztalását azonban ő néha vesszővel és bottal adja. Itt az eredeti héber szöveg azt mondja, hogy vessződ és botod „bátorságot adnak.” Ha már ennyit szóltam drága szüleinkről, akik tizenkét éven át szolgáltak ebben a gyülekezetben, édesapánk a szószéken, édesanyánk pedig az orgonánál ülve, hát azt is nyugodtan elmondhatom, hogy szigorú neveltetést kaptunk tőlük. Amikor kiérdemeltük, kaptunk büntetést is. Ma már áldjuk őket ezért – és nem csak mi. Hozzáértő szakemberek gondosan megvizsgáltak százszámra sorsokat, akik maguk dobták el az életet, s azt találták, hogy nagyon sok ilyen életből hiányzott egy valamennyire autoriter apa: meghalt, elvált, bevonult a belső szobába, nem vállalta apai feladatát. Hiányzott az életükből, hogy találkozzanak már gyermekként az élet szigorával, persze a megfelelő mértékek között – és amikor komoly terhekkel kellett szembenézniük, összeroppantak. „Ha fenyíték nélkül valók vagytok, amiben mindenek részesülnek, korcsok vagytok, nem pedig fiak” – olvassuk az apostoli levélben.  “A mi testi atyáink fenyítettek minket, és becsültük őket, nem sokkal inkább engedelmeskedünk a lelkek Atyjának, és élünk?….Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, de utóbb a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akik abban szenvednek.” (Zsid 12,8-11)

Saját tapasztalatom az, hogy Isten nagy kegyelmének jele, amikor még fenyít bennünket. Amikor már leveszi rólunk a kezét, és nem nyúl utánunk, nem kapunk tőle figyelmeztetéseket, már hagyja egészen, hogy menjünk a magunk feje után – akkor nagyon veszélyes közegbe érkeztünk. A pásztorok botja az ókorban is, ma is kampós bot – mert azzal tud utána nyúlni a szakadék felé szaladó juhoknak. Visszarántja őket, nem engedi őket vesztükbe szaladni – hát olykor így szokott ő is megerősíteni és felbátorítani minket a jóra. Becsüljük meg ezeket a pillanatokat, mert sok akad ilyen az életünkben, csak éppen nem mindig szoktuk  észrevenni.

Végül pedig egy ünnepi hálaadó lakomán találjuk magunkat a zsoltár gondolatkörében. Terítve az asztal, csordultig a pohár, éspedig az ellenség szeme láttára, vagyis módja van bárkinek irigykedni, és a legmódosabb vendéglátásban van része a szerzőnek, mert még a fejét is megkenik olajjal. Ez a templomban szolgáló léviták hálaimája lehetett, akik nem kaptak ugyan földet, amint a többi tizenegy törzs tagjai, amit művelhettek volna, rájuk a szent szolgálat várt, és abból is éltek – mégis így sóhajthatott fel közülük valaki az un. lévita-hálaadással: „Az én részem kies helyre esett, szép örökség jutott nekem.” (Zsolt 16,6) Ami azt jelenti, hogy nincs az a szép telek vagy sok aranykoronás szántóföld, ami felérne az Úrnak való szolgálattal! Tekintsen a hívő ember így a maga hitbeli kötelességeire: rangosabb állapot nincs a világon, mint odaszentelten tenni a tőlünk telhetőt az ő országának, királyi uralmának előmenetelére! Lehet az nem csak igehirdetés vagy hitoktatás, hanem másokkal való erősítő, vigasztaló beszélgetés is, lehet az énekkarban való hűséges szolgálat, lehet a gyülekezeti újság elvivése a szomszédoknak, utcabelieknek – kinek-kinek a neki adott kegyelmi ajándék mértéke szerint.

Aki idáig eljutott, hogy már örömmel szolgál, az hittel hiheti: “az Úr házában lakom egész életemben.” Ez azt jelenti, hogy akármi jön is, az üdvösséget tőlem elvenni már nem lehet, Isten megváltó szeretete Krisztusban énrám immár mindenkor érvényes. “Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el nem választhat attól a szeretettől, ami Krisztusban van!” (Róm 8,38-39) Mindig az üdvösség körében fogok maradni, akármi történjen is velem. Ezt a rendíthetetlen bizonyosságot akarja ő nekünk adni a 23. Zsoltár igéi által. Azt mondja, hogy mi hitben úgy össze vagyunk kötve a nagy szeretettel, amit Krisztusban adott Isten a világnak, hogy attól minket már semmi el nem választhat.

Derüljön hát fel a szívünk: nekünk ilyen hitünk van, a mi Urunk Jézus ilyet hozott nekünk! Eszembe jut az Odisszea záróképe, amikor a hős húsz esztendő bolyongása után végre hazatalál. Felesége nem ismeri fel ennyi idő után a torzonborz, megöregedett férfiban egykori daliás férjét, és próbára teszi, vajon valóban az-e, akinek mondja magát: megparancsolja szolgáinak, hogy az ünnepi lakomához hozzák elő a családi ágyat. Odüsszeusz összecsapja kezét: asszony, megbolondultál? Nem emlékszel már, hogy ifjú házas korunkban, mikor otthonunkat építettük, kivágtam egy évszázados tölgyet, hogy annak törzsét a földben hagyva, az legyen házas ágyunk egyik lába a négy közül? Hogyan akarod azt te most idehozatni? És akkor felesége már elhiszi, hogy ő a férje. Ő, akivel egykor olyan bensőségesen összenőtt az életük, akivel közös titkaik vannak, aki emlékszik életük mélyen összekapcsoló történéseire….! Minden boldog házasság és igazi összetartozás emlékeztethet minket, ha gyarló és emberi módon is, arra a nagy és elszakíthatatlan szeretetre, ami bennünket Krisztushoz fűz. Ő “…nem ezüstön és aranyon, hanem drága vérén” vásárolt ki bennünket a bűn rabszolgaságából (1Pét 1,18-19), és mi igazán szabadok lettünk. Szabadságunkban pedig magunk döntöttünk úgy, hogy mindenkor hozzá akarunk tartozni, az ő megváltó jóságához és örök szeretetéhez!

Onnan indultunk, hogy a mi Urunk jó pásztor, ezért nem szűkölködünk. Olyan pásztor, akinek nem csak az anyagiakra, ételünkre és italunkra, meg az otthonunkra van gondja, hanem a lelkünket is helyre tudja állítani, meg tudja gyógyítani, éspedig azzal, hogy a helyes útra terelget. Átvezet néha egészen sötét és mély völgyeken is, ahol nagy veszélyek várnak ránk, de ő ott is jelen van, nem hagy minket magunkra. Az ő lénye, az ő áldott személye és jelenléte a mi egyetlen igazi vigasztalásunk és megbátorodásunk. Fenyítése is minket szolgál, hiszen megtérést munkál, és adjunk hálát mindig, amikor visszaránt minket a szakadék széléről. Vigyük magunkkal az ígéretet is: aki ezekben jár, aki az ő kezéből veszi feladatát, mint az egykori léviták is – annak nagyon szép öröksége van, ami “kies helyre esett” – lehet benne örvendezni. Mert a hely, ami nekünk jutott, az az üdvösség helye, a Bárány menyegzőjének helye, ahogy mostanában olvastuk – s az mindenkor a miénk is marad. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, annyi jót adtál már nekünk, hogy egész életünkkel sem tudjuk igazán meghálálni. Fogadd kedvesen a hálát, ami a szívünkben van, és vedd kedvesen önmagunk elkötelezését a még több odaadásra és még több szeretetre. Imádkozunk néped lelki előmeneteléért, egyházunk közösségében ezen a vasárnapon különösen is a Cigány-misszióért, hogy emberi életek, családok és közösségek megépülve téged szeressenek és szolgáljanak ott is, ahol eddig nem ismertek. Áldd meg azokat, akik erre a szolgálatra szentelték életüket, és adj mindnyájunknak több megértést és szeretetet, mint amiben eddig éltünk. Vezess minket a most következő hét napjain hűségben és hálaadásban! Ámen.