Igehirdetés 2001. február 4.

Kiválasztottnak lenni

Lekció: Mát 12,9-18.
Textus: Ézs 42,1-4

“Ez az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön. Tanítására várnak a szigetek.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, kikutathatatlanok ítéleteid, kinyomozhatatlanok útjaid. Bölcsességed, tudomásod megfejthetetlen emberi értelmünknek. De hozzád tartozunk, hiszen általad és reád nézve vagyunk – életünk semmi nélküled. Taníts minket embernek lenni – a te útjaid mind igazság és hűség. Add, hogy lehessünk olyan teremtményeid, akik szívünk hálájával visszaadjuk neked, ami valójában a tiéd. Dicsőség, tisztesség és hálaadás teneked! Ámen.

Igehirdetés

Kétezer éve, mióta Izrael népe szétszóródott a világban, sokszor merült föl a kérdés, ki az igazi zsidó, mit jelent zsidónak lenni. Nép-e, vallás-e, vagy melyik inkább a kettő közül? Már az első keresztyének is kérdezték ezt, őket is foglalkoztatta, hogy kire érvényes az ősi ézsaiási prófécia: “Ez az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akiben gyönyörködök, őt ajándékoztam meg lelkemmel.”

Akkor is, ma is sokféle válasz adódott a kérdésre. Van, aki szerint igazi zsidó a jó kereskedő, az ügyes, élelmes ember, aki mindenhol észreveszi, miből lehet hasznot húzni, a világ végén és a jég hátán is megél. Mások szerint a választott néphez tartozni sors, vérségi kötelék: ha valakinek a szülei, felmenői között volt zsidó ember, ő maga is az, ha pedig nem volt, akkor nem az. Megint mások szerint lelki alkat, érzékenység, sérülékenység, tehetség, nagy belső feszültség – amit tudományos eredmények, Nobel-díjak, jeles művészi teljesítmények igazolnak. És sorolhatnánk az emberi vélekedéseket.

Mindegyikben van igazságmozzanat, de egyik sem felel meg maradéktalanul a bibliai ígéreteknek. Az eredeti, Ábrahámnak, “minden hívők atyjának” adott kiválasztó ígéret azt mondja, hogy leszármazottai olyan sokan lesznek majd, mint az égen a csillag és a tengerparton a homokszem. Ami azt jelenti, hogy egykor mindenki, az egész emberiség minden egyes tagja örökölheti az ígéretet, a kiválasztó szeretetet, és az abban adott ajándékokat, amiket Isten ebben a világban először egyetlen néppel kezdett el. De nem fejezte be, ezért be akarja teljesíteni, éspedig azzal, hogy egyszer az egész emberiség megismerje őt. Zsidónak lenni, “Izrael népéhez tartozni” lelki tartalma szerint annyit jelent, mint ismerni az Urat, hozzá tartozni, benne élni – az ő erői által embernek lenni.

Ez a jelentése annak, hogy valaki választott, s nem a többiekre jellemző, szürke vagy éppen csillogó életet éli, hanem az Istentől neki adott igazi életet. Nem egy etnikai egység eluralkodásáról szól tehát az ígéret, hanem egy szellemi alapállásról, a helyes istenkapcsolatról, és annak minden egyes emberre érvényes lehetőségéről. A régi szövetséggel szemben egyenesen ezt mondja az újonnan kötendő szövetségről már Jeremiás próféta is:  “Nem tanítja többé senki felebarátját, jertek, ismerjük meg az Urat – mert mindnyájan megismernek engem!”  (Jer 31,34)   Ilyen értelemben, és ennyiben nevezi magát az Újszövetség népe “lelki Izraelnek”. És pedig azon a jogon, hogy Jézus Krisztusban, a testi Izrael szülöttében rálelt arra, aki  “a törvényt igazán hirdeti meg, akinek szavára a szigetek is várnak, aki igazi jogosságra tanítja az  embereket.” Mert nem az az igazi jogosság, ami paragrafusok formájában a polgári törvénykönyvben le van fektetve. És nem is az, amit ezzel általában szembe szoktak szegezni az emberek, mint a maguk személyes, szubjektív elfogultságát, “maguk igazát”, ami aztán sohasem illeszthető össze pontosan a törvénnyel. Mindenki okosabb a törvényhozóknál. Neki igaza van, joga van, neki jussa van….

Egyik sem meríti ki az igazi jogosság fogalmát, mert az az, amit Jézus mond nekünk. Ő igazán “jelenti meg” a törvényt, ő az igazán izraelita, az igazi zsidó, az Istentől leginkább kiválasztott, akire a leginkább ráillik: “Ez az én szolgám, akit gyámolítok, választottam, akiben gyönyörködöm. Ő az, akit lelkemmel ajándékoztam meg.”  Az ő személyében olyan valakit pillantottak meg követői, aki valóban az igazi “jogra” tanítja az embervilágot – ez pedig a szeretet joga. A világi jogra csak ott van szükség, ahol a szeretet hiányzik. Ahol nem maradt semmi az eredeti alapállásból, csak a nyerni akarás, a megfelelő válaszlépés jogosnak gondolt igénye, a visszaütés, az önmérséklet hiánya, hogy “egyszer élek, ezért hát mindent szabad”, vagy a “mások is így csinálják” normarendszere. Ezek szokták meghatározni ugyanis, milyen jogrendben gondolkodunk.

Mit látunk ezzel szemben Jézusnál? Az általa hirdetett törvény, “ítélet” – mai szóval jogosság – a halk és a szelíd szó jogossága. “Nem kiált és nem lármáz”  – mondja az Úr igazi szolgájáról Ézsaiás próféta, “nem hallatja szavát az utcán.”  (Ézs 42,1-4) Vagyis nem vesz részt a többieket túlkiabálni óhajtó akarnokságban, ahol mindenkinek igaza van, s nem részese az utcai közönségességnek, ahol mindenki érvényesíteni akarja érdekeit.

Egyszer egy külföldi városban láttam egy piacon, hogy egymás mellett állt tizenöt-húsz hentesüzlet, és mindegyik alkalmazott egy kikiáltót. Az ott állt a bolt előtt, és hangos szóval kiáltotta az árakat, dicsérte az áru kiválóságát s próbálta betessékelni a vevőket. Menekültem előlük, abból a borzalmas hangzavarból. Mind ugyanazt mondta, csak másképp, s egymást igyekeztek túlkiabálni.  Tragikomikus volt, a mai napig nem tudom elfelejteni. Azt mondják természetes, hogy aki kereskedik, az hasznot akar húzni, s azért meg kell küzdeni. Ha másképp nem, a másik túlkiabálásával.

Amikor Ézsaiásnál azt olvassuk, hogy az Úr választottja, akiben ő gyönyörködik  “nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán” akkor arról van szó, hogy “Isten ügye” sokkal inkább belül dől el, mintsem a külső életharcban. A szív csendjében készül az élet. Nem az utcán, még csak nem is a közéletben, hanem a behajtott ajtajú belső szoba áhítatában. És jaj annak, akinek nincs csendje, mert annak az embernek semmije sincsen, még ha külsőképpen mindene meglenne is.
Az elmúlt héten református gimnáziumunk harminchét diákjával téli táborban voltunk a Tátrában, és a sok öröm között, amit ez a hét jelentett diákoknak, tanároknak, az egyik legfontosabb számomra éppen az volt, hogy amikor elmentünk sétálni a havas hegyek között, a tájon gyönyörű csöndet találtunk. Mint városlakók megszoktuk, hogy valahol mindig berreg egy motor, zúg egy autópálya, valaminek a hangját mindig halljuk – de itt teljes volt a csend. Arra gondoltam, jó lenne hazavinni valamit ebből a csöndből, a hétköznapokba. Átélni, hogy a “tiszta csend” alkalmas arra, hogy gondolataink elkezdjenek tisztulni, megváljunk a rájuk rakódott elfogultságainktól, gyalázatos szubjektivitásunktól, igazságtalanságainktól. Hogy olyan legyen a csönd, amiben az Örökkévaló szava is megszólalhat.

“Akit választottam, akit szeretek, gyámolítok, akit Lelkemmel is megajándékoztam” –  az nem a hangoskodás és profán tülekedés embere. “Nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán.” Ilyen értelemben mondja az Ószövetség, hogy “nem volt az Úr sem a tűzben, sem a földrengésben, sem a szélviharban, hanem a halk és szelíd szóban.” (1Kir 19,12)

Azt is halljuk az igazán választottról, hogy “nem töri el a megrepedt nádszálat.”  Mit jelent ez? Ezt is fontos tudni az igazán izraelitáról, kiválasztottról: nem rongálja tovább a megrongálódott világot. Mert az a világ, amiben élünk, nagyon megrongált világ. A folyókban elpusztulnak a halak, a gyerekeknek a diszkókban ingyen ajándékozzák a drogot, hogy rákapjanak. A jövő héten temetünk egy tizenöt éves fiút: egy részeg autós áttért a másik oldalra, és vétlenül meghalt nagybátyjával együtt a maguk kocsijában. Testvérek, ez nem az a világ, amit Isten teremtett! Ez az ember által elrontott világ, amiben élünk! Életünk rendjében, kapcsolatainkban, a szívünkben is ott a rongáltság. A választott az, aki nem rongálja tovább! Az utcán annyi szemét van; hát azért sem dobom el a magamét, viszem a zsebemben, és amikor találok egy szemétládát, ott fogom beletenni. Nem rongálom tovább a világot, akármilyen piszkos, szemetes, rongált lenne is!

Az emberek között magától értetődik a tülekedés: az jut előre, akinek harcosabb a könyöke, aki gátlástalanabb az eszközök használatában, a megvesztegetésben, egyéb hasznos dolgokban. Azért sem állok be közéjük, nem fogok tisztességtelen eszközöket alkalmazni. Emberek megalapozatlanul vádaskodnak, már szinte népbetegség gyalázkodni, hogy kiélhessük gyűlölködésünket és néhány perc álenyhületet szerezzünk vele a lelkünknek. Inkább hallgatok, ha nehezemre esik is. Milyen nehéz hallgatni! Pedig már ezzel is hozzájárulok ahhoz, hogy ne rongálódjék tovább a világ.

És így folytatja Ézsaiás, az ószövetségi evangélista:  “A pislogó gyertyalángot és a füstölgő mécsest sem oltja ki.”  A hitnek, léleknek pislákoló lángját, mert hiszen erről van szó – tartja annyira fontosnak, hogy őrizze, még másokban is! Odafigyel arra, hogy azzal, amit mond és tesz, vajon elvesz-e a másik ember hitéből, reményéből, szeretetéből – vagy pedig ad valamit. Mert a hit a szívünkben néha tényleg csak tétova lángocska, amit az első szélfuvallat kiolthat, s aztán ott találjuk magunkat kiégett, kihűlt szívvel – színtelen, hit nélküli lélekkel. Jézus óvja a mi alig-hitünket: neki fontos! Vajon táplálgatjuk, gondozgatjuk-e azt magunkban is, másokban is? Mert ha igen, Isten választottai vagyunk, akit ő szeret és gyámolít, akiben gyönyörködik: a pislogó lángocskát óvni isteni program! Ebben vagyunk igazán az ő gyermekei.

S végül a legszebb: ő maga sem  “alszik ki, nem törik össze, amíg a törvénynek nem szerez érvényt a földön.”  Idáig arról volt szó, hogy ő vigyáz a lángocskára és a megrepedezett nádszálra, de most fordít egyet ezen a próféta s azt mondja, ő maga is olyan, mint a megrepedezett nádszál és a pislogó gyertyabél! Mi tudjuk a nagypénteki keresztről, hogy ott valóban mindent megtettek a világ erői, hogy eltörjék a nádszálat és kioltsák a lángot! De a kétezer év, ami azóta eltelt, amikor is hol azzal próbálták tönkretenni az evangéliumot, hogy üldözték, betiltották, hol meg azzal, hogy kötelezővé tették – egyik rosszabb, mint a másik – ezek sem tudták kitörölni az ember szívéből, hogy Jézus itt járt közöttünk! A kétezer év azt mutatja, olyan valaki jött el, akinek ügyét nem lehet összetörni. Ezt Isten indította el már teremtő szeretetével, aztán egy szent, papi nép kiválasztásával – s folytatta helyrehozó, Megváltó “önmaga adásával” Krisztusban. Ma is munkálja ezt a megszentelő Lélek és ige által. Ez az ügy, ígéri a próféta – diadalra fog jutni! Ez az igazi jövendő. A többi szétesés, világégés, az ember leépülése, elállatiasodása – mi mindennek tanúi vagyunk – de ő maga “nem alszik ki, amíg érvényre nem juttatja az igazi jogosságot.”  Olyan életet hozott, ami végleges és igazi, amit nem lehet összetörni: nagyobb az életnél és nagyobb a halálnál.

Minden fogyatkozó erejű, kételyekkel küzdő testvéremnek hirdetem, hogy amit Krisztusban kezdett Isten a világgal, az örök. Véghezviszi, nem hagyja félbe. Nem azért indított el minket a hit útján, hogy hagyjon félúton megfagyni. Adott gyülekezetet, közösséget, adott igehirdetést. Adott olvasható Igét, amiből megújulhat hitünk, szeretetünk és reménységünk. Ábrahám gyermekei egyszer annyian lesznek, mint az ég csillagai s a tengerpart homokszemei! Az igazán választott, akiben Isten gyönyörködik, gyámolít, akinek Lelkét adja az, aki a szeretet jogrendjét képviseli. Aki a halk és szelíd szó útján jár, nem kiált és nem lármáz. A csend embere. A világot nem rongálja tovább, kincsnek tartja értékeit, és ami benne isteni, ha csak egy pislákoló gyertyalángnyi is – őrzi és gondozza. Olyan valaki, aki van, éspedig véglegesen és összetörhetetlenül van, amíg a jogosságnak érvényt nem szerez a földön. Ezzel a hittel járjuk a következő hét napjait! Ebben segítsen teremtő, kiválasztó, megszentelő, megújító Istenünk! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük az üzenetet, amivel életünket újraalapozod. Eltörhetted volna már a repedt nádszálat, elfújhattad volna hitünk füstölgő mécsesét, de óvtál és őriztél – légy áldott kegyelmedért! Szeretnénk méltók lenni a szeretethez, amivel öröktől fogva szeretsz minket, hogy valóban gyönyörködhess bennünk. Megvalljuk, távol vagyunk ettől életünk legtöbb napján. De mindig tapasztaljuk, hogy fontosak vagyunk számodra. Ne hagyd, hogy semmivé legyen a kincs, amit elrejtettél a törékeny cserépedényben! Segíts teljesebb szeretetre, ami az igazi jogosság. Óvjál meg a lármázástól utcán és odahaza, munkahelyen és a gyülekezet közösségében. Adj hitet, hogy betölthessük küldetésünket – s ne elvegyünk, hanem hozzátegyünk a tőled kapott kincsekhez. Újíts meg a hitben, hiszen egyszer élünk, s csak egyszer lehetünk igazán gyermekeiddé. Vezérelj bennünket, mint választott népedet, hogy hittel hihessük, úr leszel mindenhol, ahol csak a napnak fénye süt.  Add, hogy járhassunk igéd szerint egymás javára, teneked pedig dicsőségedre! Ámen.

Nyomtatás