Orgona avatásakor

Igehirdetés 2013. október 20.

Orgona avatásakor

 

 

Lekció: Zsolt 118,17-29
Textus: Zsolt 96,1

„Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak te egész föld!”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked ezt a nagyszerű, új hangszert, amely a te dicsőségedet zengheti nemzedékről nemzedékre. Köszönjük, hogy megsegítettél minket létrehozásában és elhárítottál minden akadályt és megkörnyékező bűnt, ami csak lehetetlenné tette volna létrejöttét. Köszönjük a gimnáziumunkban tanuló ötszáz diákot, akiknek nem csak a mindennapi élethez szükséges tudásokat, hanem engedelmességünk mértéke szerint a te ismeretedet is taníthatjuk. Örvendezünk most mindnyájan és tele van a szívünk hálával ezért a gimnáziumért, s az itt kialakított istentiszteleti helyért, ahonnan diákok és tanárok hétfő reggelente igéddel szívükben munkájukra indulhatnak. Legyen áldásod az új orgonán, amely hirdesse mindig tökéletes hatalmadat és szeretetedet a téged itt keresőknek! Ámen.

 

Igehirdetés

A Bibliában több mint ötvenszer olvasható az énekelni szó, különböző ragozott formákban, ami arra utal, hogy a Szentlélek szerint fontos dolog az éneklés. Orvosi vizsgálatok kimutatták, hogy aki énekel, az nem fél – aminek magyarázata nyilván abban van, hogy énekléskor az ember elfelejtkezik magáról, kilép az állapotából (ek-sztaszisz), amiben addig volt. Igaz, nem mindegy, hogy a vers, a dal, mint emelkedett beszéd “mire” lépteti ki az embert önmagából – stadionok felgyújtására és metró-kocsik összetörésére, vagy pedig egy magasabb és tisztultabb erkölcsi állapotra.

A zenét ősidőktől szent dolognak tekintették, mert szerepe az, hogy megtisztítsa az ember szívét. A költészet és zene közös gyökere eredetileg a hősök, a nagyszerű emberek emlékének ápolása – azoké, akik példát adva testesítették meg a legnemesebb, áldozatos emberi törekvéseket. Ha a múltat sikerül összhangba hozni az ég akaratával, akár egyéni, akár közösségi síkon, vagyis a megtörténtek, minden véres és gyalázatos bonyodalmuk ellenére – a valódi megértés és bűnbánat révén – mégis csak harmóniába kerültek az örök renddel, akkor a zene betöltötte rendeltetését.

Pláton “ideális államában” gyermekkorban nem csak testedzésre és matematikára fogják az ifjakat, hanem zenére is tanítják, hogy lelkük finomodjon és fogékonnyá váljon a magasabb értékekre. Pitagorász pedig, aki a világegyetem felépítését zeneinek gondolta, melyben a ritmus, a mérték, tehát a „szám” uralkodik – a szférák zenéjéről beszél, amit a Föld körül forgó egek kristálygömbjei hoznak létre egymáshoz súrlódva, felülmúlhatatlan harmóniában, s amit mi emberek azért nem hallunk, mert mindig halljuk. Világos utalás ez a Létező harmóniájához való visszatérésre – ha úgy tetszik, az elveszett létezés újbóli meglelésének szükségére.

Egy biztos, hogy a zenében rend van, mégpedig olyan, amely rejtett módon is inspirál bennünket. Kutatók elképedve fedezték fel Bach műveiben, hogy egy-egy bejelentett dallam a folytatásban olykor fordítva kerül lejegyzésre, vagyis a motívum „rákja” szólal meg, sőt, a következő sorban a dallam tükörképe is szerepel, tehát ami fölül emelkedő dallam volt, az itt süllyedő lesz és fordítva – így geometriailag szabályosan szerkesztett, un. „tükör-rák” konstrukciók is előfordulnak az eredeti téma variánsaként. A zenében megteremtett, alkotói rend és szerkezet alternatívát kínál a lélekben kavargó káosszal szemben, mikor felmutat egy másik lehetőséget – s ha tehetsége képessé teszi erre, még kedvet is csinál ehhez az “új rendhez”. Ebben rejlik a titok, hogy a zene oly sokszor megtisztít, vigasztal, sőt – gyógyít is.

Ehhez azonban jó zene és “jól hallgatott” zene is szükségeltetik. Nehéz ugyan megmondani, mi is lenne a „jó zene”, hiszen az emberi létezés annyi síkon zajlik, a pillanat mindig színezi, változtatja – egzisztenciális tekintetben pedig az élet legkevesebb “sokszerű” – de néhány általános megfigyelés itt is segít eligazodni. Itt van mindjárt Kierkegaard, a dán filozófus, aki szerint embervoltunk legalább három „stádium” körében zajlik. Alapszint az un. esztétikai stádium, melyen élve az ember gyönyörködni és élvezni akar. Örül annak, ami színes, harmonikus, tetszetős, és érzékeit dédelgeti. Ezen a szinten tanyázunk valamennyien a legtöbbet. Magasabb szint ennél az etikai stádium, ahol a jó és az igaz az érték – amit azonban ki kell az embernek küzdenie, meg kell harcolnia, olykor hősi áldozatok és helytállás árán is – ez a szint már nem adatik csak úgy, egykönnyen. Végül a legmagasabb a vallási stádium, aminek lényege a Létezővel, egészen pontosan az élő Istennel való egység – erről azonban maga Kierkegaard is alig mond többet, mint hogy megnevezi. Igaz, az Ábrahámról írt tanulmányában azért elég pontosan rámutat, mit is ért alatta.

Az igazi, ha úgy tetszik „jó zene” szép és tetszetős, ugyanakkor azonban szenvedélyes, heroikus, az igazságért megküzdő is, ami nem megy áldozat és olykor elbukás nélkül – s mindezek végül mégis egyesülhetnek a legmagasabbal, a Szentségessel való találkozásban: az ilyen zene aztán egyszerre gyönyörködtető és katartikus, megtisztító erejű és szép – így és ezzel emel fel, teremt “új lelket” az emberben.

S ha már van „jó zene”, akkor azt jól kell hallgatni is. Milyen más volt az előbb úgy megismerkednünk Bach „Vor deinen Thron tret’ich hiermit” koráljával nagyszerű új orgonánk révén, hogy azt is megtudtuk, e művét már halálos ágyán, megvakultan diktálta le – valóban mindenestől Isten trónusa elé készülő lélekkel. Szánjunk mindig időt a hallgatott zenével ismerkedésre, járjunk utána, mit hallunk – mi is az valójában. A jó zenehallgatásban legyen „logosz”, tehát tudás és gondolat, vagyis ne csak a fülünkkel és ne csak érzéseinkkel hallgassuk a muzsikát, hanem értelmünkkel is – leghelyesebben egész lényünkkel. Goethe ebéd után rendszerint festményeket és rézkarcokat nézegetett, nagy művek korabeli másolatait, s öregkorára azt vallotta, naponta legfeljebb egyetlen képet lehet rendesen megnézni. Tanulni kell, mondotta, hogy tényleg a mű közelébe jussunk – hiszen a kép helyes megnézéséhez éppen úgy tudás és elmélyülés szükségeltetik, mint előzőleg a megfestéséhez kellett.

Amikor a 96. Zsoltár arra biztat, hogy “Énekeljünk az Úrnak!”, akkor abban ez mind ott rejlik. Nem az Úrnak van szüksége énekünkre, hanem mi magunknak – hiszen az éneklés minket épít. Móricz Zsigmond itt lakott valamikor a szomszédos Leányfalun, és a téli, jeges szélben is átkelt a Dunán a komppal, mert akkoriban még csak Pócsmegyeren volt református templom, hogy ott – az ő szavával élve – „jól kiénekelje magát”. Kapjunk hát kedvet mi is a szívből jövő éneklésre, ha már ilyen nagyszerű hangverseny orgonánk is van itt hozzá – s énekeljünk egész lényünkkel az Úrnak!

S vajon mit jelenthet a biztatás, hogy „új éneket mondjunk” őneki? Nyilván nem csak azt, hogy frissítsük fel ének-kincsünket, bár az is nagyon időszerű és hasznos. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy míg mi, emberek csak a meglévőt tudjuk átalakítani – addig az Örökkévaló a semmiből is tud újat, eddig nem létezőt előhozni. Igazán “új ének” csak az általa megújított szívből fakadhat.

„Hisszük, hogy az új ember szíve / Saját kezed míve!” – énekeljük a 377.dicséret 2. versében. S valóban, míg mi emberek rendre a “régi nótát fújjuk”, ő tud újat teremteni bennünk, önhitt és gőgös emberekben. Egyszülöttjét is azért küldte, hogy beteggé és üressé lett életünket megújítsa – magát adva új tartalomként. Így kell értenünk azt, hogy az ő teste bizony étel és az ő vére bizony ital: vele kell megtöltekeznie annak, aki szeretne “új éneket” énekelni az Úrnak.

Legyen ezért az orgona avatásakor imádságunkká a megújító Szentlélekért való könyörgés. Odaalázva magunkat trónusa elé már nemcsak a régieket fogjuk fújni újra s újra – váddal, panasszal, álsággal, ki mivel – hanem megterem szívünkben a másik fajta, az “új ének” is. Az, amiről így beszél az ige: „És láttam a Bárányt állani a Sion hegyén, s körülötte azokat, akiknek homlokán az ő neve volt felírva, és az ő Atyjának neve, és új éneket énekeltek a trónus előtt; s azt az éneket senki megtanulni nem tudta, csak azok, aki áron vétettek meg a földről.” (Jel. 14,1-3)

Így legyen! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Urunk, taníts minket így imádkozni és így énekelni – új szívvel, új lélekkel, egészen átadva magunkat a te dicséretednek, aki valóban méltó vagy, hogy tied legyen az erő, a hatalom és a dicsőség! Megváltottál minket a Bárány Jézus vérén úgy bűnből, mint a szenvedésből és a halálból, segíts hát megmaradnunk is az új életben. Fogadd el hálánkat és szívbéli dicsőítésünket nagyszerű ajándékodért, gimnáziumunk új orgonájáért! Elmondhatatlan öröm nekünk, hogy íme, itt lehet ez az új és értékes hangszer, mely, mint minden orgona, a te tökéletességedet zengi, és terád emlékeztet bennünket hangjával és mivoltával. Áldd meg szolgálatát ezen a helyen mindenkor, és segítsd azokat, akik hozzáértéssel, sőt művészi módon is megszólaltatják. Fogadd kedvesen azok áhítatát, akik ennek kíséretével itt majd énekelnek s téged szívből dicsőítenek – hogy hangjuk mindig egybefonódhasson a mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek énekével! Ámen.