Igehirdetés 2014. június 1.
Szentlélekre szomjasan
Lekció: Csel 19,1-7 Csel 19,11-20
Textus: Csel 19,2
„Mikor ott néhány tanítványra talált, így szólt hozzájuk: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.”
Igehirdetés
Egy héttel vagyunk pünkösd előtt, várjuk a Szentlelket. Újra átéljük, milyen volt, amikor Ő még nem jött el, mégis mindenki, aki csak szerette, hívta és kérte: jöjjön már, gyógyítsa meg a beteget és tisztogassa meg, ami elpiszkolódott. Így vagyunk magunk is – Szentlélekre szomjasan telik az életünk. Nélküle minden üres. Az élet örömei is jönnek, aztán pedig elszállnak a semmibe. Nagy szükségünk van Isten jelenvalóságára, aki egyszerre az örök teremtő Lélek és a Krisztus Lelke is – aki valódi és végleges létezéssel tudja megtölteni nyugtalan, folyton változó emberi szívünket. Miért szomjazunk ennyire a Lélekre, miért van szükségünk eljövetelére?
Megértjük a dolgot, ha arra gondolunk: üzenet rejlik már abban is, hogy a pünkösd eredetileg aratási ünnep volt. Pentakoszt azt jelenti görögül ötven – ebből lett a magyarban a pünkösd szó. A húsvét után ötven nappal a szubtrópusi éghajlaton már beérett a gabona és lehetett kezdeni az aratást. Bevitték az első kalászokat a Szentek Szentjébe, és fölmutatták azokat az Úr előtt. Csodálatos módon éppen az aratási ünnep lett annak a napja is, amikor háromezer ember megtért Péter igehirdetésére – eljött a Szentlélek és megalakult a keresztyén egyház. A 3000 lehet akár jelképes szám is, hiszen ennyien talán el sem fértek volna egyszerre a jeruzsálemi piactéren – a nagy és trinitárius szám minden bizonnyal az esemény világtörténelmi jelentőségéről szól. A Bibliában semmi sem véletlen: a pünkösdi Lélek eljötte is valaminek a beérése, a megtermése és a learatása volt.
Ez pedig a Jézust követő tanítványok bizonytalanul és tévetegen, de mégis csak megtett lépései voltak abba az irányban, hogy ők atyáik hagyományait immár nem a maguk feje után, hanem a Krisztus követésében kívánják folytatni! Elszánásukat, és hitüknek az Ige-Krisztusban való újra-alapozását koronázta meg Isten azzal, hogy személyesen eljött közéjük, s még inkább átalakította, még mélyebben megszentelte Lelkével életüket.
Ennek fényében ma föltesszük a kérdést, mi magunk merre tartunk: mi az életünk tendenciája, hova igyekszünk? Milyen vetés az, ami előbb-utóbb beérik életünkben és aratás is lesz belőle? Tudjuk jól, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg, ezért a Szentlélek is csak oda jön el, ahol az ő Igéjének magvai szöknek szárba. Másképp fogalmazva: a legkisebb valódi engedelmesség, ha Isten hozzánk szóló beszédét komolyan vesszük és megvalósítjuk, nagyszerű aratássá teljesedhet! Egyetlen búzamagból száz szem búza lehet a magvető jézusi példázata szerint. Egyetlen magból – száz másik! (Mát 13,8) Fölfogjuk-e, milyen hatalmas ígéretről van szó? Ahol megvan a készség egyetlen valódi lépést tenni Jézus felé, ott a következőt már maga a Szentlélek erősíti!
A baj ott szokott lenni, hogy már az első lépés, a valódi nekifohászkodás és tényleges elindulás is hiányzik. Ha nincs az ember életében naponta tizenöt perc az ige olvasására és elmélyedő imádságra, ha mindig csak rohanunk az újabb és újabb tettek felé, mert olyan nagyon akarunk élni, és kellenek az újabb izgalmak – akkor ne csodálkozzunk, hogy estére üresebbek vagyunk, mint ahogyan reggel belevetettük magunkat a hajszába. Amit vet az ember, azt is aratja majd (Gal 6,7) – olvassuk a Károli Biblia szövegében. De azt is megtaláljuk az igében, hogy ahol haragot vetnek, ott valahogy az újabb vetés is a harag világából való lesz (Róm 2,5) – vagyis könnyen kialakul egy ördögi kör, ahol minden csak rosszabbá válik. Amit vet az ember, azt is aratja majd. Amilyen úton elindulunk és járunk, általában az szokott kiteljesedni és végül mindent meghatározni.
Szerencsére, nem csak lefelé haladó spirál létezik. Látunk emberi életeket, ahol elkezdődött egy tisztulás. Talán a gyermekünk vagy unokánk hozta el, akit szerettünk volna egyházi óvodába vagy iskolába adni, és rájöttünk, mostantól különösen sem mindegy, milyen példát adunk számára. Talán a világ furcsa zűrzavara, amiből elegünk lett, és elkezdtük keresni a valódi békét és a belső csöndet. Talán egy életkudarc, vagy éppenséggel életajándék – tulajdonképpen mindegy. Ha Krisztust tényleg megpillantottuk, mint az első tanítványok is, és csak egyetlen téveteg lépést is tettünk már őfelé; ha szívből kimondtuk, Uram, téged akarlak követni – akkor erre már következhet a Szentlélek kitöltetése, amint az efézusi tanítványok esetében is, pedig addig még azt sem hallották, hogy „vagyon-é Szentlélek”… (Csel 19,2) Mivel azonban tényleg elindultak, éspedig arra, amerre valóban érdemes, hát eljöhetett hozzájuk és megajándékozhatta őket erővel, szeretettel és még – józansággal is! (2Tim 1,7)
Efézusban azonban az is kiderült (ahol egyébként Pál két teljes esztendőn át időzött), hogy a szellemi világban nem csak jó szándékú erők tanyáznak. Mainapság sok divatos irányzat hirdeti: az a baj, hogy nem vagytok elég nyitottak. Ha megnyitjátok szíveteket, minden rögtön rendbe jön majd. Menjetek csak le az alfa-rezgés szintjére, ahogyan pl. az agykontroll tanítja, és abban a félig éber, félig alvó állapotban majd minden rendeződik, mert „túlnanról” csupa jó szándékú lelkek keresnek titeket, s mindent helyesen megmondanak nektek. Szkéva főpap fiai sem voltak arra felkészülve, hogy „odaátról” romboló erők is várják, ki adja magát eszközül számukra: s az a lélek bizony legyűrte őket, meztelenül és megsebesülve futottak ki abból a házból. Megszégyenülve, megrabolt élettel kerültek ki a dologból – mert a szellemi világban nagyon is sokféle erő tanyázik…!
Olvassuk egy helyen az Ószövetségben, hogy maga az Úr kérdezi: hol egy hazug lélek, aki majd becsapja Akháb királyt, hogy elveszítsem őt. (1Kir 22,22) Mindjárt akad is egy, aki vállalkozik, hogy félrevezesse a királyt! Semmi túlzás nincs tehát abban, hogy ma, a mi világunkban is akad éppen elég “hitető lélek”, amely beszél, könyveket ír, sőt mozgalmakat is indít azért, hogy elhitessen – így egyáltalán nem mindegy, hogy az ember mifajta lelkek üzenetének teszi ki magát. Krisztus a mérce – ami őrajta megmérve nem bizonyul igaznak, az mind hitetés!
És most egy merész, azonban fontos lépést próbáljunk lélekben együtt megtenni. Mondjuk ki, hogy maga az élet is tud hitető lenni – pedig mi élni akarunk: ahogy Ady mondta magáról, “hatványozottan élni.” Nincs ebben önmagában bűn vagy elmarasztalni való – Teremtőnk építette belénk az életvágyat, s az visz bennünket végig évtizedeken, néha csalódásokon, küzdelmeken és zűrzavarokon át is, de mi mindenképp mégis élni akarunk. Az életvágy Isten ajándéka, belső motorként viszi előre lépteinket – de Krisztusban olyan valakit adott Isten a világnak, akiben azt mondta nekünk: élni, igen – de nem mindegy, hogyan. Schiller szavaival “élni, igen, de nem mindenáron.” A merő életnek halálszaga van – mondja egy magyar gondolkodó – hiszen az nem is fut ki máshová, mint hogy mégis csak borzasztó dolog, hogy létezik elmúlás…
A középkor megpróbálta megtanítani az embert arra, néha túlzásokba is esve, hogy a merő élet méltatlan hozzánk – ám ezt az erkölcsi magaslatot, ennek igáját az újkor már régen ledobta a válláról. Ma másnak érvényessége sincs, mint a korlátok nélküli élni akarásnak. Pedig az élet önmagában kétértelmű dolog, hiszen ha csak testnek értelmezzük, akkor születéssel kezdődik és halállal ér véget. Miért születünk, ha úgyis meg kell halni…? Kétértelmű az élet abban a tekintetben is, hogy törekszünk célok után, s amikor elérjük azokat, rádöbbenünk, hogy becsaptak. Kétértelmű annyiban is, hogy minél többet habzsolunk fel belőle, annál jobban kiüresedik, s annál negatívabb színben tűnik fel.
A Biblia egészéből az szólít meg, hogy az élet kétértelműségét egyedül a Szentlélek tudja megváltoztatni. Isten jelenlétében nincs egyszerre igen és nem: fényében mindenről kiderül, micsoda. Nem káprázatok vezetnek már, nem is a világ fénye vakít, hanem olyan világosság esik mindenre, amit a valóság fényének nevezhetünk, mert – Isten fénye. A Szentlélek által minden egyszerűvé, tisztává és egyértelművé válik! A reneszánsz szatíra-írónál, Rabelais-nál olvashatjuk, hogy Panurg azon tépelődik, megnősüljön-e vagy sem. A válaszadó Pantagruel kajánul mindig azt mondja, akármilyen választ találna is kérdésére, hogy lehet, hogy úgy lesz jó. S valóban, hány életváltozatról derült már ki utólag, amitől előzetesen féltünk, hogy nagyon is bevált – vagy arról, amire eszeveszetten vágytunk, hogy cserben hagyott…! Mert az élet, tegyük hozzá, a merő élet, az Isten nélkül való, puszta élet mindig kétértelmű, idegen szóval mondhatjuk úgy is, hogy ambivalens: ez a legfőbb természete. Ígér és megcsal, csábít és cserben hagy.
Amikor azonban a Szentlélek eljön, vége az élet ambivalenciájának: kiderül mindenről, hogy micsoda. Lelepleződnek a dolgok, ahogyan erre az apokalipszis szó is emlékeztet, aminek jelentése: levenni a fátylat valamiről. Isten jelenvalóságában nincsenek már káprázatok – meglátszanak a tárgyak és a személyek is, éspedig olyannak, amilyenek azok a végső valóságban!
Jelenlétében nem a külső dolgok változnak meg, hanem mi magunk. A mi életünk ambivalenciáját számolja fel: mi leszünk azok, akik tényleg vagyunk, akiknek igazából lennünk kellene. Ez önmagunk megtalálása. Belső béke nélküle elképzelhetetlen. Egy szép mondás szerint „Kerestem Istent, és visszahúzódott előlem. Kerestem önmagamat, és nem találtam. Kerestem a másik embert – és mind a hármat megtaláltam.” Igen, aki a szeretet útján jár, mert ezt jelenti „keresni a másik embert”, az megtalálja önmagát és megtalálja Istent is. A Krisztust megpillantó ezen az úton indul el, s ha valóban jár is rajta, eljön a Szentlélek, erre ígéretünk van – az ilyen ember megtalálja önmagát és megtalálja – Istent is.
Úgy vet véget a Szentlélek az élet ambivalenciájának, hogy közösséget teremt: visszaad bennünket egymásnak. “Aki oroz vala, többé ne orozzon” (Ef 4,28), vagy ahogyan az új fordítás mondja: “aki lopni szokott, az többé ne lopjon!” És így folytatja: “Semmi rothasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon” – vagyis figyeljetek arra, hogy mi az, ami másokat épít, és mi az, ami nem. Ezek a megtisztuló élet jelképei: szó és cselekedet átalakul, mert a lelkület átalakult. Calcuttai Teréz anya életéből jegyezték fel, hogy egyszer panaszra jött hozzá két nővér a vele együtt szolgálók közül. Az egyik ezt mondta, tegyél köztünk igazságot, mert ez a testvérem mindig rám hagyja a legnehezebb munkát, most már igazán ő következne. Teréz hallgatott, s végül úgy tett igazságot, hogy elment és elvégezte a munkát saját maga. Nem volt neki nehéz, nem volt sok, mert benne már szentlelkes lelkület lakott. Ő már vett erőt, ahogy Jézus is mondja mennybemenetelekor tanítványainak: “Vesztek erőt, amikor a Szentlélek eljön hozzátok!” (Csel 1,8) Ez az ő jelenlétének legbiztosabb jele, hogy van erő. De van idő is, van türelem és van szolgálat – nem kell már a tennivalókat egymásra tologatni. Magától szépen elrendeződik, ki is végezze el a nehéz munkát.
Ma azt kérdeztük, miért szomjazzuk mi emberek a Szentlelket. Mert életünk beteljesedésre vár: szeretne szép, kerek egész lenni. A vetésből aratás legyen, az a dolgok rendje. S látjuk, amilyen a vetés, olyan lesz az aratás. Aki elindult a Krisztus útján, ahhoz eljön a Szentlélek is – hogy mindent beteljesítsen. Abban is ő segít, hogy a világ sokféle lelkét megkülönböztethessük: nem leszünk már kiszolgáltatva hitető, s egyéb lehúzó erőknek. Eljön, hogy az élet bizonytalanságát, nagy kétértelműségét megváltoztassa – és szép, tiszta utat, utána pedig boldog hazaérést adjon nekünk. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk köszönjük, hogy nem csak első tanítványaidhoz jöttél el, eljössz hozzánk is. Tedd egésszé, ami ma töredékes, hogy boldog legyen az aratás, amit Szentlelked hoz el. Mutasd meg a világ dolgait igazi mivoltukban, hogy megszűnjenek káprázataink, s vedd el az élet kétértelműségét, hogy világos és tiszta lehessen, amiben élünk. Készítgesd szívünket asztalodhoz a bűnbánat és életünk megjobbítása útján, s adj igaz megfrissülést dolgainkban. Hadd lássunk mindent újra a valóság fényedben, s lehessen szavunk és cselekedetünk tőled való. Tölts el Szentlélek, hogy erővel, szeretettel és józansággal járhassuk útjainkat! Ámen.
