Igehirdetés 2014. március 30.

Sokat szenvedtem álmomban miatta

Lekció: Mát 27,11-21
Textus: Mát 27,19

„Mikor Pilátus a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.”

Imádkozzunk!

Minden arról beszél ma, mennyei Édesatyánk, hogy jó dolog embernek lenni. A napfény, a madarak szava, a levegő illata, és a gyülekezet éneke téged dicsér, ajándékozó Atyánk! Ám megrettenünk, ha ott vagyunk lélekben Jézus szenvedéseinél, hiszen magunkat látjuk a hatalmasban és a tömegemberben, akik vakon rohannak céljaikért, s közben átszögezik az egyetlen Igazat. Segíts most szent áhítatra abban, Aki elveszi a világ bűneit: tölts el Lelkével, hogy követésében áldott lehessen a mi életünk is! Ámen.

Igehirdetés

Ha valaki úgy jut bizonyos helyzetbe, hogy maga sem akarta, nem is tudja, miként alakultak éppen úgy a dolgok, azt szokták róla mondani:  „Úgy került bele, mint Pilátus a Credo-ba…” Ez a szólás valójában elég felületes, amikor a bibliai történetre utal: Pilátus ugyanis egyáltalán nem véletlenül került a Credo-ba. Jézuson kívül két személy neve hangzik el még Hitvallásunkban: az egyik Máriáé, aki azért kerül megemlítésre, hogy egyértelmű legyen, a világ Megváltója pontosan olyan asszonytól született ember volt, mint akármelyikünk. Ő ezen az emberi életkereten belül jutott istenfiúságig. A másik név a Pilátusé, aki Jézust megkorbácsoltatta és halálra ítélte. Előbbi említése arról szól, hogy az emberi élet, amit asszony szül alkalmas színtér a legmagasabb program végbe mentére; a másik pedig félelmetes intés, hogy arra is alkalmas lehet, hogy Krisztust, a mindnyájunkban ott rejlő isteni lehetőséget megölje. Szó sincs hát véletlenről, mikor Pilátus neve elhangzik: ő a Krisztust átszögező ember örök jelképe. (Jel 1,7)

Az evangélium, amikor ilyen nagy és általános igazságokat a kezünkbe ad, arról sem felejtkezik el, hogy egészen közvetlen lélektani tények révén bemutassa: Pilátusnak is meg lett volna a lehetősége, hogy ne így vonuljon be a világ történelmébe! Volt ugyanis ennek az embernek felesége, aki segített volna neki a helyes úton megmaradni. A döntő pillanatban, amikor férje, a helytartó már a bírói székben ült, üzent számára, hogy ne avatkozzon ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedett miatta álmában. Azt mondhatjuk, az asszony abból a típusból való, aki valóban véd-angyala a férjének: mellette áll, segíti és próbálja a bajoktól megóvni. Semmi mást nem is tudunk róla, csak ennyit. Nem nehéz azonban kikövetkeztetni, hogy figyelemmel követte az Izraelben zajló napi eseményeket, s ő maga is nyilván sokat hallhatott a vidéki rabbiról, akiről akkoriban az egész országban suttogtak. Ha valaki szeretne azokkal a napokkal behatóbban foglalkozni, annak ajánlható Mészöly Miklós: Saulus című regénye, és Kodolányi János: Én vagyok című műve – hogy csak a magyar szerzőktől említsünk, akik jól érzékeltetik az akkori jeruzsálemi légkört.

Pilátus felesége érzékeny lelkű asszony lehetett, aki odafigyelt a maga belső életére. Nem hessegette el az álmot, amit látott, hanem azonnal megértette, s meg is osztotta férjével. Ez arra vall, nagyon is rá volt hangolódva férje világára, annak munkájára: tudott róla, hogy Jézus ügye napirenden van, s az sem lehetetlen, hogy már kora reggel értesült az éjszakai elfogatásáról. A döntő pillanatban mindent megtett a maga részéről, amit csak tehetett – s nem rajta múlt, hogy a férje nem hallgatott rá.

Itt érdemes egy kicsit elgondolkodnunk. Cseppet sem ritka, hogy akadnak jelek, talán magától Istentől valók is, amik intenének, sőt megóvnának egészen rossz megoldásoktól. Terelgetnének egy magasabb lehetőség felé, de azért meghagyják számunkra a döntést, komolyan vesszük-e őket, vagy pedig elutasítjuk. Valaki elmondta, hogy egyszer egy szirénázó mentőautó hangja ébresztette rá, amikor nem jó úton járt, hogy meg kell fordulnia, meg kell térnie, mert eljöhet számára is a pillanat, amikor őt próbálják újraéleszteni egy ilyen mentőautóban – s akkor már késő lesz azon gondolkodnia, hogyan is élte le az életét. Igen, vannak jelek, minden ember életútja mentén, amik üzenetekké válhatnának, megóvnának és tovább segítenének – ám mindig rajtunk múlik az adott pillanatban, hogy elutasítjuk, vagy megértjük és elfogadjuk ezeket. Pilátusnak nem kellett a hozzá legközelebb álló lény, felesége üzenete, amit az nyilván nem csak félelemből, hanem párja iránti szeretetből is közölt – így került aztán ő a Credoba – a Jézusnak szenvedést és halált okozó ember örök példájaként…

De ne menjünk el az álom kérdése mellett sem, hiszen életünk fontos része, és a Bibliában is sokszor esik szó róla. Gyakran kérdezik, hogy mennyire kell az álmokat komolyan venni, és mikor. Vizsgálatok kimutatták, hogy kivétel nélkül mindenki álmodik, azok is, akik nem szoktak rá emlékezni – éspedig minden éjszaka legalább négyszer, amikor is másfél-két órás ciklusokban egymás után lépcsősen süllyedő mélységben alszunk. Egy emberi élet hetven éve során legalább 90-100 ezer álom zajlik le úgy, hogy egyetlen másfél órás cikluson belül számos álomkép és helyszín váltja egymást – vagyis van képanyag bőven. Miért pont azt álmodjuk, amit álmodunk, s miért emlékezünk rá, vagy nem emlékezünk? Sok a kérdés, ezért hasznos lehet pár általános igazság, amit az ezzel foglalkozó szakemberektől megtudhatunk.

Vannak először is kósza álmok, amiknek semmi különös jelentősége nincs. Egyszerűen működik az agyunk, amiben érzékeny és bonyolult programok vannak, csak azért, hogy beszélni és megfelelően mozogni tudjunk. Alkotónk éppen az álmok révén gondoskodott e programokról, hogy folyton frissüljenek, szét ne essenek, hanem éjszaka is működve a megfelelő „belső ellenőrök” elvégezzék bennük a szükséges karbantartásokat. Azért álmodunk minden nap, mert agyvelőnk éjszaka is működik.

Vannak “tárgyi szintű álmok”, amik mindössze az előző napon látottak emlékei, kisebb-nagyobb variációkkal. Aztán léteznek vágyálmok, amelyekben az történik, amit szeretnénk, aminek gondolatát dédelgetjük magunkban. Ezek az ébrenlét meghosszabbításai, ám gyakran megjelenik bennük a mélyebb énünk véleménye is, tehát az, hogy a lelkünk mit gondol ennek vagy annak a vágynak a teljesüléséről. Itt már tanácsos odafigyelni a részletekre, mert ezekben érdekes és fontos üzenetek rejtőzhetnek: mélyebb énünk üzen a felületesebb részünknek, különösen akkor, amikor valami egyoldalúságra figyelmezteti tudatos énünket.

Lehetnek továbbá rémálmok is, amikor néha összesen azért üldöznek bennünket megvadult bikák, vagy harcolunk csattogó fogú farkasokkal álmunkban, mert valami túl nehezet vacsoráztunk – ha ezekből az álmokból fájó gyomorral ébredünk, akkor annyi a tanulság, hogy tanácsos könnyebbet vacsorázni. Haraggal sem jó álomra hajtani a fejünket – nem véletlen, hogy ezt olvassuk az apostoli intésben: “Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; le ne menjen a nap a ti haragotok felett!” (Ef 4,26) Megtörtént, hogy valaki este csúnyán összeszólalkozott édesapjával, aki dühösen kiment a szobából és haraggal feküdt le. Aznap éjszaka apja szívinfarktust kapott, s reggel nem is ébredt már fel. Ez a valaki egész életében tette aztán magának a szemrehányást, hogy így váltak meg, talán maga ölte meg az apját – mert a harag valóban olyan méreg, amit elalvás előtt tanácsos “kiimádkoznia” az embernek magából.

Szorongásos vagy éppen üldözéses álmok nem csak étkezési okokból, vagy feldúltságból jöhetnek, hanem azért is, mert nappal, a tudatos énünk vezérlete alatt túl sok, vagy éppen túl kevés a szorongás bennünk – egyik sem jó változat. Háborús álom pedig arra is utalhat, hogy bennünk magunkban valami mélyebb küzdelem folyik, integrálatlan feszültség uralkodik. Mélyebb énünk éjszaka sem alszik, hanem ébren van és figyel: ezért tud olykor figyelmeztetni arra, hogy valami túlzást vagy egyensúlytalanságot hasznos lenne helyrehozni az életvezetésben.

Végül vannak a lélektani szempontból úgynevezett „nagy álmok”, amik ritkák, ám képesek az ember életútját befolyásolni, felfogását és gondolkodását más sínre zökkenteni. A Biblia úgy beszél az így megértett álmokról, hogy azokban maga Isten nyúl utánunk, szólít meg, s erre is sok példa van a Szentírásban. Gondoljunk az álomlátó Józsefre (1Móz 37,19-20), vagy magára az egyiptomi fáraóra; aztán az Újszövetségben Mária férje Józsefre, aki megmenekíti a halálos veszélyben lévő csecsemő Jézust Heródes gyilkosságától. Vagy Pál apostolra, aki egy álom következtében jön át Európába, s hozza el ide az evangéliumot. (Csel 16,9)

Pilátus feleségének álma is ilyen jelentős, nagy álom volt – pontosabban lett volna, ha a helytartó nem él annyira belekeményedve a maga életébe, s nem tévesztette volna össze az élet-értékeket az üdv-értékekkel. Aki csak  kényelmes és gazdag életet akar, rendszerint elköveti ezt a hibát, s olyan lelki tájakra jut, ahonnan nehéz visszatérnie. Pilátusról azt írja Bulgakov A mester és Margarita c. művében, hogy miután Jézust megfeszíttette, egész életében hasogató fejfájás gyötörte, s egyetlen vigasza a világvégi provinciában, Júdeában a kutyája volt, melynek szőrét szívesen simogatta. Néha eszébe jutott, jó volna még egyszer diskurálni a naiv vándorfilozófussal, akit megkorbácsoltatott és halálra ítélt – pedig nem is tartotta bűnösnek… De hát a helytartói palotáját a szökőkutakkal, lakomákkal és szolgákkal a döntő pillanatban többre becsülte, maga döntött így – s többé nem volt módja, hogy ezt meg nem történtté tegye! Nem kellett a jel, amit élete megfelelő pillanatban megkapott  felesége álma révén – így került hát a Credo-ba – amin viszont soha többé nem tudott változtatni.

Történetünknek van két további üzenete. Egyik a Jézus hallgatása, amikor a főpapok és vének vádjára semmit nem válaszol: úgy annyira, hogy a helytartó is elcsodálkozik. Ez a legnagyobb ítélet, amikor az Úr hallgat! Azért hallgat, mert elmondta már, amit akart, s azt nem hallották meg – így hát nincs további mondandója. Hányan keresik az Úr válaszát ebben vagy abban a konkrét kérdésben, amikor hirtelen bizonytalanokká lesznek, s szükség volna vezetésre – de ő nem felel. Miért hallgat? Mert elmondta már a Tízparancsolatban, a próféták által, a Zsoltárokban, a Hegyi Beszédben, és további sok helyen, amit akart – s ha nekünk az nem kellett, most nincs mit mondania. Mennyit beszél csak egy Ingmar Bergmann is filmjeiben „Isten csendjéről” – mintha az Úr lenne a felelős azért, hogy mi modern emberek nem halljuk, amit mond! Ez az ember egyébként, tegyük hozzá, 18 éves korában egy szóváltás során ököllel leütötte saját apját, aki életben maradt ugyan – de soha többé nem látták egymást. Hát teljesítsük előbb azt, amit Isten kijelentett s világosan a lelkünkre kötött, például a szüleink tiszteletével kapcsolatban – akkor talán nem lesz olyan nagy az a csend…! Sőt, előbb-utóbb meg fog nyílni a szívünk olyan üzenetekre is, amikre azelőtt gondolni sem mertünk volna.

Végül látjuk a tömeget, amit orránál fogva vezetnek – milyen szomorú látvány. A felkínált amnesztia pillanatában Barabbást kérik ki elengedésre, aki rablógyilkos volt… Ennyire meg tud romlani az ember értékvilága, ezt mondja ki itt az evangélium! A lelkiismeret, ha volt is, íme hallgat – el lehet jutni idáig. Ahogy azt szépen megfogalmazta valaki: lelkiismeretünk egy érzékeny patikamérleg, amin mindig mázsás súlyokat mérünk, s ezért hitelesíteni újra és újra oda kell vinni az Úr elé. Itt pontosan ez hiányzik, az áhítatban Isten elé állás – s lesz belőle Barabbás szabadon kérése, Jézusnak pedig kereszthalál. Készek vagyunk-e még odaállni Isten elé, hogy hitelesítse a mi elromlott, rosszul működő lelkiismeretünket? Az ilyen csöndes és őszinte percek nélkül, amit vele és igéjével töltünk, szükségképpen mi is előbb-utóbb elkezdünk a Barabbásokkal rokonszenvezni  – vagyis a bűnt szeretjük, miközben Krisztust halálba adjuk…

Megérteni a jeleket, amiket Isten egy Pilátus feleségének álmában is közölt – csak éppen nem kellett annak, akinek ez jel lehetett volna. Elgondolkodni az Úr nagy hallgatásán, ami maga is üzenet. Megcselekedtem-e, amiket már elmondott nekem, s mindenki másnak is a világon – mert csak azután tarthatok számot újabb üzenetére – addig pedig marad számomra „Isten csendje.” Végül pedig odavinni hozzá lelkiismeretemet, nehogy én is Barabbásért folyamodjam, miközben Jézust halálra adom…!

Ezekre emlékezzünk hát, amikor igénket fölidézzük: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” Jó lenne békességben, boldogan, hasogató fejfájások nélkül élni – egy kutya barátságában örömet lelő vigasznál valami többre jutni a földi életben. Ebben segítsen minket az, Aki helyettünk a szenvedéseket elviselte! Ámen.

Fohász

Köszönjük, Urunk Krisztus, aki öröktől fogva egy vagy az Atyával, hogy eljöttél s magadra vetted életünk minden szenvedését, még a kárhozatot is, amit vétkeinkkel kiérdemeltünk. Szeretnénk téged követni, s megtanulni szenvedni és tűrni, hogy ezzel javára lehessünk másoknak. Adj nekünk érzékeny és figyelő szívet, hogy jeleidet fölfedezzük, s megértsük. Taníts kijelentett igéd méltó megbecsülésére, a régóta ismert igazság követésére. Segíts, hogy átadhassuk neked szívünket teljesen, s mindenkor kedves lehessen előtted, amit szólunk és teszünk! Ámen.

Nyomtatás