Más világba toppanók

Igehirdetés 2014. április 20. Húsvét I.

Más világba toppanók

 

Lekció: Ján 20,1-18
Textus: Ján 20,19-21

„Aznap, amikor beesteledett a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen és így szólt hozzájuk: Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét azt mondta nekik: Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, nagyszerű dolog az ünnep által hozzád visszatérni, s újra tehozzád tartozni, akik észrevétlen elszakadtunk tőled. Nem akartunk mi neked hátat fordítani, csak az élet habzsolása meg a gondok és kényszerű terhek láthatatlan falat emeltek, s már-már magunk is berendeztük az életünk nélküled. Te azonban megint eljössz ezen az új húsvéton, megállsz a középen és békességet adsz azoknak, akik téged szeretnek. Hadd legyünk mi is olyanok, akiknek megmutatod dicsőségedet, elveszed szívük félelmét – akiket betöltesz a feltámadás és az új élet ragyogásával! Vigasztald a köztünk lévő gyászolókat, hogy benned ők is megtalálják az életet és azt a reménységét, amely még a mulandóságnál is nagyobb. Áldd meg ezen a napon mindnyájunk áhítatát, és add, hogy jöjjön hozzánk  a húsvéti ünnep tőled való lelki öröme! Ámen.

 

Igehirdetés

Nagy ünnepeink közül a karácsonyt szerte a világon sokfelé megünneplik, nem keresztyének is – hisz olyan örömteli dolog egy kisgyermek születése, aki majd a szeretetre tanít mindenkit. Igazán rokonszenves ez a Jézus. Nem ünneplik azonban már ugyanezek az emberek a húsvétot, mert az a kisgyermek időközben felnőtt, bejárt egy utat, amelyen megmutatta, éspedig szenvedései révén, mi is az igazi szeretet mértéke! Az emberek nem tudnak mit kezdeni sem a nagypénteki kereszttel, sem pedig a húsvéti feltámadással. Eszünkbe ne jusson megítélni őket, hiszen a bibliai híradás szerint a tanítványokat is zavar és bizonytalanság töltötte el az első húsvét reggelén. Aki a feltámadással valóban találkozik, az egy másik világba lép – s ennek a “más világba lépésnek” egyik része pontosan az, hogy a régi, a biztonságot adó mögöttünk marad.

El van hengerítve a kő a sír szájáról! Ki tette ezt? Elvitték talán az Urat valahova máshová, vagy pedig hihetünk a régi próféciáknak, amelyek szerint Isten nem engedi, hogy az ő szentje rothadást lásson (Zsolt 16,10) s Jézus akkor – feltámadott…? Ki az ott a kertben: a kertész, vagy más valaki? Ha elvitték az Urat, miért vették le róla a lepleket, amik betakarták holttestét, amik most mind ott vannak? A fejét takaró kendő is egy másik helyen külön, összegöngyölítve! A tanítványok szaladgálnak, üzengetnek egymásnak – zavar és bizonytalanság az egész vonalon. Mintha a modern embert látnánk, aki olyan sokra tartja a maga természettudományos műveltségét, hogy minden, de minden lehetséges létezőt a periódusos rendszerbe próbál belegyömöszölni – s ami ott nem fér el, az abszurdum, az számára egyszerűen nincs.

Pedig a húsvét éppen arról szól, hogy összetörik egy világ, ami mögöttünk van: nem lehet rajta segíteni, újra összerakni – s kinyílik egy másik, amiről eddig sejtésünk se volt. Még egyszer hadd mondjuk, teljesen rendjén való, ha egy ilyen átlépést zavar és bizonytalanság övez. Mi más övezhetné, hiszen egy eddig működő, ismert világ törvényeivel szemben egészen más, új igazságok lépnek működésbe. Nem nagyon akad gyermek, aki ne szeretne felnőtt lenni – aztán amikor megtapasztalja a felnőtt világ törvényeit, hirtelen maga sem tudja, hol a feje. Vagy eszembe jut a magam külföldi ösztöndíjas esztendője, amikor itthoni tanulmányaimat elvégezve egy egész évre idegen országba mehettem tanulni – milyen nagy dolog volt ez akkoriban! Amikor azonban heteken és hónapokon át egyetlen magyar szót sem hallottam, mindent egy másik nyelven s addig ismeretlen szokások közt kellett elintéznem, akkor már nagyon furcsa és nehéz lett minden.

Legyen a mi mostani húsvétunk első és legfontosabb üzenete, hogy kell tudni magunk mögött hagyni megszokott gondolatokat, szokásokat, bevett igazságokat, sőt, talán egy egész életszakaszunkat is. Mindent, ami eddig biztonságot adott – mert Jézus egészen új világot hozott övéinek. Ne sajnáljunk túllépni azon, ami mögöttünk van, akármilyen sokat jelentett volna is: jobbat kapunk helyette! Igaz, az új befogadása körül mindig zavar és bizonytalanság tanyázik, ahogy az evangéliumban is világosan látjuk – de megéri. Amikor egy lakást vagy házat felújítanak, akkor a helyet először ellepi a por és a törmelék, mindenhol limlomok találhatók, zajonganak a fúrók és a vésők, visítanak a fűrészek – ez az ára annak, hogy valami új és szép jöjjön létre. Ne féljünk a belső átrendeződéstől sem; menjünk elébe s örüljünk neki, ha a Feltámadott Jézus hozza azt!

Annál is inkább, mert a húsvéttal kezdődő “új világnak” ő maga a középpontja. Éppen abban áll életünk megújulása, hogy már nem mi magunk vagyunk a főszereplők. Amíg az ember saját maga körül pörög, addig összesen két változat létezik számára: egyik a tragédia, másik pedig a komédia. Ha sajnálgatjuk magunkat, azt méricskéljük, miből mennyire maradtunk le – addig tragédia az életünk. Könny és szomorúság, veszteségek felsorolása, hiányok katalógusa el a kétségbeesésig: teljesen értéktelen vagyok. Másnak ez is megvan, amaz is – nekem pedig nem jutott, nem sikerült. Ha viszont azt hisszük, hogy minden leszakított virág csakis és kizárólag azért nőtt, hogy azt mi a kalapunk mellé tűzzük, és eldicsekedjünk vele, mint életünk újabb diadalával, akkor komédia az életünk: egyfajta mulatozás, újabb és újabb mámorok és győzelmek elkönyvelése, talán trófeák gyűjtögetése. Egyikből is, másikból is jó fölébrednie az embernek. Az igazi élet sem nem tragédia, sem nem komédia – hanem a Feltámadott megpillantása: az ő ragyogása mindent átrendez!

Aki a húsvéttal tényleg új világba lép, annak életében már nem ő a főszereplő. Hogy is lehetne – ha egyszer Krisztus feltámadott és él! Csak és egyedül ő lehet a középen az én életemben is – senki másnak nem jár az első hely! Hát ezt kínálja a feltámadás ünnepe. Magunk mögött hagyni régi életünket, levetni az elpiszkolódott ruhát, és felölteni az újat, a tiszta fehéret, amit ő ad nekünk! Sokan azért nem tudnak megújulni, mert ragaszkodnak ahhoz, hogy maguk legyenek életük főszereplői, senki más. Nem akarják ezt átadni senki másnak. Két kézzel kapaszkodnak betegségbe, szenvedélybe, bűnbe is, bármibe – csak eljátszhassák a maguk főszerepét!

Pedig milyen jó lenne elfelejtkezni magunkról, de úgy igazán, és bele gyönyörödni a fényből való, sugárzóan szép lénybe, aki odajön hozzánk a zavar és bizonytalanság idején, mint Magdalai Máriához, akit az a kertésznek gondolt először. Tömörebb irodalmi formát szerző nem találhatna: kinek látod Jézust – még csak a kertésznek, egy mellékszereplőnek, aki ott van valahol körülötted – vagy pedig már a szenvedésen és halálon is győztes Feltámadottnak, aki a neveden szólít! A név itt azt jelenti, hogy ő ismer, belénk lát, tud rólunk mindent, tudja igazi nevünket – jaj, el ne bújjunk előle! Hátat ne fordítsunk, hisz minket szólongat, velünk akar beszélni az életünkről! És ha nem hinnénk, hogy igenis van olyan, aki már nem főszereplője életének, átadta azt a helyet Jézusnak – akkor nézzünk egy Albert Schweitzerre, egy Calcuttai Teréz anyára – s meglátjuk, milyen az, aki tud elfelejtkezni önmagáról, nem tartja magát méltónak arra, hogy a saját élete főszereplője legyen.

Van azonban még egy fontos változás, ahol a Feltámadott válik az élet középpontjává. Ez pedig az, hogy a félelem helyét átveszi Krisztus, s vele az öröm és a szeretet! Leírja az evangélium, amint a tanítványok bezárkóztak félelmükben. Volt is erre okuk, hisz Mesterüket keresztre feszítették – ki tudja, mikor kerül rájuk is a sor…! De hát mindig van oka az embernek félelemre – ha nem ez, akkor más. Félünk a kudarctól, attól, hogy felnőtt, felelős emberekké váljunk, félünk a másik embertől és félünk az öregedéstől és elmúlástól. S van még egy sor dolog, amitől csöndben rettegünk. Érdekes módon azonban Jézus nem töröl el minden félelmet csak úgy – hiszen nagyon is helyes, ha félünk a gyorshajtástól, ha félünk valamely embertársunk életét, sorsát, családját kockáztatni, vagy ha félünk a földnek, mint lakóhelynek a tönkretevésétől. Jézus pontosan ezek első helyét döntötte meg, amikor szeretetből kész volt megváltó áldozatára. Ő valóban győzött, ahogyan azt imént énekeltük:

 

„Hol van koporsó hatalmad? Elvesze nyert diadalmad!

Hová lőn, ó halál a fullánk, melyet fensz már régóta reánk?

Már nem rettegünk miatta, mert Jézus meghódoltatta

Ama félelmek királyát, megnyitván sírjának száját.”

                                                                                    (347. dics. 2. v.)

 

Jézus a félelemtől, mint bálványtól szabadít meg, amikor azt mondja: ne az vezérelje életed. Van jobb királyod, szolgálhatsz te valaki mást is! Azt, aki békességet hozó, – mert ő a Békesség Fejedelme. Igen, így köszöntöttük Krisztust virágvasárnapon, ezzel a névvel – de pontosan tudjuk, hogy a Biblia nyelvén a békesség egyszersmind az üdvöt is jelenti! Azt a legfőbb jót, amiért érdemes volt megszületni. Félreértés ne essék, a földi boldogság is fontos, mert az mindig a pillanatot tölti meg örömmel, de az üdv több még a boldogságnál is, mert az a végleges és el nem múló jó – amin még a mulandóság sem foghat. Az ember élete csak akkor teljes, ha van benne boldogság, a pillanat öröme, de van benne megdönthetetlen, végleges jó, vagyis – üdv is. A kettő együtt Isten akarata velünk. Ő adja a finom ételt asztalunkra, a családi örömöt és boldogságot, ő adja a baráti biztatást, a segítséget, amikor pont arra van szükségünk – de ő ezeken túl véglegesen és örökre is magához akar ölelni bennünket, s úgy akarja megalapozni mivoltunkat, hogy hittel higgyük, a törékeny cserépedény, amely a mi testünk, egyszersmind magának az örök Léleknek is hordozója! Ezért látjuk a Feltámadottat olyan testben, amelynek már nem akadály a bezárt ajtó. Van földi test, és van feltámadott, lelki test, ahogy az apostol fogalmazza. (1Kor 15,44) Jézus a feltámadott testéből szól már mihozzánk. Ha ismertük is őt “test szerint”, immár nem ismerjük, mondja Pál (2Kor 5,16) – amivel arra utal, ha vannak is a jeruzsálemi gyülekezetben Jézusnak földi testvérei, akik közelről, a gyermekkorából ismerhették – ahogyan Jakabról tudjuk – akkor ennél is fontosabb őt, immár mint Feltámadottat ismerni!

Ő ugyanis átrendezte a tanítványok életét. Úgy olvastuk az előbb, hogy ezt mondta: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Békesség, vagyis üdv – és ha elfogadtátok üdvömet, a jót, amit senki mástól nem kaphattok – akkor lesz új feladat is életetekben. Ahogyan engem küldött az Atya, én is küldelek titeket – fogtok tudni másoknak is adni a jóból, amit tőlem kaptatok. Ez pedig éppen elég egy ember földi életfeladatának. Akadhatnak olyanok, akiknek még ez sem kell – ne bánkódjatok, majd ők számot adnak róla, miért utasították el. Ez ne legyen a ti dolgotok. Maradnak elegen, akiknek támogatásra, biztatásra, éspedig éppen a ti segítségetekre lesz szüksége – rájuk figyeljetek! Nincs élethelyzet, ahol ne lehetne szolgálni!

A II. világháborúban történt, hogy egy keresztyén embert földalatti börtönbe zártak, ahol semmi fényt nem látott, csak egy rács volt a feje felett. Még leülni sem tudott, állnia kellett a zárkájában éjjel-nappal. Nem tudta, meddig él még. Úgy ötpercenként elkiáltott egy bibliai igét, ami neki magának is erőt adott, hátha meghallja valaki és a hasznára lehet. Évekkel a háború után összetalálkozott egy emberrel, aki fölötte őrségben járt azokban a napokban, s éppen annyira el volt keseredve, hogy el akarta dobni magától az életet – amikor a lába alól, a rácson át meghallotta a kiáltást: “Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (Ján 3,16) Csodálkozott, hogy ezek szerint volna egy olyan Isten, aki akarja, hogy az ember “ne vesszen el”…? Aztán megértette, ez éppen neki szól – s eljött a pillanat, amikor könnyes szemmel meg is köszönhette annak a földalatti fogolynak a teljesen lehetetlennek tűnő szolgálatát, miután mindketten megmenekültek, éspedig nem csak testi értelemben.

Hát ilyen húsvétot adjon nekünk a Feltámadott, melyben boldogságunkat és üdvünket, azaz a pillanat örömét s végső otthonosságunkat ő teszi teljessé! Ezért jelenti ki fényességét, az új és ismeretlen mennyei világot tanítványainak, s ezért hív mindnyájunkat ma is, hogy támadjunk fel az örök életre, s teljesítsük hivatásunkat, amit ő ad nekünk ebben a világban. Így is legyen. Ámen.