Igehirdetés 2001. február 18.
Túl a lehetőségek határán
Lekció: Mát 14,13-21
Textus: Mát 14,15-16
“Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és így szóltak: Lakatlan ez a hely és későre jár, bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, te jóságos és emberszerető Isten vagy, aki ismersz bennünket, legtitkosabb gondolatainkat is, mégis szeretsz minket. Nem érdemeljük türelmedet, mégis kegyelmesen hordozod létünket. Bárcsak megnyílhatna minden elvakult szem, süketté lett fül befogadni azt, amit egyedül tőled kaphat az emberélet, a megújulást és az élet értelmét. Könyörülj rajtunk és adj igédből élő üzenetet, olyan friss látást, ami előmenetelünket, sőt üdvünket munkálja. Táplálj az élet kenyerével, hogy igazán éljünk, mint akik valóban hozzád tartoznak, a tieid s figyelnek vezetésedre. Add meg a feltámadott Jézus jelenlétét, hogy hozzá vágyjunk, benne éljünk, üdvöt mástól ne reméljünk! Ámen.
Igehirdetés
A mai igehirdetésnek ezt a címet adtuk, hogy “Túl a lehetőségek határain.” Jézust látjuk magunk előtt igénkben, amint hajón elmegy egy lakatlan helyre egyedül, mert meghallotta, hogy Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost. Ő és János rokonságban voltak, de lelki testvérek is voltak. János útkészítőként keresztelte a megtérőket, hirdette az új élet lehetőségét, s mikor maga Jézus is megkeresztelkedett nála a Jordánban, ezt mondta: “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Felismerte benne, amit az emberek akkor még nem láttak, hogy benne, s csak őbenne van a világ üdvössége!
Jézust úgy látjuk most, mint aki nem akar időnap előtt és értelmetlenül meghalni. Abból sejthetjük, hogy ezt halljuk szájából: “Nem jött még el az én órám!” (Ján 2,4) Meg azt is mondja: “Nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” (Luk 13,33) Tanítványait is arra tanítja, hogy “…ha üldöznek benneteket az egyik városban, meneküljetek a másikba” (Mát 10,23) – mert egyáltalán nem híve a fölösleges, értelmetlen szenvedésnek, és a maga részéről nem keresi sem azt, sem a halált. Teljesen emberi módon viszonyul a veszélyhez, hisz éppúgy asszonytól született, mint valahányan.
Amikor meghallja, hogy Heródes kivégeztette Jánost, számot vet útjával, s úgy találja, nem jött még el az ő órája. Beül egy hajóba egyedül, s eltávozik egy lakatlan helyre. Egyetlen veszélyt vett ő nagyon komolyan: az embervilág vesztének ügyét. Ezt halálánál is súlyosabb dolognak látta. Éppen fordítva, mint talán mindnyájan vagyunk ezzel, gyarlóságunk és erőtlenségünk miatt: számunkra a világ veszte mindig kisebb baj, mint saját szenvedésünk, egyéni pusztulásunk…
Jézus maga is fokozatosan jutott oda, hogy végül teljesen és maradéktalanul áldozta oda magát a világért, érettünk, minden született emberért, s ennek az ő végső, nagy odaszánásának jele, mondhatnánk előképe, amikor látta a sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket… Jézus gyógyításai ebben a történetben – és minden egyéb csodában is – jelek, amik túlmutatnak önmagukon. Nem orvosi tényszerűségükben fontosak, hanem azért, mert a tőle és általa nyerhető új életről szólnak! Az egész ember gyógyulásáról, az új életről őbenne. “Megszánta a sokaságot, és meggyógyította a betegeket” – mindez előrevetíti azt az evangéliumot, hogy egykor az egész világ benne talál majd gyógyulást. Ez a hitünk felőle: nincs másban gyógyulásunk. A világ nagy, vérző sebei általa, s igazán egyedül általa gyógyulhatnak!
Gondoljuk meg testvérek: népek és nemzetek gyűlölik a másikat, kölcsönösen tömegsírokra mutatnak egymást joggal vádolva, hisz iszonyatos bűnök történtek csak az elmúlt évszázadokban is, sőt történnek ma is. Hol lenne máshol e szörnyű sebeknek gyógyulás, mint abban, akit ártatlanul, igaz és teljes áldozati Bárányként megsebesítettek, és megöltek – mindenekért! Aki megállít minket nagy élet-rohanásunkban, mert szenvedését és halálát látva, imádságát hallva nem mehetünk tovább egy tapodtat sem. El kell gondolkozzunk arról, miért születtünk, hogyan is élünk – ha ő így élt, így imádkozott és így halt meg…!
De most még nem tartunk itt: Jézus maga is félúton van lélekben, hogy egy zsidó igehirdetőből az egész embervilágért önmagát adó Krisztussá legyen. Amit tesz és mond a “lakatlan helyen”, ahová ötezer ember ment ki utána, az már azonban mind a világért, az örök emberélet gyógyulásáért történik!
Három lépcsőben zajlanak az események az ötezer megvendégelésekor. Először azt látjuk, hogy a “lehetőségek határa”, pontosabban emberi tehetetlenségünk teljesen nyilvánvalóvá válik… A második, hogy Jézus kinyitja az életet, fölnyitja mivoltát, s nem hagyja meg ebben a tehetetlenségében. A harmadik pedig, hogy megértjük, önmagunk fölé csak vele együtt nőhetünk. Vegyük sorra ezeket.
Folyik a tanítás, Jézus mondja a csodálatos igéket, amiknek minden bizonnyal csak töredékét sikerült megőrizni az evangéliumok megírása által, és miközben tanít, kezd leszállni a nap. Előkerülnek a tanítványok is, s azt mondják, bocsásd el a sokaságot. Későre jár, lakatlan ez a hely. Mi csendül meg ezekben a szavakban? Az, hogy emberek vagyunk. Mi is, ők is – a te hallgatóid nem alhatnak itt a kősivatagban. Talán valami kis fű akad itt-ott, de az nem alkalmas éjszakázásra. Botrány ne legyen, “mindennek meg van a maga határa”, ne vigyük túlzásba a szent életet. Maradjunk a józan ész diktálta lehetőségek határai között: tőlünk ennyi telik – legalább szólunk, hogy tehetetlenek vagyunk. Csupa józan szó, mégis hiányzik belőle valami döntő, ami nélkül nem lehet élni, legalábbis értelmes és igazán élni érdemes életet: a hit reménysége. Figyeljük meg, milyen sokszor ez az emberi megoldások jellemzője: “ennyi telik tőlünk.” Kész van, nincs tovább – most már menjen mindenki haza.
Persze tudnunk kell, azon a vidéken akkoriban nem volt ritka a skorpió, a sakál, vagy akár az oroszlán sem. Aki éjszakára kint maradt egy kerített város biztonságos kőfalain, az bármikor találkozhatott ezekkel. Nagyon is reális volt hát a tanítványi javaslat: ha egyszer elhúzódott a tanítás, legalább mentsük, ami menthető. Gyorsan induljanak a népek a környező falvakba. Amikor emberi erőinkre alapozva próbálunk megoldást találni, az mindig ilyen. Nyilvánvalóvá lesz, mennyire megvannak a határaink. Sőt, pontosan az lesz nyilvánvalóvá, hogy életünk legfontosabb dolgaiban tehetetlenek vagyunk – nem tudunk segíteni egymáson. Ha a saját bölcsességünkre és lehetőségeinkre építünk, ennyi telik tőlünk, nem több.
Leülünk egy betegágyhoz, s nincs ige, ami ajkunkra tolulna… Találkozunk gyászoló testvérekkel és ha lehet, elkerüljük a beszélgetést, mert nincs mit mondanunk a síróknak – nem tudunk szólni a Krisztusban való örök élet reménységéről. Beszélgetünk bajban lévőkkel, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk őket – semmi több. Nagyon is tudatában vagyunk határainknak, amik ennyire szűkösek – Jézus nélkül. Igen, ez az alapszint, ahol általában időzik az emberélet..!
A második lépcsőfok azonban, hogy Jézus kinyitja a tanítványok életét. Azt mondja: “Adjatok nekik enni ti!” Megdöbbentő javaslat, mert szembesít a lehetetlennel. Megmutatja, milyennek kellene lennünk: táplálóknak, gondoskodóknak, ötezer megvendégelőjének… Ez volna a tanítványi norma. Vagy, ami ezzel egyenértékű, legalább egyetlen család jó szívének, vigasztalójának, gyógyító erők kiáradása forrásának lenni. S bizony egyik sem vagyunk. Akad valami apróság, amit esetleg adni tudnánk, öt kenyér és két hal – de hol van ez attól, amire tényleg szükség lenne: néhány darab eleség, ennyi… S valóban, hol vagyunk attól, hogy megértsük a gyermekek, a kamaszok lelkét? Hogy adjunk valamit az üres életű felnőtteknek? Hogy igazán segíteni tudjunk a megfáradt, öreg életeken…? Hol vagyunk attól, igen, még attól is, hogy azt adjuk életünk párjának, amire igazán szüksége lenne…
Jézus azonban, semmibe véve korlátainkat azt mondja: Ez a dolgod! Most még nem tudod, hogyan, talán még arról is meg vagy győződve, hogy sehogy, mert ez “tőled nem telik”… De igenis, több a dolgod, mint amit eddig hittél: enni kell adnod ötezer embernek! Eddig választottad volna a könnyebb utat, most azonban fordulj igazi feladatod felé!
Testvérek, láttam embereket belerokkanni saját szellemi tunyaságukba. Embereket, akik nem nyíltak meg Isten számára, s az eredmény az volt, hogy kezdtek betegeskedni, éjjel-nappal operáltatták magukat, nem maradt porcikájuk, amit már sebész ne vett volna kézbe. Láttam embereket, akik szenvedélyekbe menekültek, annyira üres volt az életük – holott mindenük megvolt. Láttam embereket, akik szomszédsággal, rokonsággal való pereskedésben keresték, hogy életüknek tartalma legyen, annyira semmi volt a létük. És igen, láttam férfiakat és asszonyokat kivirulni is, amikor embert próbáló feladatot vettek föl, s igazán elkezdtek szolgálni! Mert az Úrtól vették feladatukat, ami emberileg roskasztó volt – de akármilyen lehetetlennek tűnt is számukra, mivel hittel elfogadták, megkapták a maga idejében az erőt is hozzá. Mi történik hát? A tanítványok életét Jézus kinyitja, rámutat a feladatra, s azt mondja, ne légy kicsinyhitű – ez a dolgod!
Végül azonban, s ez már a harmadik lépcsőfok, kiderül, hogy mégsem a tanítványok fognak enni adni az ötezer embernek. Mindenesetre nem magukban és nem maguktól. Kizárólag Urukkal együtt képesek arra, amire hívattak! Akkora a feladat, hogy azt már csak vele együtt lehet véghezvinni!
Aki körülnéz ebben az országban, s meggondolja, hogy hol tartunk emberileg, lelki-szellemi színvonalunkban, testi-fizikai egészségünk dolgaiban, a szenvedélybetegségek, az életromboló erők jelenléte tekintetében, az ugyanezt mondhatja: messze nagyobb a feladat, mint amire én képes vagyok. Mégis milyen egyszerű és szép, ami történik: a tanítványok veszik a kenyeret a Mester kezéből, s adják a többieknek… Ennyi, ami történik! Mind a kettő fontos: venni az ő kezéből, és – adni másoknak. Ha nem az ő kezéből vesszük a kenyeret, az nem lesz elég annyi embernek. Sok tapasztalat mutatja, mennyi erőfeszítés futott már zátonyra, mert semmi más nem volt, csak emberi igyekezet. Sokan szeretnének adni valamit az embereknek, s ez tényleg szép dolog – de ha nem az ő kezéből való az, nem fog sikerülni.
Mások elveszik ugyan Jézus kezéből, amit ő ad, megvan a “behajtott ajtajú belső szobájuk” áhítata igére figyelésben Istennel, de nem adják tovább. El vannak vele maguk… Azt mondják, imádkozni otthon is lehet, meg a keresztyén élet csak rám tartozik. Örülnek, ha kaptak “egy kis lelki békét” – de nem adják tovább. Pedig ő nem azt, hanem teljes életgyógyulást ad azoknak, akik övéi. És ebből se lesz ötezer megvendégelése, mert az valóban csak így lehet: “Ingyen vettétek, ingyen adjátok” – az üdvösség, az új élet terjed, de csak hitből hitbe. Venni, és tovább adni! Vajon melyikben kell növekednem? Talán az elsőben, hogy igazán, és tartalmasan beszélhessek életem Urával, hűségesen, napról-napra, hogy kezembe adhassa egyáltalán az élet kenyerét. Vagy a másodikban, hogy tudjak másoknak adni belőle? Lehet, hogy mind a kettőben!
Jézus megváltó szeretete úgy jelenik meg ma közöttünk, mint a legemberibb szeretetmozdulat, a táplálás. Ahogy a szülő táplálja gyermekeit, gondoskodik növekedésünkről, úgy a mi Urunk is azt akarja, hogy legyen lelki növekedésünk. Ő tud és akar is gondoskodni táplálásunkról, de az első mindig az, hogy mi még emberi megoldásokat keresünk. Ezekből aztán hiányzik a hit reménysége, legfeljebb annyi van benne, hogy bajt ne csináljunk, ismerjük el határainkat, maradjunk meg a józan ész határai között. De aki vele találkozik, az megtapasztalja, hogy ő kinyitja az emberi életet. A tanítványi élet annyi, mint felnyílt élet. Ne mondd azt, hogy hozzá sem fogsz, ne mondd azt, hogy tőled semmi nem telik, nézz szembe a dolgoddal.“Adjatok nekik enni ti!” És igen, a harmadik lépcső az, amikor a tanítvány nem mondja többé, hogy mindez úgyis lehetetlen, hanem teszi, amit Mestere kíván tőle. Veszi a kenyeret Jézus kezéből, adja tovább az embereknek, és a maradék tizenkét teli kosár. Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, te vagy az az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, és a te tested az, amit adsz a világ életéért. Taníts minket megbecsülni minden falat földi kenyeret, amit asztalunkra adsz, és minden élő igét, amellyel lelki asztalunkat megteríted. Köszönjük, hogy csodák történnek ott, ahol a tanítványok neked engedelmeskednek, és adják, amit tőled vettek. Segíts minket, hogy ne csak fogyasztói, de továbbadói is lehessünk a lelki kenyérnek. Adj élő hitet, hogy a most következő hét napjaiban javára lehessünk egymásnak, szeretetben, és országod növekedhessen mindnyájunk életében. Imádkozunk presbiter testvéreinkért, akik felkeresik egyháztagjainkat, hogy áldott találkozások születhessenek ott, ahol te adod a kenyeret, és mi mind részesülünk belőle. Imádkozunk szeretetotthonainkért, az ott élő és szolgáló testvérekért. Imádkozunk egyházi elöljáróinkért, hogy áldott szolgálatot végezhessenek javunkra. Kérünk Urunk, add Szentlelked mindnyájunknak, hogy élhessünk dicsőségedre, értelmes, tiszta és hasznos életet! Ámen.
