Igehirdetés 2009. február 1.

Személyiségünk megépítése és gondozása

 

Lekció: 5Móz 28,1-9
Textus: 5Móz 28,15  5Móz 28-29,  5Móz 28,47

„De ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára….megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral….intő jel és csoda gyanánt lesznek azok rajtad és utódaidon.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hozzád jövünk, hogy megépíts minket romlásunkból. Nálad keresünk menedéket félelmünkben, tőled kérünk útmutatást kételyeink közt. Nincs elég bölcsességünk önmagunkban, és erőink mind kevesek ahhoz, hogy tegyük a jót, amit megismertünk. Őszinte szívvel keresünk téged, minden élet és minden igazság forrását, hogy adj nekünk mennyei valóságodból. Közöld velünk a kegyelem erejét – oldozz fel minket vétkeink terhe alól Isten fiainak szabadságára, hiszen te magad mondtad, hogy a fiak szabadok. Akik Krisztusban hisznek, azokat felhatalmazod, hogy Isten fiaivá legyenek. Ezzel a bizalommal jöttünk ide, és kérjük, töltsd be most szent várakozásunkat. Bízd ránk gondolataidat, közöld velünk erődet, hogy megtisztult szívvel és megerősödött szeretettel térhessünk haza házadból. Ámen.

Igehirdetés

Manapság közhelynek számít a gondolat, hogy az ember nincsen készen. Sokat mondogatjuk, de ritkábban vesszük komolyan, és vonjuk le belőle a következtetéseket. Amikor a kisbaba megszületik, nem hogy járni vagy enni, de még látni sem tud rendesen, s évekbe telik, amíg eljut ahhoz, hogy biztosan meg tudja teremteni magának az ennivalót. Az emberek közti helyzetében mindenkinek húsz-harminc évre van szüksége, hogy olyan munkát bízhassanak rá, amiben helyt tud állni és másoknak is, magának is javára van.

Lelki-erkölcsi értelemben pedig egész életünkre nézve érvényes, hogy “nem vagyunk készen” – mindig új kihívásokkal és próbákkal kell szembenéznünk és megküzdenünk, hogy emberhez méltó életet éljünk, és kifejlesszük azt az ént magunkban, amit valóban érdemes elvinni az örökkévalóságba.

Ahol állatoknál az ösztönök vannak, mint vezérlő erők, ott az embernél a szabadság, a nyitott lehetőség van. Azokat eligazítják a beléjük írt törvények, nekünk viszont magunknak kell eldöntenünk, mit kezdünk életünk idejével, erőinkkel és  lehetőségeinkkel. Földi életünk legnevezetesebb kérdése: mit hozunk ki önmagunkból, azzal, amink van – mit kezdünk az adottságainkkal.

Nehogy valaki itt anyagiakra, pénzre és vagyonra gondoljon, hisz kevesen vannak, akiknek ilyen egyáltalán van – de emberi adottságokban mindnyájan nagyon is gazdagok vagyunk. Még csak nem is fizikai adottságokra kell itt gondolnunk, hisz tudunk sánta és púpos emberekről, akik csodálatos életműveket hagytak maguk után, ezreket, milliókat gazdagítva – és voltak hibátlan, kitűnő testi adottságokkal bíró emberek, akik szép és tetszetős küllemmel bírtak, meg is igéztek ezekkel sokakat: mégis elzüllöttek és úgy is haltak meg.

Nem az a nagy kérdés, mit hoztunk magunkkal, hanem az, hogy mit viszünk el innen, vagyis mit kezdünk azzal, amink induláskor volt. Az ember nyitottságának, “készen-nem létének” dolgát így is fogalmazhatjuk: kikerülhetetlen feladat földi életünk során személyiségünket felépíteni és azt állandóan, folyamatosan gondozni.

Nemrégiben különböző hivatalokban kellett járnom, ahol sorban különböző emberek, nagyjából ugyanannak az ügynek a katonái fogadtak. Egyrészt elképesztett az a tapasztalat, amit eddig is tudtam, de most szemtől-szembe meglátszott, hogy ahol nincs szeretet, ott az ügy látja ennek a kárát. Emberek egymás ellen dolgoznak, egymásról rosszat mondanak, ahelyett, hogy egymást segítenék, és az ügy recseg és ropog, és a dolgok nem mennek semmire.

Egyszerűen csak azért, mert nincs szeretet. És ez nem csupán hivatali, de családi és személyes ügyekre nézve is így áll. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy ugyanazokban a dolgokban némelyek szenvednek, keserűen panaszkodnak, egymást vádolják, mások pedig barátságosan, emberi melegséggel és jósággal fordulnak embertársaik és az ügy felé. Mert az egyik ilyennek, a másik meg olyannak építette fel személyiségét, és amint a régi kínai közmondás tartja “Harminc éves kora után már mindenki felelős az arcáért…” Ez pedig, úgy lehet még fiziognómiai értelemben is megállja a helyét.

Elvileg persze mindnyájan szeretnénk a magunk személyiségét jónak és mások számára pozitívnak felépíteni – de hát hogyan történik az? És ha valamit tényleg fölépítettünk, miként kell azt úgy gondozni, hogy meg is szilárduljon,  ne dőljön össze, sőt folyton erősödjön? Ezekre a kérdésekre próbáljunk most feleletet találni a Szentírásban.

Egyáltalán hogyan épül az emberi személyiség? Mindnyájan örökölünk egy sereg tulajdonságot, jókat és rosszakat. Hogy melyik erősödik, kap közülük hangsúlyt s lesz jellemző vonássá, az már azon múlik, melyiket ismerjük fel, hogy kárunkra van – vagy éppenséggel azt, hogy abban gyengék vagyunk, jó lenne benne növekedni és erősödni.

Ebben azonban egyetlen igazán biztos útmutatónk van, s az Isten igéje. Az „örök rendet” (Jób 42,3) egyedül ő maga, teremtő Urunk ismeri, s ezért azt az életutat is, amit ő nekünk szánt máshonnan hitelesen meg nem ismerhetjük, mint abból, amit ő mond nekünk. Ha ez nem kell, megtapasztalhatjuk, amit oly sok ezren megtapasztalnak: „…ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára….megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral…. intő jel és csoda gyanánt lesznek azok rajtad és utódaidon.” A vonagló világ, amiben élünk, ahol annyi a lelki értelemben vak és tébolyodott, sokat tudna mesélni erről. Még a dolog nemzedékeken átívelő mivoltáról is.

Mert a lelki növekedésben az ige a legfontosabb táplálék, amivel naponta élni kell, hisz „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amik Isten szájából származnak” (5Móz 8,3  Mát 4,4). Ezért igaz, amit az előbb hittel énekelhettünk a szép zsoltárversben:

„Az oly emberek nyilván boldogok, kik igazsággal járnak életükben,

Isten törvényére vagyon gondjuk, és aszerint élnek minden időben,

Szent bizonyságit akik megőrzik, és az Istent szívük szerint keresik.”

(Zsolt 119,1)

Az emberi személyiség épülésének első számú tápláléka az Ige, hisz ki értene az emberi működésekhez jobban, mint azok Alkotója. Értelmünkhöz és a szívünkhöz egyaránt szól: mindig a teljes lényünket szólítja meg. Akkor halljuk jól, ha egész mivoltunkkal, vagyis hitünkkel és cselekedeteinkkel is válaszolunk rá. Néha egyszerű belátással leszünk gazdagabbak, ám ezek a csendes épülések nagyon jelentősek személyiségünk növekedésében, hisz az Ige Krisztus, és amikor valóban ő épít minket, mindig a krisztusi ember épül bennünk.

Ám ha már ezt belátjuk, vagyis értjük már, most éppen mi is következik az életünkben, mi az, amire figyelnünk kell, és hogy igazi “énünk” tulajdonképpen Krisztus, akkor ennek a fontos felismerésnek a gyakorlatba átültetésére is szükség van. Ez pedig meghaladja azt az erőnket, ami magunkban, magunktól van – így az ige igazságán túl a Szentlélek is elengedhetetlen a személyiség felépítéséhez. Meg kell nyílnia az embernek az ég felé, hogy az ő mennyei erői járjanak át minket, sőt könyörögnünk és esedeznünk kell, hogy jöjjön el hozzánk a Szentlélek, Isten jelenvalósága! Ő majd épít és megerősít, ezt minden hívő megtapasztalta már – a mi erőink kevesek ehhez. „Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél” – mondja Jézus az üdvösségről (Máté 19,26). Aki az ő Szentlelkét hívja segítségül, az a „mindenre elég erős” Istent hívja be a szívébe. Ha ő eljön, akkor pedig csodák történnek!

Végül azonban az ember sem hiányozhat mindebből, hiszen mégiscsak rólunk van szó. Szakadatlan igyekezetünkre van szükség, hogy az Ige és a Szentlélek ne munkálkodjanak hiába, mert az emberi tunyaság, az igyekezet hiánya tönkre tudja tenni Isten legnagyszerűbb munkáit is. „Akit én szeretek, megfeddem azt, légy buzgóságos azért, és térj meg!” – halljuk az igében. (Jel 3,19). Vagyis a megtérés olykor összesen annyit jelent, hogy ne hagyja el magát az ember. Térjen meg, azaz legyen buzgóságosabb az imádságban, gondolkodása intenzitásában, komolyságában, aztán a szeretet gyakorlásában – tehát ne maradjon lanyha!

Személyiségünk épüléséhez magunk is kellünk, bár csak az Ige és a Szentlélek utáni sorrendben – mégis elengedhetetlenül. Isten senkit nem űz be korbáccsal a „Szoros kapun”, az üdvösség ajtaján – ott magunkat kell átpréselnünk: semmi mást nem is vihetünk, kizárólag a lényünket. A kép egyértelművé teszi, hogy belső létezésünk minősége fontosabb mindennél, amit csak meg tudunk az életben szerezni!

Ha pedig ez valóban így van, akkor az a kérdés, miként történik az épülő és növekedő személyiség gondozása, hogy életben is maradjon, ami egyszer jól megvalósult. Ami csak él, gondozásra szorul – ami pedig nem kap neki kijáró gondozást, elpusztul.

Az előbb azt mondtuk: Ige, Szentlélek és emberi igyekezet – most pedig azt, hogy lelki-szellemi táplálkozás a szó egészen köznapi értelmében. Az ige az üdvre táplálja életünket, ám nem vagyunk képesek mindig a végső nagy irányponttal foglalkozni, ezért szükségünk van azzal összhangzó egyszerűbb, köznapibb lelki-szellemi táplálékra is. Az igazán nagy művészek alkotásai mindig ebbe az irányba mutatnak. Valaki egyenesen úgy fogalmazott, hogy a művészet vagy templom-rablás, vagy pedig templom-gazdagítás.

Az alkotásokat az méri meg, mennyire képesek közelebb vinni igazi életünkhöz, azaz Isten országához. Az embernek olykor ki kell lépnie ehhez megszokott szellemi étrendjéből, bátrabban kell tájékozódnia, és bátrabban kell megítélnie az alkotásokat is az egyetlen igaz mércén, a feltámadott Jézuson. Ő az igaz Bíró – minden más mérce érvénytelen. Aki lejjebb teszi a mércét, az biztosan el fogja veszíteni az irányt. „…Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek” – ahogy az apostol mondja. (Róm 11,36)

Ezt a szabad és bátor, ám mindenkor Krisztust kereső kitekintést szépen kiegészítik az önmagunkra mért próbák. Módszert mindenkinek magának kell csinálnia, hiszen ő tudja igazán, miben kell erősödnie. Az embernek gyakorolnia kell magát, mondja megint csak az apostol – különben szépen csendben elzüllik. Egy nemzetközi porondokon ünnepelt, befutott zongorista-karmester mondta el a minap a napirendjét. Elmúlt ötven éves, betéve tudja a legnagyobb zongoraműveket, mindenhol tapsvihar köszönti, ahol pódiumra lép – és naponta rendszeresen legalább négy, de inkább több órát gyakorol, mintha kezdő lenne. „Ebben gyakorlom is magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt mindenkor” mondja Pál (Csel 24,16) – amikor arról van szó, hogy az embert fogva tartja ez a világ, holott megfelelő „gyakorlás” révén lelki szemeinkkel már sokkal biztosabban láthatnánk a feltámadás világát is. Önmagunk kipróbálása és „gyakorlása” elengedhetetlen része személyiségünk gondozásának!

A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy mindezeket gyakorolva, tehát a szélesebbre nyitott szellemi orientációt és az önmagunkra mért próbákat komolyan véve – hagyjuk rá magunkat az élő Isten kegyelmére. Így gondozzuk emberi személyiségünket a leghelyesebben. Ez nem önmagunk elengedését jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem abban a végső bizonyosságunkban való naponkénti erősödésünket, hogy „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van.” (Róm. 8,38-39).

Az a végső bizonyosság élteti a lelkünket az örök életre, hogy létünk igazi súlypontja nem önmagában az életben van, hiszen az a maga fizikai voltában keletkezett valamikor, és el is fog múlni. Életünk igazi súlypontja Krisztusban van, aki meghalt értünk. Azóta nincs olyan hatalom, sem az életben, sem a halálban, és nincs olyan magasság vagy mélység sem, de semmilyen teremtmény sem, aki ebből a szeretetből minket ki tudna szakítani. Krisztus és az ő szeretete nagyobb náluk! A mi dolgunk annyi, hogy rábízzuk magunkat, és végül megtapasztaljuk majd:

„Mind jó, amit Isten tészen,

szent az ő akaratja…!”

(272. dics. 1. v.)

Ő mondja nekünk ma: ember, figyelj a lényed, emberi személyiséged megépítésére és legyen figyelmed és szereteted állandó gondozására is. Én is veled leszek és megáldom minden dolgodat. Legyen igém az útmutatód, Szentlelkem pedig az erőd, és saját igyekezeted se hiányozzon belőle. Ha pedig naponként gondozni is akarod, amit már megépítettem benned, akkor bátran tárd szélesebbre tájékozódásodat, s vegyél észre engem mindenhol, ahol csak ott vagyok. Gyakorold lényedet a magadra mért próbákkal, és erősödni fogsz általuk. De el ne feledkezz arról, hogy egészen rám bízd magad, mert akkor jársz jó úton. Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, Istenednek szavára, és megtartod parancsolatait, akkor az Úr a maga szent népévé emel téged. Így is legyen. Ámen.