Miért legyek én türelmes?

Miért legyek én türelmes?

Igehirdetés 2001. február 11.

Miért legyek én türelmes?

 

Lekció: Mát 13,24-30  Mát 13,36-43
Textus: 1Pét 3,20-21

“Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban, a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért, a feltámadt Jézus Krisztus által.”

 

Imádkozzunk!

Türelmes Istenünk, megköszönjük nagy szeretetedet, amellyel minket, megtévedt embereket hordozol. Ha érdemeink szerint bánnál velünk, bizony ítélet illetne – de te íme, vársz, lehetőségre lehetőséget készítesz akkor is, amikor mi helyt adunk lehúzó, életellenes erőknek. Felfoghatatlan jóságoddal találkozunk nap mint nap s már észre sem vesszük. Nyisd meg szemünket látni a csodát, hisz köznapiságunkban magától értetődőnek tekintjük mindazt, amit ajándékozó szeretettel adsz. Hadd vegyük észre az útjelzőket, amiket utunkon elhelyeztél, segíts ebben! Hadd halljuk meg a szót, amit te akarsz, hogy halljunk, hadd lépjünk csak egyetlen lépést is tovább az úton, ahol te vezetsz minket. Tedd áldottá istentiszteletünket, szólíts meg, és adj erőt a cselekvésben, hadd legyünk ott is a te gyermekeid! Ámen.

 

Igehirdetés

A búza és a konkoly előbb hallott példázata Isten országáról, királyi uralmáról szól. Az embereket foglalkoztatta, miként lehet, hogy Isten uralma kiteljesedőben van – mégsem megy a dolog zavartalanul. Vannak természeti csapások, akadnak társadalmi igazságtalanságok, betegségek, bűnök és vannak jóvátehetetlen mulasztások is. Vannak történelmi sorsfordulók, amik emberi mértékünk szerint nem mindig igazságosak. Szóval egy sereg dolog nem fér a fejünkbe.

Az első keresztyének tapasztalata az volt, bárhogy is tiltják a Krisztus követését, mégis egyre többen lesznek, növekszik Isten országa – de közben nem csak makulátlan, igaz szívű emberekkel gyarapodik a gyülekezet, hanem olyanokkal is, akikről nem lehet pontosan megállapítani, kik is valójában. Egybefonódik az élő hit meg a haszonlesés, az igaz igyekezet és a gátlástalan önzés, a kegyesség gyakorlása és a régi életünkhöz való ragaszkodás, sőt mindennek igazolása is.

A példázatban a búzára hasonlító gyomnövény jelenti a veszélyt: nehéz megkülönböztetni a konkolyt a búzától. Ma azt mondanánk a lelki hasonlat megfejtésével, hogy álalakzat. Összetévesztésig olyan, mint ha élő hit lenne –  mégsem az. Megvan a kegyesség látszata, külső kerete, kellékei, sokan búzának is néznék, valójában mégsem az. Persze, mindig megvolt a kísértése, hogy hívő emberek elkezdjék egymást minősíteni, s az eredmény is mindig hasonló volt: egy elkülönülő, összebújó kis csoport, akik különválva magukat “igazhitűeknek” tekintik s lenézik a többieket. Jó esetben csak lenézik, rosszabb esetben megégetik. Erre is volt példa, ahol a fanatizmus hatalomhoz jutott – van mit szégyellnünk rajta még az egyház történelmében is.

A példázat első, mindenképpen mellbevágó üzenete, hogy valóban jelen van a gonosz szándék a világban. Állítólag minden csecsemő tisztán, makulátlanul születne; ehhez képest a felnőtt világban természetes a csalás, a házasságtörés, zsúfolva vannak a börtönök, és kevés ember akad, aki ne kapott volna hátbatámadást már barátaitól is.

A példázat szerint képes éjjel eljönni valaki, hogy ellensége búzájába konkolyt vessen. Az ártó, lehúzó erők szeretnek rejtőzködni, álarcosan megjelenni, ha egyáltalán megjelennek – másnak mutatni magukat, mint amik valójában. Ritkán mondják ki egyenesen, kicsodák. Vannak szép elveik, esetleg jól fogalmaznak, érvelnek, magukat gáncs nélküli lovagoknak tudják maszkírozni. Igazi szándékaikat sötétség leple alatt viszik végbe: amit tesznek, lényege a rontás, hogy elvesznek valamit a jóból. Örülnek, minél rosszabb: és nem érti az ember, hogyan lehet ez. Lehet valakinek ilyen öröme? Igen, ilyen erők is vannak! Irracionálisan, egy beteg, megromlott lélek torz örömeként, esetleg kiszámított érdek által vezérelve abban gyönyörködnek, hogy elvesznek a meglévő értékekből, és rongálnak. “Éjjel, a sötétség leple alatt valamely ellenség a búza közé konkolyt szórt” – mondja Jézus.

És valóban, így van jelen a bűn a világban. Így vannak a lehúzó, rontó erők Isten országa közvetlen közelében is, így kell megharcolni a tiszta, élő hitért minden nap még azoknak is, akik már bementek a Szoros kapun és elindultak a Keskeny úton. Az ellenség hinti a konkolyt. Sokan megkérdezik, miért engedi Isten? Miért nem bűntelen az egyház, miért vannak szégyenfoltok a történetén? Jogos kérdés! Miért nem akadályozza meg Isten a bajokat, természeti katasztrófákat, csapásokat a világban, emberek életében? Ez is jogos kérdés. Ám valahányszor velük találkozom, mindig eszembe jut, feltehetjük e kérdéseket, ám csak akkor, ha ugyanígy megkérdeztük a jó napokban is, hol van Isten! Miért süt a nap, miért nem csapkodnak ránk a villámok reggeltől estig, minek köszönhetjük, hogy éppen most nincs itt és most, ahol élünk földrengés, hogy kell azt érteni, hogy még mindig nem vagyunk halálos betegek.

Isten dolgai felől az kérdezhet a bajok idején, aki kérdezett felőle az ajándékok idején is. Méltatlan, hogy szent nevét csak akkor említsük föl, éspedig a felelősségre-vonás hangján, amikor elégedetlenek vagyunk – ha pedig hálásak lehetnénk, nincs szavunk felőle. Akkor nincs Isten…? Nagy türelme az, hogy hátrébb vonult az eseményektől: s úgy kell egyáltalán megpróbálnunk érteni, hogyan is van jelen a világban, mit miért tesz, és miért nem tesz…!

E Noé idejében is látott helyzetet idézi föl az apostol: “Isten türelmesen várakozott Noé napjaiban, a bárka készítésekor.” Nehéz, súlyos mondat: Isten türelme nem az, hogy legyint a dolgok állására, s odadobja a gyeplőt az emberek közé, tegyetek, amit csak akartok! Amikor türelmével találkozunk, az mindig az élet értékeinek átmentésére kapott haladék, s az benne a kérdés, vajon szétszórjuk valahol, vagy összegyűjtjük a bárkában az élet értékeit…!

Amint menekvés volt a bárka Noé s nyolcad maga számára, mert ezek a kevesek menekültek meg, úgy menekvés a keresztség most nektek is – folytatja a gondolatot a szentíró. A keresztség, amit összesen valami ódon egyházi szertartásnak vél az Istentől elszakadt ember – de ami a megtisztulás és új kezdet szimbóluma. Életünk végéig a homlokunkon viseljük, s azt jelenti: odatartozunk Megváltó Urunkhoz – bármikor odamehetünk az élő Krisztushoz! Övéi vagyunk, bátran rábízhatjuk életünket. E jel kiszolgáltatása történik tehát a keresztségben, s ennek tudatos vállalása a konfirmációban.

Pontosan ez történik a hit minden döntésében. Isten türelme “bárkaépítésre” kapott haladék, pecsétjét megkaptuk a keresztségben – aztán már valóban a mi dolgunk, arra használjuk-e a kapott időt és lehetőséget, amire adatott. Épül-e a bárka a családban, emberi kapcsolatokban? Épül-e anyagi lehetőségeink révén? Bárka-e a gyülekezet, az anyaszentegyház, ahol életek újulhatnak – megmenekülhetnek? Mit tettem az elmúlt héten, hogy épüljön a bárka? Beszélgettem-e egyetlen embertársammal is úgy, hogy abból ő is megtapasztalhassa Isten türelmét…?

A konkoly és a búza példázata szerint hozzáfoghatunk “gyomlálni.”  Mi ezzel a baj? Amikor szétválogatjuk a gyülekezet kedves és nem kedves, szerintünk hívő és nem hívő tagjait, azzal az a baj, hogy a példázatbeli gazda, vagyis Isten nem akarja. Ezt csak mi akarjuk. S ha jó szándékkal is, de nélküle akarjuk, akkor ahelyett, hogy segítenénk, inkább rontunk magunk is.

Németországban egy fejedelem, II. Frigyes Vilmos úgy gondolta, beírja nevét az egyháztörténelembe, éspedig nem is rossz, hanem jó szándékkal. Szerinte ugyanis nincs nagy különbség az evangélikus és református hittan között – ezért sokkal egyszerűbb, ha összeolvasztja a két egyházat. El is rendelte a tartományában, hogy egyesüljenek ezek a felekezetek. Volt, ahol engedelmeskedtek parancsának, de voltak olyanok is, melyek minden fejedelmi szándék ellenére megőrizték a maguk függetlenségét – úgyhogy az eredmény végül is nem az volt, hogy a két felekezetből egy vált – hanem három lett… Tartományában a mai napig vannak evangélikus, református, és “egyesült egyházak.” Jó szándékkal akart valamit, de csak ő találta ki a dolgot, nem Isten Szentlelkének műve volt – s ez lett belőle.

Nem érlelődött még ki az egyházak szervezeti egysége, hiszen olyan sokfélék vagyunk – s ahogy az emberek is különböző családokban élik meg hitüket, nem feltétlenül bűn és nem feltétlenül a gonosztól van, hogy sokféle felekezet akad a világon. Lehet ez Isten ajándéka is. Persze, szívünk szerint szeretnénk éppen a legfontosabb dolgokban, a bizonyságtételben egyek lenni, hiszen egy Istenünk van s egy megváltó Jézusunk – mégis, ha valaki a maga feje után, a Szentlélek ereje és indítása nélkül tesz valamit, inkább ront a helyzeten. Talán éppen ellenkezőjét éri el, mint amit akar.

A példázatbeli szolgák sem kapnak engedélyt a “gyomlálásra.” Azt mondja nekik a gazda: Eljön majd a a szétválogatás ideje – most azonban türelmesnek kell lenni. Emlékezzünk, a bárka építéséhez is idő kellett. Vagy, ami ugyanaz, keresztségünk megvalósulásához – hogy abból legyen valami, hogy itt viseljük a legszentebb jelképet homlokunkon… Hogy ebből legyen valami, ahhoz idő kell. Ez egy folyamat, ami tehát nem csupán egyszeri esemény a gyermek vagy felnőttkorban, nem is a test szennyének lemosása, hanem “könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért” – ez a keresztség lényege!

Ha röviden akarjuk összefoglalni, ezt mondhatjuk: intézkedés helyett imádság. “Nem-cselekvő cselekvés” – ahogy régen Keleten mondták. Mert valóban mennyi igyekezet, külső aktivitás, mennyi jövés-menés figyelhető meg a mai embernél, akik vagyunk. Mindig szervezünk valamit, történik valami, mindig elintézünk dolgokat, de van-e mögötte imádság? Könyörgünk-e Istenhez, amíg csak eljutunk a jó lelkiismeretig? Hol lehet máshol megtalálni a lélek békességét, mint az imádságban, teremtő, megváltó, megszentelő Istenünkkel szívbéli eggyé válásban? Intézkedés helyett imádság – “nem-cselekvő cselekvés.”

Végül még egy fontos momentum: Isten türelmére egyetlen helyes válasz van, ez pedig az ember türelme. Tessék megnézni életünket, egy vékony réteg, ami krisztusi, de többnyire elég egy karcolás a hiúságunkon, s azonnal kivirít az irigység, a félelem, a szeretetlenség… Úgy hiszem testvérek, e mai vasárnap délelőtt nagy áldása lehet, ha engedjük, hogy a felszíni festék helyett átjárja lényünket, beivódjon természetünkbe, gondolkodásunkba, a reflexeinkbe, viselkedésünkbe Isten végtelen jósága, amit ma így neveztünk, hogy türelme. Ez az, ami mennyei Édesatyánkra annyira jellemző, a türelme. Ha növekedünk benne, valóban istenivé válik emberi mivoltunk. Mert az ő türelmére egyetlen helyes válasz van, az ember türelme. Jézus egész lénye ezt hirdeti. Ő, aki a legközelebbről ismerte az Atyát, aki a legtöbbet tudta Istenről, akit méltán hívtak páratlanságában “Egyszülött Fiának” – ő minden asszonytól született ember közül a legtürelmesebb volt. “Szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött – hanem hagyta az igazságosan ítélőre…” (1Pét 2,23)

Valóban jelen vannak a világban az ártó erők is, megfoghatatlanul és csaknem kivédhetetlenül. Ezt hallottuk ma. Bárcsak csupa búza lenne – ám konkoly is van, sőt olyan is akad, aki veti azt. Éjszaka, álarcosan – és örül, ha ront, elvesz, és árt. Ez is valóság. Isten mindezt nem tehetetlenségből vagy nemtörődömségből tűri, hanem alkalmat ad a megújulásra. Még vár, ahogy várt egy ideig Noé idejében is. Vajon élünk-e a lehetőséggel? Épül-e a bárka? Ha a világban lévő gonoszt, az Istenországát felverő konkoly ügyét nélküle akarjuk kézbe venni, “rendbe tenni” – bizony úgy lehet, még nagyobb bajt okozunk. Sok példa bizonyítja, épp az emberi jobbító szándékok sora is a történelemben. Emberek jót akartak, az eredmény pedig kétségbeejtő tragédia lett. Hát legyünk türelmesek, ahogyan mennyei Atyánk az, ahogyan a Páratlanban mértékül kaptuk életünk számára – ez az igazi válasz Istenünk végtelen nagy türelmére! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Mennyei Édesatyánk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy jóságod, amivel útba igazítod azokat, akik kérik tőled. Megvalljuk sok türelmetlenségünket, amivel áldás helyett káromlást hoztunk szent nevedre. Te jóságos és emberszerető Isten vagy, taníts hát minket is több türelemre. Szeretnénk érteni akaratodat. Vezess minket, hogy jó napokban és megpróbáltatások idején egyaránt megmaradhassunk gyermekeidnek. Imádkozunk most egy nagy beteg asszonytestvérünkért, hogy meggyógyulhasson. Erősítsd hitét, hogy megállhasson a reménységben mindvégig, amiben kegyelmedből állhat, övéivel együtt. Imádkozunk azokért, akiknek súlyos gyásza van, életük legdrágább kincsét veszítették el – adj enyhülést és vigasztalást szívük fájdalmában. Imádkozunk gyülekezetünk lelki épüléséért, iskolánkért, az idén elvégzendő nagy és nehéz építési munkáért, ami ott ránk vár. Segíts minket, áldd meg szívünk igyekezeteit. Vezérelj a következő hét napjaiban munkánkban, otthon, emberek között. Adj épülést, add meg nekünk a kegyelmedből ránk tartozó részt, amit ma így neveztél: türelem. Így legyen. Ámen.