Igehirdetés 2014. május 25.
Az örök rendről
Lekció: Jób 42,1-10
Textus: Jób 42,3
„Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondtam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, ha szólok; én kérdezlek, te pedig taníts engem. Eddig csak hírből hallottam felőled, de immár saját szemeimmel láttalak. Visszavonok mindent és bűnbánatot tartok.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Édesatyánk, annyival magasabbak a te gondolataid a mieinknél, mint az ég a földnél, mégis gondoskodsz arról, hogy az ember el ne tévedjen. Adtál atyákat és prófétákat a kezdetektől, aztán apostolokat az idők teljességében, hogy tanúskodjanak a testté lett igéről, Krisztusról – és ma is hozzáférhetővé teszed örök szeretetből való gondolataidat. Köszönjük a csodát, hogy egybefonódhat ég és a föld, s nem kell tanácstalanul bolyonganunk a földi téreken. Segíts minket, hogy alázattal és figyelő szívvel tudjunk feléd fordulni, és elmondhasd nekünk, ami ránk tartozik mennyei titkaidból. Tisztíts meg szívünkben, emelj fel Krisztusért, és adj biztos lépteket azon az úton, amely az életre visz! Ámen.
Igehirdetés
A modern filozófia egyik témája, hogy van-e rend a világegyetemben. Akik ezzel foglalkoznak, különböző szaktudományok eredményeit próbálják összegezni, és látnak bizonyos törvényeket a világban, amik működése láthatólag megkérdőjelezhetetlen és érvényes, ám látnak kozmikus katasztrófákat is, égitestek és galaxisok ütközését, elképesztő erejű robbanásokat, előző állapotok, sőt világok gyakorlatilag teljes megsemmisülését és nyomtalan eltűnését – és ezekre tekintve azt kérdezik, van-e rend az univerzumban.
Ugyanezt kérdezi a Jób könyvének szerzője is – amikor bemutat egy emberi sorsot. Jóbnak, a valóban igaz embernek volt egy szép rendezett és boldog világa, ami érthetetlen okokból „felrobbant” – egyik napról a másikra megsemmisült. Aki pedig szenvedő alanya volt, a főszereplő Jób maga, a könyv elején is “kérdez”, mikor mindez bekövetkezik: nem érti, mi történt vele tulajdonképpen – és a könyv végén is kérdez, mert ott is ugyanazt mondja, hogy nem értem – mégis nagy különbség van a két „nem értem” között.
Az elsőben Jób, igazának tudatában perbe száll Istennel, s az akkori perrendtartás formái között igazolja és védi magát vele szemben – a könyv végén azonban, a második „nem értem” idején visszavonja, amit addig mondott, bűnbánatot tart, és azt kéri Istentől, hogy tanítsa őt. Mi történt közben? A barátai is próbálták meggyőzni hosszú és költőien szép fejezetek során, de az semmit nem változtatott a véleményén – annyi történt, hogy időközben megszólalt maga Isten a forgószélből... Nyilván szimbolikus pillanat: ekkor érti meg élete eseményeit, és így foglalja össze élményét: “Eddig csak hírből hallottam felőled, de immár saját szemeimmel láttalak.” Igen, Jób ebben a pillanatban “veszi el” Isten kezéből, ami vele történt.
Mivel ez történik, tud már beszélni nem csak a saját szenvedéseiről és azok méltánytalanságáról, ahogy eddig értette azokat, hanem az „örök rendről” is, amit eddig egyáltalán nem látott, és az nem is volt téma számára. Most már viszont, a vele történt borzalmak mögött, a maga immár másképpen értett életén át mégis megpillantja azt – amit csak kifejezetten a tudatlanság, más szóval a butaság képes elhomályosítani. E mai igehirdetésnek egyetlen igazi célja, hogy magunk is megpillantsuk az örök rendet, ami vigasztal, megnyugtat, és ha tényleg felfogjuk, akkor mennyei békével tölt el.
Azért mondhatjuk el e sok jót róla, mert ez nem személytelen törvények kötege, hanem Isten szívének, minket saját magasságába emelni akaró, üdvözítő szeretetének “örök rendje”! Az elmúlt héten javításra került a parókia hátsó kijárata, és mivel napokon át nem volt használható, a gépkocsimmal az utcán kellett parkolnom. Hát kétszer is megbüntettek itt az ablakaink alatt. Egyszer azért, mert csak befizettem a tízezer forintos városi gépkocsi-adót, de elfeledtem idejében külön személyesen befáradni még a hivatalba is az ezt igazoló matricáért, mert hát a tízezer forint helyi súlyadóba nem fér bele, hogy a matricát postán kiküldjék. Másodszor pedig azért büntettek meg, mert nem volt 5 méter távolság a parkoló autó és az utca túlsó fala között, ahogyan ez Szentendre belvárosában egyébként kilométerszámra mindenhol máshol is történik. Éppen ott voltam, amikor a bírságoló cédulát a hatósági személy elhelyezte a szélvédőmre, és próbáltam neki megmutatni, hogy nézze meg, éppen most betonozzák a ház egyetlen gépkocsi-bejáratát, nem lehet használni, ezért kell az utcán parkolnom – de csak egy barátságtalan helyreutasítás volt a válasz, nem lehetett az illetővel beszélni. Ilyen a személytelen törvény, nem lehet megszólítani – nem lehet vele beszélni. Én belátom, hogy az utcai rendet fönt kell tartani – de az a rend, amiről Jób beszél, s ami ezerszer magasabb ennél, az biztosan nem ilyen.
Jób azt kéri az „örök rend” Alkotójától, hogy hadd kérdezze titkai felől – Isten pedig válaszával tanítsa őt tudatlanságában. Emberi életünk legmagasabb pontjánál járunk, amikor valóban tanulni akarunk, és ehhez magát Istent kérdezzük meg! Az ember saját élete eseményeiből tanulhatja a legtöbbet, s ezt úgy is fogalmazhatjuk: aki önnön élete eseményeiből nem akar tanulni, nem lesz igazabb, megértőbb lény általuk – azon senki és semmi nem tud segíteni. Ez az, amiről azt szokás mondani, hogy “reménytelen eset.” Van ilyen éppen elég – ne tartozzunk közéjük!
Már csak azért sem, mert az „örök rend” olyan magasan van fölöttünk, mint annak Alkotója, ezért szükségünk van magyarázatra. Istenről az egész szent hagyomány arra tanít, hogy ő több és más mindennél, amit mi emberek egyáltalán megismerhetünk.
Merítsünk erőt ennek a félelmetes igazságából, hogy ő más és több, mint amit mi értelmünkkel felfoghatunk. Nagyszerű dolog a megértés, de eszünkbe juthat a 19. század, amit szokás az ideológiák, más szóvak az “izmusok” évszázadának is nevezni. A nagy elsötétedés, amit Felvilágosodásnak szokás nevezni, és amely az emberi értelemnek templomot szentelt a francia forradalom idején, levetette magáról, éspedig joggal, a teljesen elvilágiasodott klerikális uralmat. Ám önhittségében tovább ment ennél, és közmegegyezést alakított ki arra nézve is, hogy Isten egyáltalán nincs – így az ember ledobhat magáról minden erkölcsi kényelmetlenséget, ami az ő Létéből fakad. Tombolhatott is mindjárt a vérfürdős terror – szabadon… Ezért tartunk ma már ott Európában, hogy nem csak maradinak, hanem közellenségnek számít az ország, ahol a házasságot az Alaptörvényben egy férfi és egy nő szövetségeként határozzák meg.
Isten titka azonban több és más mindennél, amit ésszel magyarázni lehet: használjuk csak nyugodtan értelmünket a mindennapi dolgokban, ám ne áltassuk magunkat azzal, hogy életünk teljességét, beleértve a végső tényeket is, segítségével kézben tarthatjuk. Éppenséggel a legnagyobb valóságokban van szükségünk arra, ami Jóbnál így hangzik: “Hallgass meg kérlek, ha szólok neked: majd kérdezlek téged, te pedig – taníts engem…!” Milyen más alapállás, mint az értelmünk, éspedig a megszenteletlen, önző, Isten nélküli racionalitásunk istenítése!
De ne maradjunk általánosságoknál. Próbáljuk meglátni, hogy a tanulás mint életforma, éspedig tulajdon életünk eseményeiből való értelmes okulás éppen a mi javunkat, sőt, üdvünket szolgálja. “Méltó és igazságos, illő és üdvös,” ahogy mondani szokás – éspedig nem csak a megfelelő hálaadás, hanem hogy az ember feje fölött ne rohanjon át a saját élete: ma többek legyünk általa, mint tegnap voltunk! Ez pedig úgy történik, hogy értelmünk is “fejlődik”, mert ha nem teszi, semmiképpen nem fog bekapcsolódni az örök rend magasabb megértésébe.
Személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban, hogy az ember az Úrral való gyakori és folyamatos belső párbeszédben, ha bizonyos témákat nem csak epizód-szerűen érint, hanem mintegy “azokban él”, egyre bensőségesebb igazságokhoz jut. Elmélyült, tematikus és „folytatásokban” zajló beszélgetésekben nő az ember értelme magasabb világok, az „örök rend” teljesebb megértése felé! Nem csak szappanoperáknak lehetnek folytatásai – hanem az ember belső életének is. Jákob életében az „áldás” volt a nagy téma, ami vörös fonálként húzódott végig életén – s addig nem nyugodott, míg valóban ki nem harcolta magának, immár nem csak anyagiak, hanem annak eredeti területe, a lelkiek dolgában is. Új neve, amit kapott: Izrael, egy fordítás szerint azt jelenti, hogy „Isten harcosa”, ám elmélyültebben úgy is lehet érteni, hogy „Aki megküzdött az ő Istenéért.” Végighaladt tehát a “folytatásokon” – és állhatatossága nem volt hiábavaló!
Azt is elmondhatjuk: Isten nem csak ahhoz képest más és több, mint amit megérteni tudunk, hanem arra nézve is, ami számunkra lehetséges. Hány ember esett már kétségbe, amikor elérkezett lehetősége határaihoz, s nem tudta megváltoztatni párját, legyőzni saját tulajdonságait, megváltoztatni a világot, amiben élt és nem szeretett… A hívő ember azonban tudja, hogy “ami embereknél lehetetlen, lehetséges Istennél.” Ezt maga Jézus mondta így tanítványainak, s nem is akármikor, hanem arra felelve, kicsoda üdvözülhet… (Mát 19,25-26) Azért jó sokat gondolnunk őrá, mert nélküle beszűkül fejünkben, mit tartunk lehetségesnek. Péter – Jézus közelében – merte kérni, hogy ha te vagy ott Uram, hadd menjek hozzád a vizeken. (Mát 14,28) Amíg figyelt, szem előtt tartotta őt, nem is merült el a habokban, csak akkor, amikor átadta magát a félelemnek…
Ha őróla elfeledkezünk, s ez megtörténik hívő emberek életében is – a világunk beszűkül: mindentől félünk, semmit lehetségesnek nem tartunk. Pedig ő valóban több és más mindannál, amit mi lehetségesnek, megvalósíthatónak vélünk, vagy egyáltalán elképzelni tudunk! Ma “innovációnak” nevezik az újítást s azt mondják, ha a világ dolgaira nézve nem születnek radikális új megoldások, például a mi Európánk gazdasági és eszmei stagnálására nézve is, de a fenyegető környezeti katasztrófa és a vele kapcsolatos globális felmelegedés ügyében is – akkor minden csak rosszabbra fordul. Egyszerűen szükség van megújulásra.Keresztyén szempontból ez mindig új alapok megtalálását jelenti, nem pedig a felszín foltozgatását. Új bort új tömlőbe kell tölteni, és régi ruhához nem való új anyagból foltot tenni! (Mát 9,16-17) A megújulásnak az alapokra, nem pedig a külső képre kell vonatkoznia. Ha van új alap, arra már kerülhet majd új építmény is!
Végül az „örök rend” Alkotója több és más nem csak értelmünknél, ahogy hallottuk, nem is csak a pusztán korlátozott emberi lehetőségeinknél, hanem magánál az emberi életnél is. Joggal gondoljuk biológiai létezésünket önmagában is csodának, hiszen ilyen fokon szervezett organizmusról nem tudunk a világegyetemben. Mégis jó arra gondolni, hogy nem parányi életünk a végső és egyetlen valóság. Ha mégis ezt gondoljuk, abból szorongás, habzsolás vagy eszeveszett hadakozás egyaránt következhet, és akad még pár hibás fejlődése emberi mivoltunknak. Leginkább a “szégyentelen életéhség”, ahogy Dosztojevszkij nevezi: nem akarok lemaradni semmiről, s ennek jegyében mindent megengedhetőnek is tartok… De ez csak rövidtávon jelent valamit – a birtoklás vágya például mindig nagyobb, mint öröme. (Ravasz L.) És hiúságunk is, ami annyi mindenben mozgat, hányszor hagy cserben, vagy éppenséggel szégyenben, de előbb-utóbb mindig üresen, amikor önfeledten legeltetjük! Ezek arra terelgetik gondolatainkat, hogy ne istenítsük saját életünket sem, mert az „örök rend” Ura több és más, mint az élet: benne van üdvösségünk, nem pedig a szégyentelen életéhség önkényében.
Jób megsejtette az örök rendet. Már nem kellett neki magyarázni, hogy Isten több az értelmünknél, nagyobb a lehetőségeinknél, és fontosabb az életünknél. Legyen belső lényegünkké, hogy tanulunk sorsunk eseményeiből. Így majd elérkezünk oda, hogy akiről csak hírből hallottam, immár saját szemeimmel is meglátom. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk, mutasd meg a pontot, ahol szükséges előre lépnünk. Magunktól nem ismerjük fel, ám te gyöngéd szeretettel mutatsz rá. Segíts minket, hogy tiéd lehessen az első hely, aki nélkül nem tanulunk sorsunk eseményeiből, és abban is segíts, hogy másként cselekedjünk, mint eddig. Add Szentlelkedet és a világosságot, amely világod örök rendjéből közelít hozzánk. Ámen.