Igehirdetés 2016. december 25.
Rendkívüli karácsony
Lekció: Luk 2,1-12
Textus: Luk 2,13-14
„És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték Istent és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
Igehirdetés
Karácsonykor minden rendkívüli. A dolgok nem olyanok, mint általában lenni szoktak. Augustus népszámlálása felbolydítja a birodalmat; Józsefnek döntenie kell, elveszi-e várandós menyasszonyát, s a pásztorok angyali éneket hallanak az égbolt magasából. Minden rendkívüli. De lehet-e másként, amikor Betlehemben olyan fiú születik, aki imádkozik majd a világért, s nem csak azért – hanem még azokért is, akik keresztre szögezik őt…!
“Angyali éneket” valaha is följegyezni csak a legnagyobbaknak és legtisztábbaknak sikerült – az evangélisták pedig ilyenek voltak. Vigyázunk is minden betűjükre ezredévek óta. Felekezetek falai fölött is zeng, és csodásan összeköt a bibliai idézetből lett karácsonyi ének: „Dicsőség, mennyben az Istennek! Békesség, földön az embernek…!”
A jól ismert ének szépségét nem csak népies bája, hanem evangéliumi hitele is adja; egyszerűségében is olyan tanítást rejt, ami fölemeli a szívet. Először az égre tekint, a mennybe – Istenhez, és azután a földre: s pontosan így is kell. Minden más csak összezavar és elkeserít. Tanuljuk a sorrendet, s más lesz az életünk!
Mit értsünk viszont a szavakon, hogy „Dicsőség, mennyben az Istennek”…? A fényre gondolunk: a ragyogásra, amint a festményeken is látni – s nem vagyunk messze az igazságtól. Isten „hozzáférhetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,16), – és a világ jelenségei közül valóban a fény áll a legközelebb megfoghatatlan mivoltához. Ám a bibliai „dicsőség” még annál is többet mond, hogy fény. Utal mindarra, ami művészi, arányos és mester mívű – ami újat és szépet hoz be a világba. (2Móz 28,2) Jelenti továbbá azt, ami odaillő (Péld 20,29), megfelel a természetének s betölti rendeltetését: pont úgy jó, ahogy van. Legfontosabb tartalma azonban e fogalomnak a „súllyal bírónak, jelentősnek lenni.”
A karácsonyi éjszakában minden a megszokott volt. Birkanyáj, rakott tűz, körben ólálkodó farkasok megvillanó szeme, az őrködők kezében a furkósbot – ám valamelyik pásztor szívéből kiszakad az eksztatikus kiáltás a betlehemi éjszakában: „Dicsőség mennyben az Istennek…!” Ilyet mindennapi állapotunkban nem mondunk – ehhez „ki kell lépni önmagunkból.” A megragadott lélek nyilvánul meg így, a köznapi ember sosem. Az evangélium beszámolója szerint e kiáltást nem is ember, hanem angyal énekelte – aki pedig később írásba foglalta, csak annak zengő, égi tenorját követte.
Ezeket tudva így fordíthatjuk karácsonyi igénket: „Dicsőség mennyben az Istennek, azaz: Jelentősége csak annak van, ami Istenhez tartozik – minden más viszonylagos.”
Miért kellenek az ünnepek? Hogy kiszakadjunk ezekből a viszonylagos dolgokból! Az érdekek, a gyanakvások, az apró és mégis eltúlzott sérelmek világából, meg a kicsinyes gondok közül, ahol annyit, de annyit időzünk – szinte ott telik el egyetlen egy, gyönyörű szép életünk… Milyen jó, hogy van karácsony! Jó újra hallani a boldog „eksztázis”, a köznapi mivoltunkból kilépés hangját: Dicsőség mennyben az Istennek! Miért foglalkoznánk mindig a jelentéktelen dolgokkal? Miért engednénk, hogy elborítson, ami nem Istenhez tartozik – csak apró hasznainkhoz s homályos szorongásainkhoz…?
A karácsonyt éppen az teszi, hogy rendkívüli. Varázsos pillanat, amikor ég és a föld összeér. Ilyenkor értjük meg, hogy csak az lényeges az életünkből, aminek köze van Istenhez. S lehet birkapásztor vagy kelet egész tudásának birtokosa, ha ennek felismerése szívében végbemegy, ezredévekre ír evangéliumot. „Dicsőség a magasságban Istennek!” Elhalványul a félelem, mellékessé válik a hiúság, nem számít a haszon – csak annak marad már súlya, ami Istenhez tartozik, amihez neki köze van.
De halljuk az „eksztatikus kiáltás” másik felét is: „A földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” A föld mindig az ég után következik, nem pedig előtte van: hány élet boldogtalanságának kulcsa rejlik az egyszerű tudásban! Elmerülnek a szeretetben és a gyűlöletben, belefelejtkeznek a szerzésbe és a vesztésbe, építenek és rombolnak – s azt hiszik, élnek. De maguk is tudják, hogy nem – azért kell olyan nagyon állítani. Rázzák az öklüket, ütnek a levegőben valakit a mutatóujjukkal, dühödt cikkeket írnak és olvasnak – mégis üres minden. Valami hiányzik. Micsoda? Éppen a lényeg – az áldás, az ég jelenléte! Pontosan az, hogy ne a földi dolgokkal kezdődjön és érjen véget minden. Ez nagyon tud hiányozni. Kiüresíti magát az életet. Maradnak az „ügyek” – a versengés és a többi, végül pedig a szerencsétlen tárgyak, s azok is cserben hagynak… De nem ők tehetnek róla.
Mert legyen „a föld” a második – sosem az első! És igen, tegye zárójelbe a legnagyobb sérelmet, a mégoly hasznot, a megszerezhető elismerést e tudás, hogy mindez csak – második! Nem ezért születtem. Hazám az Úrnál van, tőle jövök és hozzá térek – itt csak vendég vagyok! Amit látok, az csak a világ; szép és érdekes, de önmagában – üres.
Egészen addig üres, amíg meg nem jelenik rajta az áldás, az ég jelenvalósága! Amíg az ige testté nem lesz. A bibliai „békesség” ezt jelenti – eljön hozzánk irgalmas Szabadítónk „…mint naptámadat, a magasságból!” (Luk 1,76-79)
Ez a békesség az, ami nélkül „nincs békesség” (Zsolt 38,4 Ézs 48,22 Jer 6,14 Ez 13,10) – de ami nélkül boldogság sincs. Csupán üres „élet” van – amiből végül nem marad semmi. Nem lenne fontos akkor hát a „békesség a földön”…? Dehogynem. Mint visszfény és tükörkép szólhat magunkról: így véges és szomorú, netán dühödt és ellenséges. Látni sok ilyet. Kár érte – szólhatna másról is. Amint azonban nem „magunkról szól” már az életünk, az ige kezd benne is “testté lenni” – úgy megjelenik a remény, hogy volt értelme megszületni. Miért? Mert elkezd teret adni a mulandó az örökkévalónak, a káprázat pedig a valóságnak. Nem csak az „idegen anyag” szaporodhat testünkben, meg „szívünkben a halál”, amint a költő mondja, hanem a valódi élet és az örök ragyogás is! Átjár a Lélek, amikor belülről megvilágít az ige: ilyenkor „eljön” az, aki Van, Volt – a Mindenható! (Jel 1,8)
Így már lesz békesség a “földön.” Az eredeti szó itt országot jelöl, éspedig földrajzi értelemben. Az áldott békesség ugyanis csakis konkrét szélességi és hosszúsági paraméterek közt valósulhat meg, sohasem a levegőben és elvileg. Ez különbözteti meg a névleges keresztyénséget a valóságostól. Tartozik hozzá utca, házszám – az a színtere. Ha ott nincs, sehol nincs. De miért ne lehetne ott? „A földön békesség” – a szó éppen ilyesmit jelöl!
„…és az emberekhez jóakarat!” – ami szépen és nagylelkűen hangzik: mindenki kapjon jóakaratot. Én mégis szívesebben hallom azt, amit némely Biblia-fordítások így hoznak: „…és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” Ez követelményt állít. Milyen jóakarat jár annak, aki kamionnal szándékosan az emberek közé hajt, hogy minél többet megöljön…? Békesség és áldás annak, aki maga is jót akar – a gonosz és gyilkos embereknek viszont igazság és ítélet jár. Az indulat – minden azon múlik! Ha már a szívünkben haragot, bosszúvágyat megtűrünk, csak idő kérdése, mikor lesz belőle tett is. Ezért mondja Megváltónk, hogy ne legyenek ellenségeink (Mát 5,44-48) – s ezért tanít a prófétai és apostoli szó is pontosan ugyanerre! (Zak 7,10 Jak 5,9)
Ám ehhez „rendkívüli karácsony” kell – valódi kizökkenés. Anélkül nem megy! Az asszonytól született ember önző, magunkat szeretjük a legjobban mind- s igazolásunkra külső ellenséget is keresünk. Találunk is. Bármilyen szomorú, de ilyenek vagyunk. És mások is találnak ellenséget – bennünk… Ezért olyan a világ, amilyen.
Jézus viszont azért született abban a betlehemi éjszakában, hogy ne maradjunk ilyenek! A megváltás, amit nekünk hozott abban áll, hogy mutat egy utat, ami – más. Nem is nehéz megkedvelni, mert a legnemesebb út. Egyenesen arisztokratikus – ellenségeinket is szeretni! Ne feledjük őt, amikor a karácsonyfa alatt állunk, s örülünk az ajándékozásnak. Örömünknek ára volt: ő értünk adta magát. Belőle, az ő nagy szeretetéből telik nemes gondolkodásra – máshonnan nem!
Legyen hát első, amit az első hely illet: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Dicsőség, azaz jelentőség egyedül őt illeti; s a mi életünkből is csupán azt, ami már az övé. A többi nemesüljön át, menjen át az ő tulajdonába! Amit megtartunk megromlik, mint a másnapra eltett manna. (2Móz 16,18-20) Még ételünk is az Úré, amit megeszünk! Emlékeztessen a terített ünnepi asztal áldása az ajándékozó Úrra; legyen rendkívüli a karácsony ilyen értelemben is. Az első is ilyen volt! Kapcsolódjon össze újra menny és föld, Lélek és ember – így karácsony a karácsony.
„És a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Utca, házszám megye, régió – hallottuk! Kizökkenni nagy önzésünkből, egoizmusunkból, sértődékenységünkből; azokkal együtt ugyanis nem megy. Íme, a ma „eksztázisa.” Jézus evégett jött szabadításunkra! Gyönyörködjünk az ő jóságában, tanuljuk el szelídségét (Mát 11,29) – s akkor nem múlik el a karácsony nyomtalanul. Lesz békesség, áhított, áldott békesség – az egész földön. Így is legyen! Ámen.
Imádság
Magasztalja lelkem az Urat – és szívem ujjongjon Isten, az én egyetlen valódi Megtartóm előtt…! Ámen.
