Rendkívüli karácsony

Igehirdetés 2016. december 25.

Rendkívüli karácsony

Lekció: Lk 2,1-12

Textus: Lk 2,13-14

„És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték Istent és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”

 

Karácsonykor minden rendkívüli. A dolgok nem olyanok, mint általában lenni szoktak. Augustus népszámlálása felbolydítja a birodalmat; Józsefnek döntenie kell, elveszi-e várandós menyasszonyát, s a pásztorok angyali éneket hallanak az égbolt magasából! Minden rendkívüli. De lehet-e másként, amikor Betlehemben olyan fiú születik, aki imádkozik majd a világért, s nem csak azért – hanem még azokért is, akik keresztre szögezik őt!

“Angyali éneket” valaha is följegyezni csak a legnagyobbaknak és legtisztábbaknak sikerült – az evangélisták pedig ilyenek. Vigyázunk is minden betűjükre ezredévek óta. Felekezetek falai fölött is zeng, és csodásan összeköt a bibliai idézetből lett karácsonyi ének: „Dicsőség, mennyben az Istennek…! Békesség, földön az embernek…!”

A jól ismert ének szépségét nem csak népies bája, hanem evangéliumi hitele is adja; egyszerűségében is olyan tanítást rejt, ami fölemeli a szívet. Először az égre tekint, a mennybe Istenhez, és azután a földre – s pontosan így is kell. Minden más csak összezavar és elkeserít. Tanuljuk e sorrendet, s más lesz az életünk!

Mit értsünk viszont ezeken a szavakon, hogy „Dicsőség mennyben az Istennek”? A fényre gondolunk, a ragyogásra, amint a festményeken is látni – s nem vagyunk messze az igazságtól. Isten „hozzáférhetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,16), – s a világ jelenségei közül valóban a fény áll a legközelebb megfoghatatlan mivoltához. Ám a bibliai „dicsőség” fogalma még annál is többet mond, hogy fény. Utal mindarra, ami művészi, arányos és mestermívű – ami valami újat és szépet hoz be a világba. (2Móz 28,2) Jelenti továbbá azt, ami odaillő (Péld 20,29), megfelel a természetének s betölti rendeltetését, pont jó, ahogy van; a legfontosabb tartalma azonban e fogalomnak a „fontosnak, súllyal bírónak, jelentősnek lenni”.

A karácsonyi éjszakában minden a megszokott volt; a birkanyáj, a rakott tűz, a körben ólálkodó farkasok megvillanó szeme, az őrködők kezében a furkósbot – ám valamelyik pásztor szívéből kiszakad az eksztatikus kiáltás a betlehemi éjszakában: „Dicsőség mennyben az Istennek!” Ilyet mindennapi állapotunkban nem mondunk – ehhez „ki kell lépni önmagunkból”. A megragadott lélek elvarázsolt pillanata nyilvánul meg így, a köznapi emberé sosem. Az evangélium szerint e kiáltást nem is ember, hanem angyal énekelte – aki pedig később írásba foglalta, csak annak zengő égi tenorját követte.

Ezeket tudva így fordíthatjuk karácsonyi igénket: „Dicsőség mennyben az Istennek, azaz: Jelentősége csak annak van, ami Istenhez tartozik, minden más viszonylagos!”

Miért kellenek az ünnepek? Hogy kiszakadjunk ezekből a viszonylagos dolgokból. Az érdekek, a gyanakvások, az apró és mégis eltúlzott sérelmek világából, meg a kicsinyes gondok közül, ahol annyit, de annyit időzünk – szinte ott telik el egyetlen egy, gyönyörű szép életünk… Milyen jó, hogy van karácsony! Jó újra meghallani a boldog „eksztázis”, a köznapi mivoltunkból kilépés hangját: Dicsőség mennyben az Istennek! Miért foglalkozzunk mindig a jelentéktelen dolgokkal? Miért engednénk, hogy elborítson, ami nem Istenhez tartozik, csak apró hasznainkhoz s homályos szorongásainkhoz?

A karácsonyt éppen az teszi, hogy rendkívüli. Varázsos pillanat, amikor ég és a föld összeér. Ilyenkor érthetjük meg, hogy csak az lényeges az életünkből, aminek köze van Istenhez. S lehet valaki birkapásztor vagy kelet egész tudásának bírója, ha ennek felismerése szívében végbemegy, ezredévekre ír evangéliumot. „Dicsőség a magasságban Istennek!” Elhalványul a félelem, mellékessé válik a hiúság, nem számít a haszon – csak annak marad már súlya, ami Istenhez tartozik, amihez neki köze van.

De nézzük az „eksztatikus kiáltás” másik felét. „A földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” A föld az ég után következik, nem pedig előtte van: hány élet boldogtalanságának kulcsa rejlik ez egyszerű tudásban! Elmerülnek a szeretetben és a gyűlöletben, belefelejtkeznek a szerzésbe és a vesztésbe, építenek és rombolnak – s azt hiszik, élnek. De maguk is tudják, hogy nem – azért kell olyan nagyon állítani. Rázzák az öklüket, ütnek a levegőben valakit a mutatóujjukkal, dühödt cikkeket írnak és olvasnak – mégis üres minden. Valami hiányzik. Micsoda? Éppen a lényeg – az áldás, az ég jelenléte! Pontosan az, hogy ne a földi dolgokkal kezdődjön és érjen véget minden. Ez nagyon tud hiányozni. Kiüresíti magát az életet. Maradnak az „ügyek”, a versengés és a többi, végül pedig a szerencsétlen tárgyak, s azok is cserbenhagynak. De nem ők tehetnek róla.

Mert legyen „a föld” a második, sosem az első. És igen, tegye zárójelbe a legnagyobb sérelmet, a mégoly hasznot, a megszerezhető elismerést e tudás, hogy mindez csak – második! Nem ezért születtem. Hazám az Úrnál van, tőle jövök és hozzá térek – itt csak vendég vagyok. Amit látok, az csak a világ; szép és érdekes, de üres.

Egészen addig üres, amíg meg nem jelenik rajta az áldás, az ég jelenvalósága. Amíg az ige testté nem lesz. A bibliai „békesség” ezt jelenti – eljön hozzánk irgalmas Szabadítónk, „…mint naptámadat, a magasságból!” (Lk 1,76-79)

Ez a békesség az, ami nélkül „nincs békesség” (Zsolt 38,4  Ézs 48,22  Jer 6,14  Ez 13,10), de ami nélkül boldogság sincs. Csak üres „élet” van, amiből végül nem marad semmi. Nem lenne fontos akkor hát a „békesség a földön”? Dehogynem. Mint visszfény és tükörkép szólhat magunkról: így véges és szomorú, netán dühödt és ellenséges. Látni elég ilyet. Kár érte, szólhatna másról is. Amint azonban nem „magunkról szól” már az életünk, az ige kezd benne is testté lenni, úgy megjelenik a remény, hogy volt értelme megszületni. Miért? Mert elkezd teret adni a mulandó az örökkévalónak, a káprázat a valóságnak. Nem csak az „idegen anyag” szaporodhat testünkben, meg „szívünkben a halál”, amint a költő mondja, hanem a valódi élet és az örök ragyogás is. Átjár a Lélek, amikor belülről megvilágít az ige: ilyenkor „eljön” az, aki Van, Volt – a Mindenható! (Jel 1,8)

Így már lesz békesség a földön. Az eredeti szó itt „országot” jelöl, éspedig földrajzi értelemben. Az áldott békesség ugyanis csakis konkrét szélességi és hosszúsági paraméterek közt valósulhat meg, sohasem a levegőben. Ez különbözteti meg az elvi keresztyénséget a valóságostól. Tartozik hozzá utca, házszám – az a színtere. Ha ott nincs, sehol nincs. De miért ne lehetne ott? „A földön békesség” – ez a szó éppen ilyesmit jelent!

„…és az emberekhez jóakarat!” – ami szépen és nagylelkűen hangzik. Mindenki kapjon jóakaratot. Én mégis szívesebben hallom azt, amit némely Biblia-fordítások itt így hoznak: „…és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” Ez követelményt is állít, igaz. De milyen jóakarat jár annak, aki kamionnal szándékosan az emberek közé hajt, hogy minél többet megöljön…? Békesség és áldás annak, aki maga is jót akar: a gonosz és gyilkos embereknek viszont igazság és ítélet jár. Az indulat – minden azon múlik! Ha már a szívünkben haragot, bosszúvágyat megtűrünk, csak idő kérdése, mikor lesz belőle tett. Ezért mondja Megváltónk, hogy ne legyenek ellenségeink (Mt 5,44-48), s ezért tanít a prófétai és apostoli szó is pontosan ugyanerre. (Zak 7,10  Jak 5,9)

Ám ehhez „rendkívüli karácsony” kell – valódi kizökkenés. Anélkül nem megy. Az asszonytól született ember önző, magunkat szeretjük a legjobban – s igazolásunkra mindig külső ellenséget is keresünk. Találunk is. Bármilyen szomorú, de ilyenek vagyunk. Jézus viszont azért született abban a betlehemi éjszakában, hogy ne maradjunk ilyenek. A megváltás, amit nekünk hozott abban áll, hogy mutat egy utat, ami – más. Nem nehéz megkedvelni, mert a legnemesebb út. Egyenesen arisztokratikus – még ellenségeinket is szeretni! Ne feledjük őt, amikor a karácsonyfa alatt állunk, s örülünk az ajándékozásnak. Örömünknek ára volt: ő értünk adta magát, bűnösökért. Belőle, az ő nagy szeretetéből telik nemes gondolkodásra – máshonnan nem!

Legyen hát első, amit első hely illet: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Dicsőség, azaz jelentőség egyedül őt illeti; s a mi életünkből is csupán azt, ami már az övé. A többi nemesüljön át, menjen át tulajdonába! Amit megtartunk, megromlik, mint a másnapra eltett manna. (2Móz 16,18-20) Még ételünk is az Úré, amit megeszünk! Emlékeztessen a terített ünnepi asztal áldása az ajándékozó Úrra; legyen rendkívüli a karácsony. Az első is az volt! Kapcsolódjon össze újra menny és föld, Lélek és ember: így karácsony a karácsony.

„És a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Utca, házszám – hallottuk! Kizökkenni nagy önzésünkből, egoizmusunkból, sértődékenységünkből; azokkal együtt ugyanis nem megy. Íme, a ma „eksztázisa”. Jézus evégett jött szabadításunkra. Gyönyörködjünk hát az ő jóságában, tanuljuk el szelídségét (Mt 11,29), s nem múlik majd el a karácsony nyomtalanul. Lesz békesség, az áhított, áldott békesség – az egész földön. Így is legyen! Ámen.

 

Imádság

Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én megtartóm előtt! Ámen.