Igehirdetés 2008. február 24.

Péter és a kulcsok

 

Lekció: Máté 16,13-26
Textus: 1Pét 4,10-11

„Ki amilyen lelki ajándékot kapott közületek, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki igét hirdet, mint aki Isten szavait szólja, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az elmúlt hét munkáiért, amiket elvégezhettünk, az emberi találkozásokért, amikben részünk lehetett és az igéért, amellyel tápláltad belső emberünket. Köszönjük neked testi egészségünket és az erőt, amit úgy adtál napról-napra, hogy észre sem vettük, csak részesei lettünk és használhattuk. Megvalljuk, nem vagyunk érdemesek minderre. Megvan bennünk a gyarlóság, az önzés sőt, a keményszívűség is, és a jót bár ismerjük, de nagyon sokszor a véghezvitelt nem találjuk. Segíts most minket belső megtisztuláshoz. Adj nekünk éltető és felemelő igét, ami átjárja lelkünket és valóban formálja akaratunkat. Azt kérjük, hogy beszélj a lelkünkre és szerezz most találkozást önmagaddal! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberélet sokféle fordulópontot megér. Csecsemőből kisgyermek, majd kamasz lesz, aztán felnőtt, akiből hazafelé tartó, idős ember válik… Némelyek földi életük végét is egészen közelről látják, mert terminális betegek, akiken az orvosok nem tudnak segíteni – és valóban nagy változás, amikor már a testünktől is meg kell válni. Minden életfordulat jelentős, némelyik egészen drámai. Vannak ugyan kevésbé megrázó változások: amikor átköltözünk egy új lakásba vagy másik városba, ha megváltozik a munkahelyünk, az iskolánk, vagy amikor valaki elmegy nyugdíjba: ezek mind-mind különös élmények, hiszen fontos dolog változik az életünkben.

A Biblia szerint a leglényegesebb változás az ember életében mégis az, amikor elkezd áldott életet élni. Ezt azonosnak látja az evangélium azzal, mikor valaki felismeri Jézust, és meglátja benne az élő Isten Fiát. Azt mondja, hogy ez a legdöntőbb fordulat minden ember életében – ezt lehet igazán komoly életváltozásnak nevezni. Az addig csak testi értelemben megszületett emberből újjászületett ember lesz, Isten gyermeke, aki más alapokon él már, mint addig, és mások a céljai is, mint azelőtt. Ezért mondja Jézus áldottnak Simont, akinek a Péter nevet adta – mikor az vallást tesz róla s kimondja: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mát 16,16-17)

Péter életében volt egy érdeklődő időszak, amikor odafordult Jézus felé, s foglalkoztatni kezdte, ki is hát ő. Ám eljött egy másik pillanat is, amikor már nem csak szép dolog volt számára a Jézus-ügy, hanem elkezdett mindent jelenteni! Ezt hallottuk az előbb a Máté evangéliumából. Mivel több téves értelmezése is lehetséges az itt elhangzó szavaknak, jól tesszük, ha az egész Biblia felől értelmezzük az evangélium e nagyszerű történetét.

Azért fontos ez, mert ránk is ugyanazok a lehetőségek és ugyanazok a próbatételek, sőt csapdák is várnak, mint Péterre vártak, amint igazán átadjuk szívünket Jézusnak. Azzal a pillanattal nagy és örök érvényű dolgok dőlnek el – ám az élet itt nem ér véget, sem a próbatételek! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a pillanat felemelő. Áldott vagy Péter – mert nem a saját magad okossága, nem nagy bölcsességed, nem is más emberek, tehát nem test és vér jelentette meg ezt neked – hanem az én mennyei Atyám! Magasztos pillanat, amikor így összekacsolódik az emberszív az éggel! Megváltónk szól egy emberhez, s mondja neki: Íme, most már te is Isten gyermeke vagy!

Nagyon vigyázzunk életünk e pillanatára, ha már megadatott – nehogy feledésbe merüljön, viszonylagossá váljon – olyanná, mint bármi más az életben! Ez legnagyobb kincsünk, amire halálunk óráján is szükségünk lesz! Életünk centruma, lényege – vigyázzunk rá a legnagyobb féltéssel, őrizzük minden erőnkkel és egész szívünkkel! Erre vonatkozik a nagy parancsolat: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, egész elmédből és minden erődből!” (5Móz 6,5  Mát 22,37)

De mindjárt itt egy fontos különböztetni való is. Az élet nem csak nagy pillanatokból áll – azokból kevés adatik. Hiába az élmény, a nagy pillanat – ha nem lesz belőle növekedő ember. Péter már csak csodálatos pillanatot élt meg a Cesarea-Filippi úton, nem lehet kétségünk – s egy perc múlva Jézusnak mégis azt kell mondania neki, hogy “Távozz tőlem, Sátán, nem gondolsz az Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra!”

Ezt persze nem szokás méteres arany betűkkel kiírni sehová, mint a másik mondatot, hogy „Tu es Petrus” – Te Péter vagy. A tanítvány, ha csak lelkesedik, hogy aztán maradjon régi mivoltában, bibliai szóval ó-emberében, s “nem gondol Isten dolgaira” – pillanatok alatt a másik oldalon találja magát, s Jézusnak azt kell mondania felőle, hogy “Távozz tőlem, Sátán…!”

Őrizzük hát fontos élményeinket, vigyázzunk a nagy pillanatokra, amikor megtapasztaltuk, hogy valóban Jézus a Krisztus – ám legyen ebből folyamatos lelki növekedés! Alakuljon át az ember, hagyja el a gyermekhez illő dolgokat, nője ki a rossz tulajdonságait, hozza egyensúlyba lelki aránytalanságait, küzdjön meg a rá jellemző gyarlóságokkal! Azért kapjuk a megtapasztalásokat, hogy “….mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fő, Krisztusban!” (Ef 4,15)

Sokan szeretik hangsúlyozni Péter “szikla” mivoltát. Jézus valóban ezt a nevet adta neki, ami héberül úgy hangzik, Kefah – a mi magyar kiejtésünkkel Károli óta “Kéfás.” Bibliánknak ezen a helyén azonban egy szójátékot találni ezzel kapcsolatban, ami pontosan arra van kihegyezve, hogy nem elég, hogy van egy szép nevünk, például: „Az a neved, hogy élsz…” – amint erről a Jelenések könyvében olvasunk „…holott halott vagy!” (Jel 3,1) – mert meg is kell feleljünk a nevünknek! Bibliánk görög szövegének (ránk ez a fordítás maradt) pontos magyar megfelelője így kellene hangozzék: Te Péter, azaz Szikla vagy, ez a neved – de én ezen a Kavicson is, ami te valójában vagy, fel tudom építeni anyaszentegyházamat! “Petrosz” azt jelenti szikla, “Petra” pedig azt, hogy kicsi kődarab, kavicska… S nem véletlen, hogy az evangélista, Jézus szavait idézve, mindkettőt használja!

A “kulcsok hatalmának” Péterre ruházásából aztán végképp azt szokás kiolvasni, hogy majd Péter dönti el, ki mehet be közülünk a mennyország kapuján s ki nem: vagyis az egyháznak hatalma van üdvösségre bocsátani s onnan kizárni embereket! Ha van félreértés, hát ez az. A “kulcsokról” szóló evangéliumi ige ugyanis egy ószövetségi idézeten alapul, annak továbbgondolása és parafrázisa, amit Ézsaiás könyve 22. részének 22. versében olvashatunk. Ott arról van szó, hogy elcsapják a királyi palota udvarmesterét Sebnát, mindenféle hitványsága és bűne miatt, és a helyére Eljákim, Hilkija fia kerül – róla hangzik ez a szó: „Az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsát, és amit kinyit, nem tudja bezárni senki, és amit bezár, nem tudja kinyitni senki.”  (Ézs 22,22) Szó szerint ez kerül idézésre itt az Újszövetségben (Mát 16,19) – amire aztán a középkori egyház jogi következmények rendszerét építette.

A királyi palota kulcsa ezek szerint akkora lehetett, hogy csak vállon lehetett vinni, de átvitt értelemben is világos az utalás. Egy ilyen “kulcsot” megkapni valóban komoly meghatalmazás: gondoskodni a király házáról, birtokairól, sőt a népéről magáról – ám cseppet sem végleges és feltétel nélkül való, hanem nagyon is időleges megbízatás, régi magyar szóval sáfárság. Eljákim elődjét Sebnát egyszerűen elcsapták, amikor kiérdemelte! Péter sem örök hatalmat kap a kulcsokkal, hanem olyasmit, amivel el kell számolnia. Ha “nem gondol Isten dolgaira, csak emberi dolgokra” – azt a nevet is megkaphatja, hogy Sátán – hallottuk.

A “kulcsok hatalma” maga az evangélium – vagyis az igazság ismeretét, az igehirdetést jelenti, nem pedig az egyházi elöljárók, vagy akár az egyháznak mint intézménynek, jogi testületnek hatalmát. Isten titkainak sáfárairól van szó (1Kor 4,1) – azokról, akik tudnak hitelesen beszélni másoknak az evangéliumról – s ezzel “meg tudják nyitni” emberek előtt az utat Isten királyi uralmához, ha maguk megízlelték a dolog nagyszerűségét. Ám  be is tudják azt zárni, sajnálatos módon, ha ők maguk nem mentek be! Erről félreérthetetlenül beszél Jézus, méghozzá pontosan a “kulcsok” fogalmának képét alkalmazva! (Luk 11,52)

Nem arról van tehát szó, hogy Péter, vagy bármely “utódja” hatalmat kap, ami alapján majd ő dönti el, ki mehet a mennybe, ki nem. A “kulcsok” átruházásával Jézus nem hatalmat, hanem felelősséget rak Péterre: éspedig az evangélium ismeretének, az ige kimondásának felelősségét! Ezt mondja: Vigyázz Péter, mások üdve vagy kárhozata múlhat azon, hogy te hallgatsz vagy beszélsz – s ha beszélsz, miként teszed! “Semmi rothasztó beszéd szájatokból ki ne származzon, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak!” (Ef.4,29) – olvassuk aztán Pálnál.

Vajon épít-e beszédünk, vagy éppenséggel rothaszt? Kinyitjuk-e kulcsával mások előtt az égi ajtót: Tessék, erre tovább, ha valóban Isten királyi uralma alatt akarsz élni – vagy bezárjuk a mennyek országa, tehát az Isten királyi uralma alatt élés ajtaját? Böjt idején jó eszünkbe venni, hogy még a beszédben is lehet böjtöt gyakorolni, szavainkat Isten igéjének fegyelme alá helyezni, önfegyelmet tanúsítani – nem csak ételekben…! Ugyanakkor pedig azt is, ha mi szégyelljük nevét kimondani emberek előtt, ő is ezt teszi majd velünk mennyei Atyja előtt. (Márk 8,38)

Ha a “kulcsok hatalmának” gondolatát tényleg az egész Biblia üzenete felől akarjuk értelmezni, semmiképpen nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy azoknak a kulcsoknak igazi tulajdonosa Jézus. „Ezt mondja a szent és az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyit és senki azt be nem zárhatja, bezár, és senki ki nem nyithatja” – halljuk a Feltámadottról. (Jel 3,7) A kulcsok valódi tulajdonosa megváltó Jézusunk, nála van a beengedés és a kizárás! Ő az, aki a „Dávid házának kulcsait” vállán viseli, vagyis lelki értelemben mindenkor gondoskodik népéről – mint a király nevében és megbízásából az udvarmester tette a palotával, a király minden birtokával, Jeruzsálemmel és Isten választott népével.

Hozzá menjünk hát bebocsáttatásért! Ő fog erőt adni annak, aki az evangéliumot szólja, hogy úgy szólhasson, mint aki Isten szavait szólja. Ha pedig valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki Istentől kapott erővel végzi azt. Mindkettő fontos. Tudni kell szólni, ha egyszerű, tiszta szavakat is, kivétel nélkül minden keresztyénnek – ha nincs is lelkészi képesítése. Ki adjon hitet és biztatást a többieknek, ha nem az, aki maga kapott ilyet? Ki mondja ki az igazságot, ha nem az, aki maga megigazíttatott? Milyen sokat ér, s éppen ma, az igaz szó…! “Nem tehetjük, hogy ne szóljunk azokról, amiket láttunk és hallottunk” – mondják az apostolok húsvét után. (Csel 4,20)  Mert “…a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17)

Legyenek szavai a keresztyéneknek! Ha más nem, amit reggel olvastak a Bibliában. Milyen sokat ér, amikor valakitől napközben hallani, talán éppen egy nehéz helyzetben, hogy “hát nem ezt és ezt olvastuk ma az igében…?” Higgyük bátor hittel, hogy ami megérintett, épített és erősített, az másoknak is üzenet lehet. Ha minket vigasztalt – miért ne vigasztalhatna másokat is?

Ennek jegyében a szolgálat legyen szolgálat. Ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad neki! Nem mindenki kapta az ige szószéki szólásának kegyelmi ajándékát: van, aki ezzel, más meg amazzal tud kiváltképpen szolgálni. „Mindenki, amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai!” – hallottuk mai igénkben. Tehát a sáfárkodás, vagyis a beosztás a mi dolgunk. Az ember életének sikere el sem képzelhető másként, csak jó beosztással – egyébként szétfolyik. Mindenki tudja, hogy aki igazán szolgál, az nem elvesztegeti idejét, hanem éppenséggel a tényleges tartalmával tölti meg!

Ezért kívánom szívem szerint, hogy fakadjanak a nagy átélésekből, a csodás pillanatokból csöndes, belső növekedések! Őrizzük bensőnkben a kapott kijelentés nagyságát, éljünk belőle – de legyen tisztulás, erősödés, és növekedés is belőle! El ne bízzuk magunkat a kijelentések nagysága miatt (2Kor 12,7) – hogy oda ne érkezzünk, mint Péter, aki csak emberi dolgokra gondolt, nem is egyszer – s könnyeivel fizetett hitetlenségéért… (Mát 27,75) Higgyük, hogy életünk s üdvösségünk kulcsa jó helyen: Jézusnál van. Az ő kezében az oldás és a kötés, a kinyitás és a bezárás: találjuk meg mindezeket újra és újra a legjobb helyen – őnála. Szavainkkal és tetteinkkel pedig ne eltávolítsunk, hanem hozzá vezessünk embereket – váljanak cselekedeteink üzenetté – evangéliumot hordozó igehirdetéssé! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, köszönjük a veled találkozás szent pillanatát, amikor igazán megérthettük, ki is vagy te! Segíts, hogy ne menjenek feledésbe az áldott találkozások, hanem éljenek lelkünkben, sőt kísérjenek halálunk órájáig! Segíts, hogy életváltozás és lelki növekedés fakadjon ezekből, hogy amikor eljön az óra, ne legyünk magánosak és hitetlenek, hanem boldogan készülhessünk a veled való örök együttlétre! Imádkozunk egy évtizedek óta hűségesen szolgáló presbiternő testvérünkért, könyörülj rajta nagy és nehéz betegségében. Imádkozunk az ország gyógyulásáért, melyben élünk: könyörülj rajtunk, hogy ne jobban és jobban széthulljon e nemzet, hanem értelmes lelki növekedésben megtanulja saját javát munkálni. Segíts munkánkban és családunkban: adj áldott, imádságos pillanatokat és megnyíló igéket. Szentlelkeddel vezess az igazság ösvényein – Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket!  Ámen.