Szentlélekre szomjasan

Igehirdetés 2014. június 1.
Szentlélekre szomjasan
Lekció: Ap. Csel. 19,1-7 és 11-20
Textus: Ap. Csel. 19,2
„Mikor ott néhány tanítványra talált, így szólt hozzájuk: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, aki nem hagytad magára a világot, hanem eljöttél közénk a Krisztus Lelke által, áldd meg gyülekezetünket, úgy a beszélőt, mint a hallgatót, hogy üdén és szívből jöhessen az imádság. Mi emberek cserépedényben hordjuk a szentséget, ezt jól tudjuk. És azt is, ó Szentlélek, ha valóban bennünk lakozol, hogy végtelenül jelentéktelen helyen időzöl, holott a semmiből valamit, az értéktelenből pedig értékest tudsz változtatni. Te, aki a tisztaság Lelke vagy, mibennünk a szenny és a tisztátalanság mellett laksz; aki a bölcsesség Lelke vagy, a bolondság mellett; és aki az igazság Lelke vagy, az önáltatás mellett lakozol. Mégis azt kérjük tőled, lakjál bennünk ezután is, hogy átalakíthass minket, és eljöjjön az idő, amikor örömöd telik már abban, hogy a mi bűnös, csalfa és balga szívünk mégis méltó szállásoddá lett. Ámen.
Igehirdetés
Egy héttel vagyunk pünkösd előtt, amikor várjuk és szomjazzuk a Szentlelket. Újra átéljük, milyen is volt az, amikor ő még nem jött el, de mégis mindenki, aki csak szerette őt, hívta és kérte, jöjjön már el, legyen köztünk, gyógyítsa meg a beteget és tisztogassa meg, ami bennünk elpiszkolódott. Így vagyunk most magunk is: Szentlélekre várva, Szentlélekre szomjasan telik az életünk. Nélküle minden üres – még az élet örömei is jönnek, aztán pedig elszállnak a semmibe. Nagy szükségünk van a Szentlélekre, Isten jelenvalóságára, aki az örök teremtő Lélek, de a Krisztus Lelke is – aki valódi és végleges létezéssel tudja megtölteni a mi nyugtalan, mindig változó emberi szívünket. Miért szomjazunk a Lélekre, miért van szükségünk a Szentlélek eljövetelére?
Mindjárt megértjük, ha arra gondolunk, üzenet rejlik már abban is, hogy a pünkösd eredetileg aratási ünnep volt. Pentakoszt azt jelenti görögül, hogy ötven – ebből lett a magyarban a pünkösd szó. A húsvét után ötven nappal azon a szubtrópusi éghajlaton már beérett a gabona és lehetett aratni. És éppen az aratási ünnep lett annak a napja, amikor háromezer ember megtért Péter igehirdetésére, mert eljött a Szentlélek és megalakult a keresztyén egyház. A Bibliában semmi sem véletlen, és a pünkösdi Lélek eljötte is valóban valaminek a beérése, valaminek a termése és aratása volt. Ez pedig nem volt más, mint a Jézust követő tanítványok először nagyon is bizonytalanul és tévetegen, de mégis csak megtett lépései abba az irányba, hogy ők most már nem a maguk feje után, hanem Jézus követésében akarnak élni. Ezt az ő elszánásukat, életük újra-alapozását koronázta meg aztán Isten azzal, hogy eljött közéjük, és még inkább átalakította és megszentelte az életüket.
Jó ennek a fényében feltenni a kérdést, merre is tartunk, mi az életünk tendenciája, hova is igyekszünk? Milyen vetés az, ami előbb-utóbb beérik majd életünkben és aratás lesz belőle? Tudjuk jól, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg, és ezért a Szentlélek is csak oda jön el, ahol az ő igéjének magvai szöknek szárba. Másképp fogalmazva, a legkisebb valódi engedelmesség, amikor Isten hozzánk szóló beszédét komolyan vesszük és megvalósítjuk, nagyszerű aratássá teljesedhet. Gondoljuk meg, hogy egyetlen búzamagból száz szem búza lehet a magvető jézusi példázata szerint. Egyetlen magból száz másik! Nem tudom, felfogjuk-e, milyen hatalmas ígéretről van szó. Ahol megvan a készség egyetlen valódi lépést tenni Jézus felé, ott a következőt már a Szentlélek erősíti.
A baj ott szokott lenni, hogy már az első lépés, a valódi nekifohászkodás és ténylegese elindulás is hiányzik. Ha nincs az ember életében naponta tizenöt perc az ige olvasására és elmélyedő imádságra, ha mindig csak rohanunk az újabb és újabb tettek felé, mert olyan nagyon akarunk élni, és kellenek az újabb izgalmak – akkor ne csodálkozzunk, hogy estére üresebbek vagyunk, mint ahogy reggel belevetettük magunkat a hajszába. Amit vet az ember, azt is aratándja (Gal 6,7) – olvassuk a Károli Biblia régi magyar szövegében. De azt is megtaláljuk például az igében, hogy ahol haragot vetnek, ott valahogy az újabb vetés is a harag világából való lesz (Rm 2,5), vagyis könnyen kialakul egy ördögi kör, ahol minden csak egyre rosszabbá válik. Amit vet az ember, azt is aratja majd. Amilyen úton elindulunk és járunk, az szokott kiteljesedni és végül mindent meghatározni.
Szerencsére, nem csak lefelé haladó spirál létezik. Látunk emberi életeket, ahol elkezdődött egy tisztulás. Talán a gyermekünk vagy unokánk hozta el, akit szerettünk volna egyházi óvodába vagy iskolába adni, és rájöttünk, mostantól különösen sem mindegy, milyen példát adunk számára. Talán a világ furcsa zűrzavara hozta el, amiből elegünk lett, és elkezdtük keresni a valódi békét és a belső csöndet. Talán egy életkudarc, talán egy életajándék – tulajdonképpen mindegy. Ha Krisztust tényleg megpillantottuk, mint az első tanítványok is, és csak egyetlen téveteg lépést is tettünk már őfelé; ha szívből kimondtuk, Uram, téged akarlak követni – akkor erre már következhet a Szentlélek kitöltetése, amint az efézusi tanítványok esetében is következett, pedig addig még azt sem hallották, hogy „vagyon-é Szentlélek”. (Apcs 19,2) Mivel azonban ők tényleg elindultak, éspedig arra, amerre valóban érdemes elindulni, hát eljöhetett hozzájuk a Szentlélek és megajándékozhatta őket erővel, szeretettel és még józansággal is. (2 Tim 1,7)
Efézusban azonban az is kiderült, ahol Pál két teljes esztendőn át időzött, hogy a szellemi világban nem csak jó szándékú lelkek tanyáznak. Mainapság sok divatos irányzat hirdeti ezt, amikor azt mondja: az a baj, hogy nem vagytok elég nyitottak. Ha megnyitjátok a szíveteket, minden rögtön rendbe jön majd. Menjetek csak le az alfa-rezgés szintjére, ahogyan pl. az agykontroll tanítja, és abban a félig éber, félig alvó állapotban majd minden rendeződik, mert „túlnanról” csupa jó szándékú lelkek keresnek titeket. és mindent helyesen megmondanak nektek. Szkéva főpap fiai sem voltak arra felkészülve, hogy „odaátról” egészen romboló erők is várják, hogy ki adja oda magát eszközül számukra, és az a lélek legyűrte őket, és meztelenül és megsebesülve futottak ki abból a házból. Vagyis megszégyenülve és megrabolt élettel kerültek ki a dologból, mert a szellemi világban nagyon is sokféle lélek tanyázik.
Olvassuk egy helyen az Ószövetségben, hogy maga az Úr kérdezi, hol egy hazug lélek, aki majd becsapja Akháb királyt, hogy elveszítsem őt? (1 Kir 22,22) És mindjárt akad egy hazug lélek, aki arra vállalkozik, hogy félrevezesse a királyt! Semmi túlzás nincs tehát abban, hogy ma is, a mi világunkban is akad éppen elég hitető lélek, amely beszél, könyveket ír sőt mozgalmakat is indít azért, hogy hitessen – így hát egyáltalán nem mindegy, hogy az ember mifajta lelkek üzenetének teszi ki magát. Krisztus a mérce – ami őrajta megmérve nem bizonyul igaznak, az mind hitetés.
És most egy nagyon merész, azonban nagyon fontos lépést próbáljunk lélekben együtt megtenni. Mondjuk ki, hogy maga az élet is tud hitető lenni – mi pedig élni akarunk, ahogy Ady mondta magáról, hatványozottan élni. Nincs ebben semmi bűn vagy elmarasztalni való, hiszen maga a Teremtő építette belénk az életvágyat, s valóban ez visz bennünket végig éveken és évtizedeken, amikor néha csalódásokon, küzdelmeken és zűrzavarokon át is, de mi mindenképp mégis élni akarunk. Még egyszer hadd mondjam, az életvágy Isten ajándéka, ami egy belső motorként viszi előre a lépteinket – de Krisztusban mégis olyan valakit adott Isten a világnak, akiben azt mondta nekünk: élni, igen, de nem mindegy, hogyan. Schiller szavaival élve: élni, igen, de nem mindenáron. A merő életnek halálszaga van – mondja egy magyar gondolkodó is (Hamvas B.), hiszen a merő élet valóban nem is fut ki máshová, mint hogy az mégis csak borzasztó dolog, hogy létezik az elmúlás.
A középkor megpróbálta megtanítani az embert arra, néha kicsit túlzásokba is esve, hogy a merő élet méltatlan hozzánk, de ezt az erkölcsi magaslatot, ennek az igáját az újkor már régen ledobta a válláról, és ma semmi másnak érvényessége nincs, mint a teljesen korlátok nélküli élni akarásnak. Pedig az élet önmagában kétértelmű dolog, hiszen ha csak testnek értelmezzük, akkor születéssel kezdődik és halállal ér véget. Miért születünk, ha úgyis meg kell halni? De kétértelmű az élet abban a tekintetben is, hogy törekszünk célok után, és amikor elérjük őket, gyakran rádöbbenünk, hogy azok becsaptak bennünket. Kétértelmű az élet abban az értelemben is, hogy minél többet habzsolunk fel belőle, annál jobban kiüresedik, és annál negatívabb színben tűnik fel.
Isten igéjének nagy tanítása az, ami a Biblia egészéből szólít meg bennünket, hogy az élet kétértelműségét egyedül a Szentlélek tudja megváltoztatni. Isten jelenlétében nincs egyszerre igen és nem, mert mindenről kiderül az ő fényében, hogy micsoda. Az ő jelenlétében már nem káprázatok vezetnek minket, nem a világ fényeinek villódzása vakít el, hanem egy csöndes és nagyon bensőséges, bizodalmas fény esik mindenre, amit a valóság fényének is nevezhetünk, mert Isten fénye. A Szentlélek által így minden egyszerűvé, tisztává és egyértelművé válik. A reneszánsz idők nagy szatíra-írójánál, Rabelais-nál olvashatjuk, hogy a hős, Panurg azon tépelődik, ugyan megnősüljön vagy se. És a válaszadó Pantagruel kajánul mindig azt mondja, akár milyen választ találna is Panurg a maga kérdésére, vagy annak éppen az ellenkezőjét is, hogy lehet, hogy úgy lesz jó. És valóban, hány életváltozatról derült már ki utólag, amitől előzetesen féltünk, hogy nagyon is bevált, vagy éppen arról, amire eszeveszetten vágytunk, hogy utóbb cserbenhagyott? Mert az élet, hadd tegyük hozzá, a merő élet, az Isten nélkül való, puszta élet mindig kétértelmű, idegen szóval mondhatjuk úgy is, hogy ambivalens, ez a legfőbb természete. Ígér és megcsal, csábít és cserbenhagy.
Amikor a Szentlélek eljön, akkor vége az élet ambivalenciájának, és kiderül mindenről, hogy micsoda. Lelepleződnek a dolgok, ahogyan erre az apokalipszis szó is emlékeztet bennünket, ami azt jelenti, levenni a fátylat valamiről. Isten jelenvalóságában nincs már hitetés, ott nincsenek káprázatok, hanem „megtetszenek”, mai szóval meglátszanak a tárgyak és meglátszanak a személyek is, éspedig olyannak, amilyenek azok a végső valóságban.
Ám a Szentlélek jelenlétében valójában nem a tárgyak, nem a külső dolgok változnak meg, hanem mi magunk. Igazából a mi életünk ambivalenciáját számolja fel a Szentlélek: mi leszünk azok, akik tényleg vagyunk, és akiknek igazából lennünk kellene. Ez a dolog tulajdonképpen önmagunk megtalálása. Belső béke enélkül elképzelhetetlen. Egy szép mondás szerint „Kerestem Istent, és visszahúzódott előlem. Kerestem önmagamat, és nem találtam. Kerestem a másik embert, és mind a hármat megtaláltam.” Igen, aki a szeretet útján jár, mert ezt jelenti „keresni a másik embert”, az megtalálja önmagát és megtalálja Istent is. A Krisztust megpillantó ember ezen az úton indul el, és ha valóban megteszi, eljön hozzá a Szentlélek, erre ígéretünk van – és az ilyen ember megtalálja önmagát és megtalálja Istent is.
Úgy vet véget a Szentlélek az élet ambivalenciájának, hogy közösséget teremt. Visszaad bennünket egymásnak. Aki oroz vala, többé ne orozzon (Ef 4,28), vagy ahogyan az új fordítás mondja: aki lopni szokott, az többé ne lopjon. És így folytatja: Semmi rothasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon – vagyis figyeljetek arra, hogy mi az, ami másokat épít, mi az, ami a javukra van. Ezek a megtisztuló élet jelképei. Szó és cselekedet átalakul, mert a lelkület átalakult. Calcuttai Teréz anya életéből jegyezték fel, hogy egyszer panaszra jött hozzá két nővér a vele együtt szolgálók közül. Az egyik ezt mondta, tegyél köztünk igazságot, mert ez a testvérem mindig rám hagyja a legnehezebb munkát, most már igazán ő következne. Teréz anya hallgatott, és végül úgy tett igazságot, hogy elment és elvégezte azt a munkát saját maga. Nem volt neki nehéz és nem volt neki sok, mert benne már szentlelkes lelkület lakott. Ő már vett a Szentlélektől erőt (Apcs 1,8), ahogy ezt Jézus is mondja a mennybemenetelkor tanítványainak: Vesztek erőt, amikor a Szentlélek eljön hozzátok. Ez a Szentlélek jelenlétének legbiztosabb jele, hogy van erő, de van idő is, van türelem és van szolgálat, nem kell már a tennivalókat egymásra tologatni. Magától szépen elrendeződik, ki is végezze el azt a nehéz munkát.
Ma azt kérdeztük, miért is szomjazzuk mi emberek a Szentlelket. Mert életünk beteljesedésre vár, szeretne kerek és egész lenni. A vetésből aratás legyen, ez a dolgok természetes rendje. És mi pontosan azt látjuk, amilyen a vetés, olyan lesz az aratás. Aki elindult a Krisztus útján, ahhoz eljön a Szentlélek és mindent szépen beteljesít. Ő abban is segít, hogy a világ sokféle lelkét általa megkülönböztethessük, és ahol ő eljön, ott ezért nem leszünk már kiszolgáltatva hitető és más, lehúzó erőknek. Végül pedig eljön, hogy az élet bizonytalanságát, kétértelműségét megváltoztassa, és szép, tiszta utat és boldog hazaérést adjon nekünk. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy nem csak első tanítványaidhoz jöttél el, hanem eljössz mihozzánk is. Tedd beteljesedővé, ami ma még töredékes, hogy boldog legyen az aratás, amit Szentlelked hoz majd el nekünk. Mutasd meg a világ dolgait igazi mivoltukban, hogy megszűnjenek káprázataink, sőt vedd el még az élet kétértelműségét is, hogy minden világos és tiszta lehessen, amiben csak élünk. Készítgesd szívünket szent asztalodhoz a bűnbánat útján, és adj igazi megfrissülést Szentlelked által életünk dolgaiban. Hadd lássunk mindent újra a te fényedben, hadd legyen szavunk és cselekedetünk tőled való. Fogjad kezünket a most következő hét napjain, hogy erővel, szeretettel és józansággal járhassuk útjainkat. Ámen.