Más világba toppanók

Igehirdetés 2014. április 20. Húsvét I. nap

Más világba toppanók

Lekció: Jn 20,1-18
Textus: Jn 20,19-21

„Aznap, amikor beesteledett a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen és így szólt hozzájuk: Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét azt mondta nekik: Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”

Imádkozzunk!

Urunk, nagyszerű dolog hozzád visszatérni, újra tehozzád tartozni nekünk, akik elszakadtunk tőled. Pedig nem is akartunk mi hátat fordítani, csak az élet habzsolása meg a gondok és a kényszerű terhek észrevétlen falat emeltek, és már lassan magunk is elhittük, nélküled kell berendezni az életünket. Köszönjük, hogy megint eljössz ezen az új húsvéton is, megállsz a középen és békességet adsz azoknak, akik téged szeretnek. Hadd legyünk ebben az ünnepben mi is olyanok, akiknek megmutatod dicsőségedet, akiknek elveszed szívük félelmeit, akiket betöltesz a feltámadás és az új élet ragyogó örömével! Vigasztald a köztünk lévő gyászolókat, hogy benned ők is megtalálják az életet és azt a reménységét, amely még a mulandóságnál is nagyobb. Áldd meg mindnyájunk áhítatát, és legyen tőled való az ünnep lelki öröme. Ámen.

Igehirdetés

Nagy ünnepeink közül a karácsonyt szerte a világon sokfelé megünneplik, nem keresztyének is, hiszen olyan örömteli dolog egy kisgyermek születése, aki majd a szeretetre tanít mindenkit. Igazán rokonszenves ez a Jézus. Nem ünneplik azonban már ugyanezek az emberek a húsvétot, mert az a kisgyermek időközben felnőtt lett, bejárt egy utat, amelyiken megmutatta, éspedig a saját lénye összetörése révén, mi is az igazi szeretet mértéke, és az emberek nem tudnak már mit kezdeni sem a nagypénteki kereszttel, sem pedig a húsvéti feltámadással. Eszünkbe ne jusson megítélni ezért őket, hiszen a bibliai híradás szerint magukat a tanítványokat is elképesztő zavar és bizonytalanság töltötte el az első húsvét reggelén. Aki a húsvéttal valóban találkozik, az egy másik világba lép – és ennek a másik világba lépésnek egyik része éppen az, hogy a régi, a biztonságot adó mögöttünk marad.
El van hengerítve a kő a sír szájáról – ugyan, ki tette ezt? Elvitték talán az Urat valahova máshová, vagy pedig hihetünk a régi próféciáknak, amelyek szerint Isten nem engedi, hogy az ő szentje rothadást lásson (Zsolt 16,10), és Jézus akkor – feltámadott? Ki az ott a kertben, a kertész, vagy más valaki? Ha elvitték az Urat máshová, miért vették le róla a lepleket, amik betakarták a holttestét, amik most mind ott vannak, és a fejét betakaró kendő is, egy másik helyen külön, összegöngyölítve? A tanítványok szaladgálnak, üzengetnek egymásnak, zavar és bizonytalanság az egész vonalon. Mintha a modern embert látnánk, aki olyan sokra tartja a maga természettudományos műveltségét, hogy minden, de minden lehetséges létezőt a periódusos rendszerbe próbál belegyömöszölni, s ami ott nem fér el, az abszurdum a számára, ami egyszerűen nincs.
Pedig a húsvét éppen arról szól, hogy összetörik egy világ, ami mögöttünk van, nem lehet rajta segíteni, nem lehet újra összerakni – és kinyílik helyette egy másik, amiről eddig még sejtésünk se volt. Még egyszer hadd mondjuk, teljesen rendjén való az, ha egy ilyen átlépést zavar és bizonytalanság övez. Mi más is övezhetné, hiszen egy eddig működő, jól ismert világ törvényeivel szemben egészen más, új igazságok lépnek működésbe. Nem nagyon van gyermek, aki ne szeretne felnőtt lenni – aztán amikor először megtapasztalja a felnőtt világ törvényeit, akkor hirtelen maga sem tudja, hol a feje. Vagy eszembe jut a magam külföldi ösztöndíjas esztendője, amikor itthoni tanulmányaimat elvégezve egy egész évre egy idegen országba mehettem tanulni – milyen nagy dolog volt ez akkoriban! Amikor azonban heteken és hónapokon át egyetlen magyar szót sem hallottam magam körül, és mindent egy másik nyelven és addig ismeretlen szokások közt kellett elintéznem, akkor hirtelen már nagyon furcsa lett minden.
Legyen ennek a mi mostani húsvétunknak első és legfontosabb üzenete, hogy kell tudni magunk mögött hagyni ismert és megszokott gondolatokat, szokásokat, bevett igazságokat, sőt, magát talán egy egész életszakaszunkat is, sok mindent, ami eddig biztonságot adott, mert Jézus egy egészen új világot hozott övéinek. Ne sajnáljunk túllépni azon, ami mögöttünk van, akár milyen sokat jelentett volna is, mert jobbat kapunk helyette. Igaz, hogy ennek az újnak befogadása körül először mindig zavar és bizonytalanság tanyázik, ahogy azt az evangéliumokban is világosan látjuk, de megéri. Amikor egy lakást vagy egy házat felújítanak, akkor azt a helyet először ellepi a por és a törmelék, mindenhol limlomok találhatók, zajonganak a különböző fúrók és vésők, visítanak a fűrészek – de ez az ára annak, hogy valami új és szép jöjjön létre. Ne féljünk a belső átrendeződéstől, inkább menjünk elébe és örüljünk neki, ha Jézus elhozza azt nekünk.
Annál is inkább, mert ennek a húsvéttal kezdődő új világnak ő maga a főszereplője, sőt, éppen abban áll a mi világunk, a mi lelkünk és életünk megújulása, hogy már nem mi magunk vagyunk benne a főszereplők. Amíg az ember saját maga az életének főszereplője, addig összesen két változat létezik számára: egyik a tragédia, másik pedig a komédia. Ha sajnálgatjuk magunkat, azt méricskéljük, miből mennyiről maradtunk le, addig tragédia az életünk. Könny és szomorúság, veszteségek felsorolása, hiányok katalógusa. Másnak ez is megvan, amaz is, nekem pedig nem jutott. Ha viszont azt hisszük, hogy minden leszakított virág csakis és kizárólag azért nőtt, hogy azt mi a kalapunk mellé tűzzük, és eldicsekedjünk vele, mint életünk újabb diadalával, akkor komédia az életünk: egy fajta mulatozás, újabb és újabb mámorok és győzelmek elkönyvelése, talán trófeák gyűjtögetése. Egyikből is, másikból is jó fölébrednie az embernek. Az igazi élet sem nem tragédia, sem nem komédia, hanem a Feltámadott ragyogásának megpillantása, ami mindent átrendez.
Aki húsvétkor valóban új világba lép, annak az életében már nem ő maga a főszereplő. Hogy is lehetne az, ha egyszer Krisztus feltámadott és él? Akkor már csak és egyedül ő lehet a főszereplő, még az én életemben is – akkor senki másnak nem jár az első hely. Hát ezt kínálja nekünk a húsvét ünnepe. Magunk mögött hagyni régi életünket, levetni az elpiszkolódott ruhát, és felölteni az újat, a tiszta fehéret, amit ő ad nekünk. Sokan azért nem tudnak megújulni, mert ragaszkodnak ahhoz, hogy ők maguk legyenek életük főszereplői, senki más. Nem akarják ezt a dolgot átadni másnak. És inkább két kézzel kapaszkodnak betegségbe, szenvedélybe, bűnbe is, bármibe, csak eljátszhassák a maguk főszerepét.
Milyen jó lenne pedig elfelejtkezni végre magunkról úgy igazán, belegyönyörödve abba a fényből való, sugárzóan szép lénybe, aki odajön hozzánk a legnagyobb zavar és bizonytalanság idején, mint Magdalai Máriához az, akit ő a kertésznek gondolt először. Ennél tömörebb és gyönyörűbb irodalmi formát nem hiszem, hogy találhatna szerző: kinek látod Jézust – még csak a kertésznek, egy mellékszereplőnek, aki ott van valahol körülötted – vagy pedig már a szenvedésen és halálon is győztes Feltámadottnak, aki téged a neveden szólít. A néven szólítás itt azt jelenti, hogy ő ismer, belénk lát, tud rólunk mindent, tudja a mi igazi nevünket – jaj, el ne bújjunk előle! Hátat ne fordítsunk neki, hiszen éppen minket szólongat, pontosan velünk akar beszélni az életünkről! És ha nem hinnénk, van olyan, hogy valaki már nem főszereplője a maga életének, hanem átadta azt Jézusnak, akkor nézzünk rá egy Albert Schweitzerre, egy Calcuttai Teréz anyára, és meglátjuk majd, milyen is az, aki tud már elfelejtkezni önmagáról, nem tartja magát méltónak arra, hogy a saját élete főszereplője legyen.
Van azonban még egy nagyon fontos lelki változás ott, ahol a Feltámadott lesz az élet főszereplője. Ez pedig az, hogy a félelem helyét átveszi Krisztus, és vele együtt az öröm és a szeretetet. Külön leírja az evangélium, hogy a tanítványok bezárkóztak a zsidóktól való félelmükben. Volt is erre okuk, hiszen a Mesterüket keresztre feszítették, és ki tudja, mikor kerül rájuk is a sor. De hát mindig van oka az embernek a félelemre – ha nem ez, akkor más. Félünk a kudarctól, félünk attól, hogy felnőtt, felelős emberekké váljunk, félünk a másik embertől és félünk az elmúlástól. És van még egy sor dolog, amitől félhetünk. Érdekes módon azonban Jézus nem töröl el minden félelmet csak úgy, önmagában – hiszen az nagyon is helyes, ha félünk a túl gyors hajtástól, ha félünk valamelyik embertársunk életét, sorsát, családját kockáztatni, vagy ha félünk a földnek, mint lakóhelynek a tönkretevésétől. Jézus a félelem első helyét döntötte meg, amikor szeretetből kész volt megválni még az életétől is. Ő valóban legyőzte a félelmet, ahogyan az előbb énekeltük:

„Hol van koporsó hatalmad? / Elvesze nyert diadalmad / Hová lőn, ó halál a fúlánk / Melyet fensz már régóta reánk? / Már nem rettegünk miatta / Mert Jézus meghódoltatta / Ama félelmek királyát / Megnyitván sírjának száját.” (347. dics. 2. v.)

Jézus a félelemtől, mint bálványtól szabadít meg minket, amikor azt mondja, ne a félelem vezérelje az életedet. Van annál jobb királyod, szolgálhatsz te valaki mást is! Szolgálhatod azt, aki békességet hoz, mert ő a Békesség Fejedelme. Igen, így köszöntöttük Krisztust virágvasárnapon, mint Békesség Fejedelmét – de pontosan tudjuk, hogy a Biblia nyelvén a békesség egyszersmind az üdvöt is jelenti. Azt a legfőbb jót, amiért érdemes volt megszületni. Félreértés ne essék, a boldogság is fontos, mert az mindig a pillanatot tölti meg örömmel, de az üdv több még a boldogságnál is, mert az a végleges és el nem múló jó, valami olyasmi, amin még a halál sem foghat. Az ember földi élet csak akkor teljes, ha van benne boldogság is, a pillanat öröme, de van benne megdönthetetlen, végleges jó, vagyis üdv is. Ez a kettő együtt teszi Isten akaratát velünk. Ő adja a finom ételt asztalunkra, a családi örömöt és boldogságot, ő adja a baráti biztatást, a segítséget, amikor pont arra van szükségünk – de ő ezeken túl még véglegesen és örökre is magához akar ölelni bennünket, s úgy akarja megalapozni mivoltunkat, hogy hittel higgyük, ez a törékeny cserépedény, amely a mi testünk, egyszersmind magának az örök üdvösségnek is hordozója. Ezért látjuk a Feltámadott Jézust már olyan testben, amelynek nem akadály a bezárt ajtó: van földi test, és van feltámadott, lelki test, ahogy az apostol fogalmazza ezt. (1 Kor 15,44)
Jézus ebből a feltámadott testéből szól most már mihozzánk. Ha ismertük is őt test szerint, immár nem ismerjük, mondja róla Pál (2 Kor 5,16), amivel arra utal, hogy ha ott vannak is a jeruzsálemi gyülekezetben Jézus földi testvérei, akik közelről és már a gyermekkorából ismerhették őt – ahogyan Jakabról biztosan tudjuk ezt – akkor ennél is sokkal fontosabb őt, immár mint Feltámadottat ismerni.
Ez a Feltámadott ugyanis átrendezte a tanítványok életét. Úgy olvastuk ezt az előbb, hogy ezt mondta: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Békesség, vagyis üdv nektek – és ha elfogadtátok az én üdvömet, azt a jót, amit senki mástól nem kaphattok, akkor lesz új feladat is az életetekben. Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket – vagyis fogtok tudni másoknak is adni abból a jóból, amit tőlem kaptatok. Ez pedig éppen elég egy ember földi életfeladatának. Lesznek olyanok, akiknek nem kell – ne bánkódjatok ezen, majd ők számot adnak róla, miért utasították el, ez ne legyen a ti dolgotok. Hanem maradnak még így is elegen, akiknek támogatásra, biztatásra, éspedig éppen a ti segítségetekre lesz szüksége, őrájuk figyeljetek. Nincs olyan élethelyzet, ahol ne lehetne szolgálni.
A II. világháborúban történt, hogy valakit, egy keresztyén embert egy földalatti börtönbe zártak, ahol semmi fényt nem látott, csak egy rács volt a feje felett. Még leülni sem tudott, állnia kellett a zárkájában éjjel-nappal. Nem tudta, meddig él még, ezért úgy öt percenként elkiáltott egy bibliai igét, ami neki magának is erőt adott, hátha meghallja valaki és a hasznára lehet. Évekkel a háború után aztán összetalálkozott egy emberrel, aki felette őrségben járt azokban a napokban, és éppen annyira el volt keseredve, hogy el akarta dobni magától az életet, amikor a lába alól a rácson át meghallotta a kiáltást: Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Jn 3,16) Először csodálkozott, hogy ezek szerint volna egy olyan Isten, aki azt akarja, hogy az ember ne vesszen el. Aztán pedig megértette, hogy ez éppen neki szóló üzenet – és eljött a pillanat, amikor könnyes szemmel megköszönhette annak a földalatti fogolynak azt a lehetetlennek tűnő szolgálatát, miután mindketten megmenekültek, éspedig nem csak testi értelemben.
Hát ilyen húsvétot adjon nekünk a Feltámadott, amelyben boldogságunkat és üdvünket, a pillanat örömét és a végső otthonosságunkat a létezésben egyaránt ő teszi teljessé! Ezért nyitja meg előttünk a maga otthonát húsvétkor, egy számunkra egészen új és ismeretlen világot, és ezért hív minket is mind arra, hogy támadjunk fel vele együtt lélekben az örök életre. Így legyen. Ámen.

Úrvacsoraosztás