Volt célja

Igehirdetés 2017. február 12.

Volt célja

 

Lekció: Zsolt 22,1-18

Textus: Zsolt 71,6

„…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”

 

Goethe szerint a tehetség jele a festészetben, ha egy művész meri az arcképet részben árnyékban hagyni, vagyis a vásznon sötéttel, akár feketével megfesteni. Titkárának, Eckermann-nak mondja, hogy a maga részéről mindig tehetségtelenséget sejt, ahol valaki nagyon „szépet” akar létrehozni, s ezért nincs bátorsága sötét színeket alkalmazni egy emberi arcon. S valóban, a művész csak akkor teremt értéket, ha mer igazat mondani – márpedig a valóság nem csupán fehér vagy rózsaszín.

 

Ha ez így van – ami egyébként nyilvánvaló – akkor a zsoltárköltőt nem lehet ilyen bírálattal illetni. A mélységek, melyeket imádságában említ, mind olyan szörnyűségek, amiket tényleg csak maga az élet tud produkálni. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem, hívlak nappal, de nem válaszolsz; éjszaka is, de nincs nyugodalmam… Benned bíztak az őseink, és megmentetted őket, bíztak, és megmentetted őket… De én olyan vagyok, mint egy féreg, nem ember. Gyaláznak a többiek, és megvet a világ… Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Kutyák vettek körül engem, gonosz banda kerített be, átlyukasztották kezem, lábam. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.” (Zsolt 22,2-18)

Az első keresztyének fölfedezték ezt a fekete mélységet, amiről a 22. Zsoltár beszél, Jézus mérhetetlen golgotai szenvedésében. Gonosz, gyilkos ellenségek bámész tömeggel, iszonyatos fizikai kínok, teljes emberi elhagyatottság – ez volt a része az Egyetlennek!  Ha valaki, ő megtapasztalta testében, amire a régi imádság szerzője költőien utal. Ilyen a sorsa a hívő embernek, még Isten gyermekének is; a szenvedés elkerülhetetlen.

A vívódó, mélységesen igaz zsoltár-próféciából azonban ezúttal figyeljünk erre a ritkán idézett mondatra: „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”  Ha valami kétszer szerepel a Szentírásban – ilyen a Tízparancsolat, a Miatyánk és más fontos szövegrészek is – az minősítetten fontos üzenet; ezt a mondatot pedig szintén kétszer  olvashatjuk a Bibliában. (Zsolt 22,10   Zsolt 71,6)

A hívő bizalmának koncentrált kifejezése az, hogy Isten mindenható és mindenütt jelenvaló. Ám ne gondoljuk, hogy a „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”  mindössze kegyes vallásos fordulat. A szülés, mint ismert, fájdalmas és véres valóság, amiben elpusztulhat anya és gyermeke. Nehéz kijárat adatik a magzatnak az életre; a vajúdás ma is kétesélyes. Minden embernek halálosan meg kell küzdenie azért, hogy világra jöhessen, s az anyának is összes erejére szüksége van ahhoz, hogy magzatát megszülje. Életünk kezdetének első pillanataiban iszonyú válságot és közvetlen halálfélelmet élünk át, amit ugyan magunk mögött hagyunk, „elfeledünk” – de a születés igazi dráma. S lélektani értelemben nincs különbség a természetes és a császármetszéses szülés közt, mert az élet kezdetének semmi máshoz nem hasonlítható megrázkódtatása, majd az „első nagy zokogás” mély nyomot hagy a lélekben.

Ezt az alapélményt említi, idézi meg a mondat. Tudatos énünk maga mögött hagyja e pillanatokat; úgy rohanunk át később életünk évtizedein, mintha az a rémisztő válság ott nem is ért volna bennünket; holott valamikor mindnyájan, szenvedés, vér és rettegések közepette – megszülettünk. Istenünk pedig nem csak, hogy ott volt a nehéz órában, hanem kifejezetten „ő hozott ki” minket anyánk méhéből!

Ha ez így van, s a zsoltár nem hagy kétséget erről – akkor viszont újra kell gondolni az életünket. Fásult hitetlenségnek, céltalan támolygásnak nincs helye: az életem nem lehet értelmetlen és üres, ha egyszer a végső szeretet akarta, hogy világra jöjjek! Bölcsességével úgy döntött, hogy járjak csak végig egy életutat – ezért vagyok itt. Mindennek, ami megtörtént velem, volt célja – ha most még alig derengene is számomra ebből valami.

Sokan mennek végig egész életutukon, mindig „homályból homályba” lépve, néha valami fényeket is bámulva, az igazi értelmet és világosságot azonban soha nem pillantva meg – milyen kár!  Egyáltalán nem véletlen, hogy kikkel találkoztam az úton, s mit tanultam – vagy nem tanultam, a találkozásokból. Van kifejezett célja annak is, hogy mi sikerült, s annak is, miben vallottam kudarcot. Ha igaz, hogy „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…” akkor nem “véletlenül jött össze” valami az életemben, mint vélekednek sokan – hanem egy nagy tanulási folyamat részese vagyok, s az a kérdések kérdése, mire jutottam mindezek során.

Nem helyes, ha múltamból magammal cipelek emésztetlen ügyeket, rendezetlen lelki terheket. Szinte mindenkinek akad ilyen, némelyeknek nem is egy; s ha van valami, ami lehúz a további belső növekedésben, akkor ezek a dolgok bizonyosan ilyenek. Egy régi keleti mondás szerint az embernek először a szüleivel kell egyenesbe jönni, aztán a saját démonaival, s csak ezek után foghat hozzá a feladatához. Magas mérce, ám teljesen reális. Felnőtt emberekből is ki-kibuggyan olykor keserű vád szüleik iránt, aminek igazságtartalmát nem lehet megkérdőjelezni, nem is dolgunk: ők is emberek voltak – tévedhettek és véthettek is. Ám az emberi lélek érlelődésének és „fejlődésének” egyik avatott tanulmányozója, E. Erikson szerint – aki végigköveti a mindenkori emberi identitás fejlődését és jellemző kríziseit – nem lehet eljutni a bölcsességre, sem pedig a megbékélésre, míg valaki el nem ismeri, hogy szülei egykor jót akartak neki. Nem nekik van szükségük erre haló poraikban, hanem az itt maradt, küzdő embernek: amíg velük „egyenesbe nem jön”, elismerve jó szándékukat, addig saját lelke időzik egy éretlen fokozaton, s meglehet, emiatt képtelen továbblépni más dolgok kezelésében is. Mindez benne foglaltatik és következik e mondat helyes megértéséből és komolyan vételéből: „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”

De nem csak a már megtörtént dolgoknak volt célja, amit természetesen ki-ki csupán maga, személyes belső munkája révén képes felfogni és integrálni – hanem annak is van, amiben éppen most élek. Családi gondjaim, kellemetlen embertársaim, nehéz munkafeladatok és váratlan ajándékok is mind-mind éber feldolgozást igényelnek.

Gyermekkoromban vidéken éltünk, és fával meg szénnel fűtöttünk. Emlékszem, amikor „meghozták a fát”, s a lovas kocsi ötmázsányi rakománya ott volt az udvaron: be kellett hordani. Nem lett meleg magától a szobákban. Először a fáskamrába került minden egyes darab, ott szépen felraktuk a fal mellett. Aztán a favágás következett, mert gyújtós és aprófa is kellett a cserépkályhák begyújtáshoz, meg a konyhai főzéshez. Végül pedig minden egyes téli napon be kellett hozni egy jó kosár fát a szobába, begyújtani vele, majd folyamatosan rakni is a kályhára, végül pedig „lezárni” – így lett meleg a szobában.

Miért gondoljuk, hogy bennünk rend, harmónia és békesség teremhet anélkül, hogy megdolgoznánk érte? Mindennek ára van, mindenért meg kell dolgozni. Elhanyagolt szobában rendetlenség és piszok tanyázik, ez már csak így van – miért lenne más? Az emberre feladatok várnak, az élet hozza (vagy már régen odahozta) őket, amikkel meg kell küzdeni a lelkében mindenkinek. Ez olyan evidencia, mint az, hogy ahol nem mosogatnak a konyhában, ott felgyűlik a mosatlan. Kelletlenül is viszonyulhatunk persze a mosogatás tényéhez – ami semmit nem segít rajtunk, sőt; de úgy is viszonyulhatunk hozzá, hogy milyen jó és szép tisztaság lesz majd az igyekezetünk nyomán. Pontosan így fest a dolog a „lelki mosogatnivalók” ügyében is. Csináljunk hát belőlük sikertörténetet, ahogy a mai mondás tartja! Mindennek van célja ugyanis, ami bennünket életünkben ér. Semmi nincs, amit a javunkra nem fordíthatnánk – de még egyszer: ez munkát igényel, mint a szoba melege a fabehordást!

S ha már látjuk, hogy mindennek volt célja, amin keresztülmentünk, s ma is mindennek van célja, amit nem tudunk elkerülni az életben – akkor nézzük meg a jövőt is. Előre tekintve álmodni vagy aggódni szoktunk. Az előbbi édes dolog, s ne engedjük, hogy ezt a jogunkat bárki elvegye. Legfeljebb mérjük meg álmainkat a képességeinken, meg a valóságon, s feltétlenül emlékezzünk a költő tanácsára is:

„Földi ember kevéssel beéri

Vágyait ha kevesebbre méri.”  (Arany János: Vágy)

Ami nem jelenti azt, hogy legyünk hitetlen és ambíció-vesztett emberek, mert a világot azok viszik előre, akik mernek nagyot álmodni. De ne együnk holdvilágot, hanem szabjuk feladatainkat képességeinkhez és Isten elhívó, megbízó szándékaihoz: amivel ő bíz meg, abban segíti a véghezvitelt is.

De nem csak álmodni, hanem aggódni is szoktunk a holnap felől. Tegyük hozzá, nem csoda, hiszen a holnap ismeretlen. Fogalmunk sincs, mi fog történni a jövő héten, vagy akár csak ma estig is – odaképzelhetünk tűzvésztől kezdve, földrengésen át, kozmikus katasztrófáig bármit. Fantáziadúsabbak előnyben.

Hogyan lehet „megszelídíteni” a jövőt, megérteni azt, hogy ami ott történni fog, az is mind javunkra szolgál? Megérteni mindig azt jelenti, hogy valamit egy nála nagyobb értelmezési keretben elhelyezünk: így és ennyiben nyeri el jelentését, válik bármi „érthetővé”. Aki aggódik, az azért teszi, mert erre a „nagyobb keretben elhelyezésre” nem képes. Miért nem képes? Mert a jövőt önmagában szemléli, Isten nélkül. Hogy lenne pedig érthető az, amit egyáltalán nem ismerünk? A jövő ilyen.

Majd értelmezhető lesz, amint Istennel együtt látjuk. A jövő nélküle nem is lehet más, mint vagy álomba ringató, vagy pedig aggasztó – és egyik sem szolgálja az életet. Illúziók és rettegések nélkül akkor élhetünk teljes életet, ha a jövőnket Istennel együtt látjuk: azzal, akiben nincs keletkezés és elmúlás, aki mindig volt, és mindig lesz. Ő megmarad „elmúlás és rom felett”; ő ott volt már akkor is, amikor mi még sehol nem voltunk, a föld pedig „kietlen és puszta vala” (1Móz 1,2), s ő ott lesz akkor is, amikor majd „az ég és a föld elmúlnak”. (Luk 21,33)

Így tekintve az ismeretlen és aggasztó jövőt már nem is ismeretlen, és nem is aggasztó – mert az Úré. Ha ő maga ott lesz, akkor nincs baj. Ebben a hitben született ez az imádság:

 

„Jézus, Menedékem! Hű oltalmam nékem Te vagy egyedül.

Lelkem a viharból, Bűnből minden bajból Hozzád menekül.

Bár a föld mind romba dőlt,

S ha a pokol hada hány tőrt,

Jézus maga áll őrt!”    (294. dics. 2.v.)

 

Kinyílik előttünk a titok, hogy mit jelent mai igénk: „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…” Feltárul benne a múlt, s érthetővé válik, ami eddig érthetetlen volt. Céltalanságok és lézengések megszűnnek, hiszen a “most” így már teljesértékű jelentéssel bír: azért vagyok itt, mert ő akarta, hogy itt legyek. Ami pedig az ismeretlen jövőt illeti, az tényleg egészen az övé, s jó helyen is van nála. Ne akarjam kisajátítani, magamhoz venni. Ha vele együtt szemlélem, gyermeki bizalomban, mintegy az ő tulajdonát – akkor nem ringat majd álmokba, de még kevésbé rettent. Hiszen az övé, éspedig nem csak a jövő, hanem az egész nagy örökkévalóság is. Milyen jó, hogy így van – s maradjon is így! Ámen.

 

Imádság

Istenem, a hazatérés öröme a te közelséged. Segíts abban, hogy letegyek fölösleges, régi terheket, megértsem a mai nap követelményét, és hitben készen álljak a holnapra. Ámen.