A nagy életről

Igehirdetés 2009. február 15.

A nagy életről

 

Lekció: Ján 14,12-21
Textus: Ján 14,19-20

„Én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy új reggelre virrasztottál fel minket. Megőrizted életünket és tápláltad testünket az éjszakai pihenéssel. Köszönjük a terített asztalt és a meleg szobát, téged áldunk szeretteinkért és minden ajándékodért. Úgy jövünk hozzád, mint a gyermek szülejéhez, hiszen te valósággal az is vagy számunkra: mindent teremtő szeretetedből kaptunk, amink csak van. Azt kérjük tőled, vedd kezedbe a szívünket is, aminek érzéseit szabadon hajtod ide s tova. Adj nekünk most csendes és őszinte megállást színed előtt, hogy meghalljuk az igét, a te igéd igazság. Gyógyítsad félelmeinket, vedd el sötét foltjainkat, a bűnöket, és tölts el minket Lelked kincseivel, erővel, szeretettel, józansággal! Ámen.

 

Igehirdetés

Németh László egyik regényében van valahol egy fél mondat, ami így hangzik: „Ahogy beléptek a házba, azonnal látszott, itt sem úgy sikerült az élet, ahogyan szerették volna.” Elgondolkodtató pár szó – a benne rejlő csöndes utalás azt sejteti, az író úgy ismeri az életet, hogy nagyon is sok helyen nem úgy sikerül, ahogy szerették volna. Már-már azt mondjuk, embernek lenni pontosan azt jelenti, indulni álmokkal és reményekkel, amikre az élet aztán rendre rácáfol, és végül valahogy nem úgy sikerülnek a dolgok, mint azt szerettük volna. Elég sok igazság van ebben.

A magam részéről mégis hiábavalónak érzem, sőt olyasminek, ami nem kevés veszélyt rejteget, a hitünkkel pedig végképp összeegyeztethetetlen, hogy átadjuk magunkat az önsajnálkozásnak. A huszadik század költői közül jó néhány nem tudta elkerülni e csapdát, s cserébe még nagy ünneplésre is számíthatott, mert önsajnálkozásra hajlam a modern időkben van bennünk éppen elég. “Nincs a teremtésben vesztes, csak én…” – hányan érzik ezt. Talán azért, mert minden ember tudja, vagy legalábbis sejti, hogy nem csak romlás, bűn és betegség van a világon, hanem  egy gyönyörűséges, igazi élet is, amit mennyei Atyánk elgondolt és nekünk is akar adni – mi azonban nem ezt az életet éljük. Van egy teljes, ragyogó fajta, amit nem is lehet másként fogalmazni, mint hogy „örök élet” – mert Istenből való, övé, az ő dicsőségét mutatja meg e világban. Mi ennek folyton alatta maradunk: éhezzük és szomjúhozzuk ugyan a Nagy Életet, de nem találjuk. Ott van valahol a boldog gyermekkorban – mögöttünk, ott van valahol a homályos jövőben, előttünk – de amit élünk, a mai nap, a mostani dolgok világa mégsem az – mi magunk csupán éhezzük és szomjazzuk…

Erről az életről szeretnék most beszélni. János evangéliumának is ez a legfontosabb témája – az evangéliumnak, amit mostanában olvasunk Kalauzunk vezetése szerint. Sajnálom azokat, akik kimaradnak belőle: hatalmas, megszólító igéket tartalmaz, amik fölnyitják a szemet. Egyszerűen nem engednek tovább menni, míg föl nem fogjuk, hogy valóban egy másik világ ajtaját nyitogatják előttünk e mondatok. János evangéliuma főtémája az élet, éspedig – az igazi. Kívülállók szívesen és gyakran hangoztatják a vádat, hogy keresztyénnek lenni az élet megzsarolását és megcsonkítását jelenti. Valóban látjuk, a merő élet és puszta habzsolás, hogy sosem elég, valóban életellenes. Ellenkező irányba visz, nem a boldog teljesség felé – a csömörhöz, az ürességhez és a kiábránduláshoz.

Az evangéliumok szerint Jézus azonban nem azért jött, hogy elvegyen, hanem hogy megajándékozzon azzal, ami megérdemli a nevet, hogy élet. „Az én beszédeim lélek és élet” (Ján 6,63), mondja egy helyen, máshol pedig ezt halljuk: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek” (Ján 10,10). Kenyeret ad ötezer éhezőnek, a vizet borrá változtatja a menyegzőben, és olyan italt kínál a kútnál lévő asszonynak, ami után az a sóvárgó lélek soha örökké meg nem szomjazik! Szeretném világosan és egyértelműen kimondani, hogy Jézus nem életellenes aszkéta, nem az önsanyargatók bajnoka – ő az élet oldalán áll, az életet kiteljesíteni kívánja.

A “nagy életről” gondolkodás nem csak a lemaradtak és önsajnálkozók táborába utalhat valakit, ahol mindenki a sebeit nyalogatja, vagy éppenséggel újra és újra felszaggatja, hogy soha be ne gyógyuljanak valahogy. Legitim bibliai téma, amivel az evangéliumok főtémaként foglalkoznak. Ma is erre biztatnak ezek: nem szabad letenned arról, hogy nagy és jelentős legyen az életed – méltó arra, hogy az örökkévalóság számára is megőrződjék. Ne elégedj meg kevesebbel – megváltó Jézusod pontosan ezt akarja adni. Ez a tiéd, az örök szeretet is éppen ilyet, nem kevesebbet kíván adni neked!

Sőt, még azt is megmondja, hogyan adja. Nagy élet az, mikor Krisztus tölti el szívedet. Benne hinni annyi, mint kapcsolatban állni ővele. Sokan rátalálnak Jézusra életük egy pontján, de aztán mégis elengedik a kezét. Megy így az ember mások után, akik megigézik, talán megint egyszer a saját szokásai után, s a szokásokról kiderül, azok nagyon is erősek. De aki engem szeret, mondja Jézus, az én parancsolataimat megtartja. És itt a halk és szelíd szóról van szó, amit csak azok hallanak, akik készek elhallgattatni magukban és maguk körül az egyéb hangokat… Aki engem szeret, az kapcsolatban marad velem – “hallja az én szómat…” (Ján 10,27-28)  Ezt jelenti “hinni” őbenne! Aki valóban hallja az ő szavát, annak megtelik szíve ezzel a “szóval” – megtelik a lelke Jézussal…

Nem éhezik és szomjazik többé az ember. Pedig ezek emberlétünk legmarkánsabb jellemzői: ital nélkül egy hétig, étel nélkül egy hónapig, ha elbírjuk – hozzá van kötve létezésünkhöz az éhezés és szomjúság… De lelki szomjúság és éhezés csak akkor hajszol, amikor más hibázik: a helyünket és feladatunkat nem találjuk. A szenvedélybetegségek és egyéb őrületek is az ilyen lelkeket találják meg legkönnyebben, akik életében üresség rejlik ott, ahol a helyükről és feladatukról volna szó. Jézus azt mondja: “Van olyan eledelem, amit ti nem tudtok. Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem.” (Ján. 4,32-34) Amikor valaki azt teszi, amit mennyei Atyja mond, vagyis ott áll a helyen, ahová ő állítja, nincs többé kínzó éhség és nincs többé szomjúság. Van már az illetőnek eledele: “Aki hisz énbennem, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből” (Ján. 7,38) – az ilyen nem csak maga találja meg a “nagy életet”, hanem mások számára is közvetíteni tudja!

Egy példát hadd mondjak. Valaki elmondta, hogy amíg nem ismerte meg Krisztust, azt hitte, hogy a szenvedélye jelenti számára az életet. Ha nem élt annak parancsa szerint, egy darabig bírta, aztán egyszer csak azt mondta magának: ez nem élet így, üresség – ez maga a semmi. Ezért aztán hallgatott szenvedélye szavára, újra a pohár után nyúlt, hogy ne legyen üresség az életében – azt hitte, hogy az lesz a “valami.” De a “nagy élet” helyett csak borzalom és vergődés jött, önmagával való ellentmondás, szégyen… Egyre jobban megvetette magát, a családját, az egész életet, a szenvedélye miatt… Nem véletlen, hogy épp a szenvedélybetegek közt van a legtöbb öngyilkos, mert rohan az ember az üresség elől, s azt hiszi, az majd segít rajta – de éppen az hozza el a legnagyobb ürességet, az igazi semmit… A vergődést, aminek végképp nincs semmi értelme. Így volt ez egészen addig, amíg meg nem ismerte Jézust. Akkor megértette, igen, a fejével megértette, amikor őt a szívébe is fogadta, hogy nem az a nagy élet, hogy kínlódik, pörög önmaga körül, s ez mindig hoz valami új beteg „tartalmat”. A nagy élet az, hogy Jézus ott lakik a szívében! Az volt a semmi, amiről ő azt hitte, hogy valami… Attól kezdve már ezt mondogatta magában: amit én eddig az üresség ellen használtam, éppen az hozta el hozzám a semmit… Ez az értelemmel is felfogható igazság segítette őt megmaradni fizikailag is az életnek, s immáron évtizede nem nyúl pohár után, mert igazán és valósággal meggyógyult. Már tudom, mondta, hogy a “nagy élet” nem a vergődés pokla, hanem Krisztussal élni.

Ezt a cserét sokaknak érdemes volna megértenie: amiről előzőleg azt hittem, betölti ürességemet, éppen az hozta el a semmit… Most már tudom, nem abban van a nagy élet, amiben eddig gondoltam – hanem személyesen Jézusban. “Aki hisz énbennem, az is cselekedni fogja azt, amit én teszek, sőt, még nagyobbak is cselekszik” – mondja ő.  “…És akármit kértek majd az én nevemben, megadom nektek, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.” (Ján 14,12-13)

Ebben a nagy életben is vannak azonban változások, éspedig olyanok, amikhez a tanítványoknak fel kell nőni. Negyven napig itt volt velük Jézus a feltámadása után, de aztán elment az Atyához. Erre így készítette fel őket: “Más Vigasztalót küldök nektek.” (Ján 14,16-18) Ez a Vigasztaló valójában azt jelenti, hogy ügyvéd, aki támogató módon odaáll az ember mellé, és segíti ügyében. Pártfogónak, szószólónak is lehet nevezni. De az ő jelenléte más, mint amikor a tanítványok vele együtt jártak a galileai vetések és júdeai városai között. A keresztyén, mint tanítvány fel kell készüljön ilyen komoly változásokra. Eddig így volt – most már másként lesz. Eddig hallottam tőle magától, a fülemmel, hogy mit mond, most pedig már máshonnan, a saját szívemből fog szólni hozzám, ahova elküldi Szentlelkét…! Fel vagyunk-e készülve ilyen léptékű változásokra? Mert tanítványnak lenni azt jelenti, hogy el kell tudjuk fogadni ezeket. Az ember szívesen megrögzítené életét, maradjon minden úgy, ahogy régen volt. Milyen nehéz kidobni néha egy rossz esernyőt vagy elhasznált cipőt is, mert megszoktuk, életünk része lett… Magamat is rajtakapom, valami elhasznált cikk helyett legszívesebben ugyanolyat vásárolnék, “maradjon minden a régiben.”

Milyen jó lenne, ha például gyermekeink is azok a drága kicsi lelkek maradnának, akik nem feleselnek, nincsenek saját ötleteik, babusgathatjuk őket… De jó lenne, ha nem válna öntudatos és lázadó kamasz belőlük – ám az élet nem ilyen. Megyünk előre, minden változik – s a legnagyobb és legszentebb ügyben, üdvösségünk dolgában is föl kell készülnünk erre… Vannak visszahozhatatlan események, vannak, akik elmentek a minden élők útján, és mi magunk is elmegyünk, ezt a testet itt hagyjuk, szétporlik majd… Föl vagyunk rá készülve? Az üdvösség útján járó tanítvány életében is ott változás, amihez föl kell nőnie…

Így jutunk a “nagy élet” legfontosabb titkához: “Én élek, és ti is élni fogtok.” Akkor is, amikor majd szétomlik a testetek! “Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” Az emberi élet legfontosabb titka e “fentről lefelé” épülés: Jézus az Atyában van, s ők olyan egyek, mint senki más e világon. Az ő csodálatos egységük viszont előttünk is kinyit egy új ajtót: “ti énbennem és én tibennetek” – vagyis amilyen nagyszerű az Atya és a Fiú egysége, olyan egységben lehetünk mi, a tanítványok is megváltó Urunkkal!

A moralisták minden korban azt mondták, legyetek jók, és akkor megistenültök. Éljetek méltó módon, akkor fölemelkedik az életetek mennyei magasságokba. Jézus mást mond: legyetek velem egységben, hadd lakjam hit által a ti szívetekben – akkor megváltozik majd életetek. Előbb legyen létegység az ember és Megváltója közt, “én tibennetek és ti énbennem” – utána majd megtapasztaljátok, hogy más lesz az életetek! Nem fogtok rettegni a világban lévő borzalmaktól, mint azelőtt, nem fog elsodorni a vágyak és a szenvedélyek világa, mint olyan sokakat. Nem maradtok hiú és terméketlen önsajnálkozók, hogy mindig csak keringjetek magatok körül és ne lássatok ki bajaitokból, mert “én bennetek és ti énbennem.” Előbb létegység ővele, utána a megváltozott látás. Előbb a szív ráhangolódása a Krisztusban megjelent szeretetre, és utána a képesség szeretni a magunk és a mások életét…

E mély és végérvényes egyesülés a “nagy élet” legbelsőbb titka. Mély, mert nem a felszínen történik, nem is oda tartozik. Az életünkről, a szívünk legmélyebb titkáról van szó. És végérvényes is, hisz milyen az a szövetség, amit naponként felbontanak, hogy másnap megint összefoltozzák. Itt olyasmiről van szó, amit a világ nem lát, nem is láthat. Eljön a Jézus lelke, az Igazság Lelke, aki nem más, mint Isten valósága, s ebből csak azok értenek meg látnak valamit, akik magukat e Lélek főhatalmába helyezték. Mindenki más kívül marad, legfeljebb haszonélvezője egy megtért ember békességének és szeretetének, ám ezek a jók csak akkor lesznek ott benne is belülről fakadóan, ha életét ő is a Lélek főhatalma alá helyezi.

Hol van tehát a “nagy élet”? Ahol Krisztussal szívében él valaki. De még az ilyennek is föl kell készülnie, lesznek változások az életében, amikhez föl kell nőnie. Ilyen volt a tanítványok számára, hogy Jézus “más Vigasztalót” küldött nekik maga helyett – a szívükben halkan megszólaló Szentlelket… Amit ő munkált követőiben, mikor erről beszélt nekik, az ugyanaz, mint ami az Atya és a Fiú között öröktől megvolt a Szentlélek által. “Én élek, ti is élni fogtok.” Azon a napon megértitek, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy megtapasztalhattuk, jó dolog veled egynek lenni. Megújul életünk, erőt és élő reménységet kapunk tőled – add meg ezt a győzedelmes életet betegeknek, gyászolóknak, minden megpróbáltatás alatt lévő testvérünknek. Te nem megkisebbíteni akarod életünket, hanem kiteljesíteni: adj értelmes látást, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az, ami csak látszólag hozza az életet, valójában a semmi uralma alá taszít. Tedd maradandóvá bennünk igédet, és a Lélek által való felismeréseket. Hadd legyünk egyek veled úgy, ahogyan te az Atyával egy vagy! Áldd meg otthonainkat, munkánkat és igyekezeteinket, s tedd valósággá ígéretedet: én tibennetek és ti énbennem. Ámen.