Személyiségünk megépítése és gondozása

Igehirdetés 2009. február 1.

Személyiségünk megépítése és gondozása

 

Lekció: 5Móz 28,1-9
Textus: 5Móz 28,15  5Móz 28-29,  5Móz 28,47

„De ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára….megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral….intő jel és csoda gyanánt lesznek azok rajtad és utódaidon.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hozzád jövünk, hogy megépíts minket romlásunkból. Nálad keresünk menedéket félelmünkben, tőled kérünk útmutatást kételyeink közt. Nincs elég bölcsességünk önmagunkban, és erőink mind kevesek ahhoz, hogy tegyük a jót, amit megismertünk. Őszinte szívvel keresünk téged, minden élet és minden igazság forrását, hogy adj nekünk most mennyei valóságodból. Közöld velünk, kérünk, a kegyelem erejét. Oldozz fel minket vétkeink terhe alól Isten fiainak szabadságára, hiszen te magad mondtad, hogy a fiak szabadok. Szeretnénk a te fiaidhoz méltó életet élni, és tudjuk, te azt ígérted, akik Krisztusban hisznek, azokat felhatalmazod arra, hogy Isten fiaivá legyenek. Ezzel a bizalommal jöttünk most ide, és kérjük, töltsd be most szent várakozásunkat. Bízd ránk gondolataidat, és közöld velünk erődet, hogy megtisztult szívvel és megerősödött szeretettel térhessünk majd haza a te házadból. Ámen.

 

Igehirdetés

Manapság már közhelynek számít az a gondolat, hogy az ember nincsen készen. Sokat mondogatjuk ezt, és mégis ritkán vesszük komolyan, és ritkán vonjuk le belőle a következtetéseket. Mert az igaz, hogy amikor a kisbaba megszületik, nem hogy járni vagy enni, de még látni sem tud rendesen, és évekbe telik, amíg eljut ahhoz, hogy biztosan járni tud, és meg tudja majd teremteni magának még az ennivalót is. Aztán az emberek közti helyzetében mindenkinek legalább húsz-harminc évre van szüksége, hogy olyan munkát bízhassanak rá, amiben felelősen helyt tud állni és másoknak is, magának is javára van. Lelki-erkölcsi értelemben pedig egész életünkre nézve érvényes, hogy nem vagyunk készen, mindig újabb kihívásokkal és próbákkal kell szembenéznünk és azokkal győztesen megküzdenünk, hogy emberhez méltó életet éljünk, és kifejlesszük azt az ént magunkban, amit valóban érdemes elvinni magunkkal innen az örökkévalóságba.

Tudjuk, hogy ahol az állatoknál az ösztönök vannak, ott az embernél a szabadság, a nyitott lehetőség van. Ahol az állatokat eligazítják a beléjük írt törvények, ott nekünk embereknek magunknak kell eldöntenünk, mit kezdünk életünk idejével, mit kezdünk az erőnkkel és mit kezdünk a lehetőségeinkkel. Földi életünknek alapjában ez a legnevezetesebb kérdése: mit hozunk ki önmagunkból, mit kezdünk azzal, amink van, mit kezdünk az adottságainkkal. És nehogy valaki itt anyagiakra, pénzre és vagyonra gondoljon, hiszen kevesen vannak, akiknek ilyen egyáltalán van, viszont emberi adottságokban mindnyájan nagyon is gazdagok vagyunk. És még csak nem is testi, fizikai adottságokra kell itt gondolnunk, hiszen tudunk sánta és púpos emberekről, akik csodálatos életműveket hagytak maguk után, ezreket gazdagítva, és tudunk hibátlan, sőt kitűnő testi adottságokkal bíró emberekről, akik szép és tetszetős küllemmel bírtak ugyan, talán meg is igéztek ezekkel sokakat, mégis elzüllöttek és végül úgy is haltak meg.
Mert nem az a nagy kérdés, hogy mit hoztunk magunkkal, hanem az, hogy mit viszünk el innen, vagyis mit kezdünk azzal, amink induláskor volt. Ezt a dolgot, az ember nyitottságának, készen-nem létének dolgát így is fogalmazhatjuk: kikerülhetetlen emberi feladatunk a földi élet során a saját személyiségünket felépíteni és azt állandóan, folyamatosan gondozni is.

Nemrégiben különböző hivatalokban kellett járnom, ahol sorban különböző emberek, nagyjából ugyanannak az ügynek a katonái fogadtak. Egyrészt elképesztett az a tapasztalat, amit eddig is tudtam, de most szemtől-szembe meglátszott, hogy ahol nincs szeretet, ott az ügy látja ennek a kárát. Emberek egymás ellen dolgoznak, egymásról rosszat mondanak, ahelyett, hogy egymást segítenék, és az ügy recseg és ropog, és a dolgok nem mennek semmire. Egyszerűen csak azért, mert nincs szeretet. És ez nem csak hivatalos, de családi és személyes ügyekre nézve is pontosan így áll. Ám azt is érdekes volt megfigyelni, hogy ugyanazokban a dolgokban némelyek szenvednek, keserűen panaszkodnak, egymást vádolják, mások pedig ugyanabban az ügyben barátságosan, emberi melegséggel és jósággal fordulnak egymás és az ügy felé. Mert az egyik ember ilyennek, a másik meg olyannak építette fel a maga személyiségét, és ahogy a régi kínai közmondás tartja, harminc éves kora után már mindenki felelős az arcáért.
Elvileg persze mindnyájan szeretnénk a magunk személyiségét jónak és mások számára is pozitívnak felépíteni, de hát hogyan történik ez? És ha valamit tényleg felépítettünk már, miként kell azt állandóan úgy gondozni, hogy meg is szilárduljon, meg is maradjon, amit magunkban építettünk? Ezekre a kérdésekre próbáljunk most feleletet találni a Szentírásban!

Először tehát arra, hogy mitől is épül az emberi személyiség. Nyilván mindnyájan örököltünk egy sereg tulajdonságot, ezek közt vannak jók is, és rosszak is. De hogy melyik erősödik ki ezek közül, melyik kap közülük fontosabb hangsúlyt, és lesz jellemző tulajdonságunkká, az már azon múlik, mit kezdünk ezekkel az örökölt tulajdonságainkkal. Melyikről ismerjük fel, hogy a kárunkra van, nekünk is, talán másoknak is, és melyikről fedezzük fel, hogy abban gyengék vagyunk, pedig jó lenne benne növekedni és erősödni.

Ezekben a dolgokban egyetlen igazán biztos útmutatónk van, és az nem más, mint Isten igéje. Az „örök rendet” (Jób 42,3) ugyanis egyedül ő maga, teremtő Urunk ismeri, és ezért azt az életrendet is, amit ő nekünk szánt (és amit mi rendre elveszítünk), azt sehonnét máshonnan hitelesen meg nem ismerhetjük, mint abból, amit ő maga mond nekünk. Ha ez nem kell az embernek, akkor megtapasztalja azt, amit olyan sok ezren megtapasztalnak: „…ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára….megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral….intő jel és csoda gyanánt lesznek azok rajtad és utódaidon.” Az a vonagló világ, amiben élünk, ahol annyi a lelki értelemben vak, a tébolyodott ember, sokat tudna mesélni erről. És még a nemzedékeken átívelő következményekről is.

Mert az ember lelki növekedésében olyan az ige, mint a kenyér, amivel naponta élni kell, hiszen „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amik Isten szájából származnak” (5Móz 8,3  Mát 4,4). Ezért igaz, amit az előbb hittel énekelhettünk a szép zsoltárversben: „Az oly emberek nyilván boldogok, Kik igazsággal járnak életükben, Isten törvényére vagyon gondjuk, És aszerint élnek minden időben, Szent bizonyságit akik megőrzik, És az Istent szívük szerint keresik.” (Zsolt 119,1) Az emberi személyiség épülésének első számú tápláléka az Ige, hiszen ki más értene az emberi működésekhez jobban, mint maga azok alkotója. Az Ige az értelmünkhöz és a szívünkhöz is szól, mindig az egész lényünket szólítja meg. És akkor halljuk jól, ha egész lényünkkel, vagyis a hitünkkel és cselekedeteinkkel egyaránt válaszolunk rá. Néha csak egy egyszerű belátással leszünk gazdagabbak, de ezek a csendes és értelmes épülések nagyon fontosak a személyiségünk növekedésében, hiszen az Ige Krisztus, és amikor valóban ő, az Ige épít minket, mindig a krisztusi ember épül bennünk.

Ám ha már ezt belátjuk is, vagyis látjuk már, mi a helyes életrend, tehát most éppen mi is következik az életünkben, mi az, amire figyelnünk kell, és hogy a mi igazi énünk tulajdonképpen Krisztus, akkor még ennek a fontos felismerésnek a gyakorlatba való átültetésére is szükség van. Ez pedig rendszerint meghaladja azt az erőnket, ami nekünk magunkban, magunktól van, és ezért az igén kívül a Szentlélek is elengedhetetlenül szükséges az emberi személyiség felépítéséhez. Meg kell nyílnia az embernek az ég felé, engednünk kell, hogy az ő mennyei erői járjanak át minket, sőt könyörögnünk és esedeznünk is kell azért, hogy eljöjjön hozzánk a Szentlélek, Isten jelenvalósága. Ő majd épít, és ő majd megerősít minket, ezt minden hívő megtapasztalta már – a mi erőink kevesek ehhez. „Embereknél ez lehetetlen, de minden lehetséges az Istennél” – mondja Jézus az üdvösségről (Máté 19,26). Aki a Szentlelket hívja segítségül, az mindig ezt a „mindenre elég erős” Istent hívja be a szívébe. És ha ő eljön, akkor csodák történnek.

Végül azonban az ember sem hiányozhat mindebből, hiszen mégis csak rólunk van szó. Szakadatlan igyekezetünkre van szükség ahhoz, hogy az Ige és a Szentlélek ne munkálkodjanak hiába, mert az emberi lanyhaság, az emberi igyekezet hiánya teljesen tönkre tudja tenni Istennek még a legnagyszerűbb munkáit is. „Akit én szeretek, megfeddem azt, légy buzgóságos azért, és térj meg!” – halljuk a Jelenések könyvében (Jel 3,19). Vagyis a megtérés olykor összesen annyit jelent, hogy ne hagyja el magát az ember. Térjen meg, és legyen buzgóságosabb az imádságban, legyen buzgóságosabb a gondolkodása intenzitásában, aztán a szeretet gyakorlásában, tehát ne maradjon lanyha! Mert a személyiségünk felépüléséhez mi magunk is kellünk, igaz, csak az Ige és a Szentlélek utáni sorrendben, de mégis elengedhetetlenül. Mert Isten senkit nem űz be korbáccsal az üdvösség ajtaján, azon a „szoros kapun” nekünk magunkat kell átpréselnünk, ahol semmi mást sem vihetünk magunkkal, kizárólag a lényünket, a személyiségünket. Ez a kép azt sugallja, hogy a személyiségünk minősége fontosabb mindennél, amit az életben meg tudnánk szerezni, s magunkkal tudnánk vinni.

Ha pedig ez valóban így van, akkor itt az a kérdés, hogyan történik ennek a szakadatlanul megújuló, épülő és növekedő személyiségnek a gondozása ahhoz, hogy életben is maradjon, ami egyszer tényleg életté lett már bennünk. Hiszen minden, ami él, gondozásra szorul, és az élet, ami nem kap neki járó gondozást, elpusztul.

Ha az előbb ezeket mondtuk, Ige, Szentlélek és emberi igyekezet, akkor most ezeket mondjuk: először is lelki-szellemi táplálkozás a szó egészen köznapi értelmében. Az ige az üdvre táplálja az életünket, de nem vagyunk képesek mindig a végső, nagy irányponttal foglalkozni, ezért szükségünk van annak megfelelő, azzal összhangzó egyszerűbb, köznapibb lelki-szellemi táplálékra is. Az igazán nagy művészek alkotásai mindig ebbe az irányba mutatnak. Valaki egyenesen úgy fogalmazott, hogy a művészet templom-rablás, vagy pedig templom-gazdagítás, természetesen átvitt értelemben. Az alkotásokat az méri meg, mennyire képesek közelebb vinni minket igazi életünkhöz, azaz Isten országához. Az embernek olykor ki kell lépnie ehhez a maga megszokott szellemi étrendjéből, bátrabban kell tájékozódnia, és bátrabban kell megítélnie az alkotásokat is az egyetlen igaz mércén, a feltámadott Jézuson. Mert ő az igaz Bíró, ezért minden más mérce érvénytelen. Aki nála lejjebb teszi a mércét, az biztosan el fogja veszíteni az irányt. „Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek”, ahogy az apostol mondja (Róm 11,36).

Ezt a szabad és bátor, de mindenkor a Krisztust kereső kitekintést szépen kiegészítik az önmagunkra mért próbák. Módszert ugyanis mindenkinek magának kell csinálnia, hiszen mindenki maga tudja igazán, neki miben kell leginkább erősödnie. Az embernek gyakorolnia kell magát, mondja megint csak az apostol, különben szépen csendben elzüllik. Egy nemzetközi porondokon ünnepelt, befutott zongorista-karmester mondta el a minap a napirendjét. Elmúlt ötven éves, betéve tudja a legnagyobb zongoraműveket, és naponta rendszeresen mégis négy órát gyakorol, mintha kezdő lenne. „Ebben gyakorlom is magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt mindenkor”, mondja Pál, amikor arról van szó, hogy az embert nagyon fogva tartja ez a világ, holott megfelelő „gyakorlás” révén lelki szemeinkkel már sokkal biztosabban láthatnánk a feltámadás világát is (Csel 24,16). Tehát önmagunk kipróbálása és „gyakorlása” elengedhetetlen része a személyiségünk gondozásának.

A legfontosabb azonban mégis csak az, hogy mindezeket gyakorolva, tehát a szélesebbre nyitott szellemi orientációt és az önmagunkra mért próbákat komolyan véve is, hagyjuk rá magunkat az élő Isten kegyelmére. Így gondozzuk emberi személyiségünket a leghelyesebben. Ez persze nem önmagunk elengedését jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem abban a végső bizonyosságunkban való naponkénti erősödésünket, hogy „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van.” (Róm. 8,38-39). Az a végső bizonyosság élteti a lelkünket az örök életre, hogy életünk igazi súlypontja nem önmagában az életben van, hiszen az a maga fizikai voltában keletkezett és valamikor el is fog múlni. Életünk igazi súlypontja Krisztusban van, aki meghalt értünk. Azóta nincs olyan hatalom, sem az életben, sem a halálban, és nincs olyan magasság vagy mélység sem, de semmilyen teremtmény sem, aki ebből a szeretetből minket ki tudna szakítani. Krisztus és az ő szeretete nagyobb náluk. A mi dolgunk annyi, hogy rábízzuk magunkat, és végül megtapasztaljuk majd: „Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja”. (272. dics. 1. v.)

Ő mondja nekünk ma: ember, figyelj oda a lényed, emberi személyiséged megépítésére és legyen figyelmed és szereteted állandó gondozására is. Én is veled leszek és megáldom minden dolgodat. Legyen igém az útmutatód, Szentlelkem pedig az erőd, és saját igyekezeted se hiányozzon belőle. Ha pedig naponként gondozni is akarod, amit már megépítettem tebenned, akkor bátran tárd szélesebbre a tájékozódásodat, és vegyél észre engem mindenhol, ahol csak ott vagyok. Gyakorold személyiségedet a magadra mért próbákkal, és erősödni fogsz általuk. De el ne feledkezz arról, hogy egészen rám bízzad magad, mert akkor jársz jó úton. Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, Istenednek szavára, és megtartod parancsolatait, akkor az Úr a maga szent népévé emel téged. Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy egészen és teljesen, minden fenntartás nélkül rád bízhatjuk magunkat, mint a gyermek az édesanyjára, mert neked valóban gondod van mireánk. Köszönjük, hogy a kegyelem valóság, sőt, az egyetlen igazán fontos valóság ebben a földi életben, amiből élhetünk, és amiből megújulhatunk. A te kegyelmed jobb az életnél, és égig ér a te hűséged. Így kérjük, ebben a bizonyosságban áldásodat most hirdetett igédre, Szentlelked munkálkodására és a mi igyekezeteinkre is. Te adj nekünk gazdag kitekintést és megújuló látást, te segíts minket önmagunk megpróbálásában és gyakorlásában, hogy amit bennünk építettél, az megmaradjon és éljen. Imádkozunk az állásukat az elmúlt hetekben elvesztett emberekért, akiknek talán családja is ellátatlan maradt, imádkozunk a fázókért, a betegekért és az otthonukból utcára kerültekért. Segíts minket egymás iránt több szeretetre és szolidaritásra, mint amivel eddig éltünk. Igazgasd lépteinket a most következő hét napjaiban, hogy el ne tévedjünk a te útjaidról. Ámen.