Igehirdetés 2017. február 19.

Mik a Föld tartóoszlopai?

 

Lekció: 1Sám 2,1-10

Textus: 1Sám 2,6-8

„Az Úr öl és elevenít, sírba visz és visszahoz. Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, megaláz és fel is magasztal. Felemeli a porból a szegényt, és a sárból kihozza a szűkölködőt, hogy a hatalmasok mellé ültesse, és főhelyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, amikre a földkerekséget helyezte.”

 

Igehirdetés

Lehet olvasni a Bibliát úgy, amint valaki egy régebbi kor kulturális emlékei között bogarászik – de pusztán így nem érdemes. Mit igazít rajtunk, azt megéri keresni. Rövid az élet, s ha lehet hibáinkat kijavítani egy magasabb élet felé törekedve, akkor lelkünk rajta, ha egy ilyen hatalmas könyv inspirációjára sem fogunk hozzá. Mert, hogy a Szentírásnak van mondandója ilyen ügyekben, az kétségtelen – elejétől végéig erről is szól.

Aki olvassa tudja, hogy folyton kizökkent köznapiságunkból: különös, „nehéz” szövegeket hoz elő – melyek fölött kénytelenek vagyunk eltűnődni. Mai idézetünk az Örökkévaló megfoghatatlan titkáról beszél Sámuel könyvében, Anna hálaimájában – éspedig csupa ellentmondásokban…! Mond valamit, s annak mindjárt az ellenkezőjét is mondja. Ez a paradox mód itt nem csak megengedhető, de szükséges is: Isten dolgairól szólva ugyanis még az eksztatikus elragadtatás nyelve is gyenge.

Anna sokáig hiába imádkozott gyermekáldásért, nem kapott. Rengeteg keserűsége volt vetélkedő asszonytársa, Peninna bosszantásaiból is, aki megvetette és csúfolta meddősége miatt. Imádságai végül mégis meghallgatásra találtak, s gyermeket szült. Boldogságában énekelte a hálaimát, melyen átüt a megrendültség – hisz a “lehetetlen” vált számára lehetővé.

Hálaimája mégsem csupán egy asszony reményének beteljesüléséről szól. Olyan gondolatokat tartalmaz, melyek az ő ügyénél nagyobb összefüggésekben is érvényesek, s amiket érdemes komolyan venni.

A háláját éneklő asszony, immár túl szenvedésein és frusztrációin, Istent említi élete legfőbb alakítójaként. Tekinthetné ugyan a saját győzelmének a hosszú és kilátástalan idő után kapott gyermekáldást, hiszen helytállt a könyörgésben, mikor azt mások régen feladták volna. Ő viszont tudja, így halljuk imájában, hogy „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9) Megértette küzdelmes történetéből, hogy „…az Úr tesz szegénnyé, és ő gazdagít meg; megaláz és fel is magasztal.” (1Sám 2,7)

Életünk eseményei mögött egy nagy erő munkálkodik, melyet egész kiváltságos mozzanatokban pillanthatunk csak meg jelenlévő tényezőként – különben semmi rálátásunk titkaira. Betöltenek a magunk boldogság-erőfeszítései, remények és “kilátások”, nem is tudunk másról. Pedig ott rejlik ő maga, a Kimondhatatlan nevű, az erő és bölcsesség: ami csak történik, az mind azért van, hogy őt fölismerjük és még jobban szeressük. Annának megadatott a kiváltság, amit abból látunk, hogy már fogantatása előtt képes “visszaadni” fiát az Úrnak, minden dolgok jogos tulajdonosának – holott még meg sem kapta…! A kicsi Sámuel aztán az Úr házában felnőve tényleg Isten embere lesz, akaratát szolgálja népe javára – az Újszövetség is a „hit hősei” között említi. (Zsid 11,32)

A tudás azonban, hogy “az Úr uralkodik” (Zsolt 97,1) nem köti gúzsba a cselekvő erejét, éppen ellenkezőleg. „Az egek az Úrnak egei, de a földet az ember fiainak adta. Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászálltak a csendességbe. Áldjuk az Urat mostantól fogva mindörökké – dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 115,16-18)

Az ember szabadságához tartozik, hogy odafordulhat Istenhez – ezt a szabadságát senki el nem veheti tőle. Anna  akkor is tette, amikor még nagyon boldogtalan volt, s akkor is, amikor már ragyogott a boldogságtól. Hite nem függ külső körülményeken és eseményeken: valódi hit. Szájából hiteles a megállapítás: „…az Úr az, aki szegénnyé tesz, és ő gazdagít is meg;  megaláz, és fel is magasztal.”  Ő így vallotta, mikor hosszú éveken át nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna – s akkor is, amikor már elérte célját, s megkapta a kicsi Sámuelt. Rendíthetetlensége és az imádságban hűsége teszi életpéldává: aki valóban Isten gyermeke, az maradjon az – jóban és rosszban egyaránt!

Hálaimája motívumait újra halljuk az újszövetségi „Magnificat”-ban, Mária énekében (Luk 1,46-55) – Sámuel hitben fogant születése a Jézus jöttének előképe! Van azonban egy mondat, ami a két asszony imája közül csak az ószövetségiben szerepel.

A „föld oszlopait” kevés helyen említi a Biblia. Jelképes oszlopok: láthatatlan formációkra utal általuk a Szentírás, amiket a fizika a világegyetem szervező elveiként, “tartóoszlopaiként” ismer. Az univerzális állandók  „szent számok”, amiknek eredetét nem ismerjük. Senki nem tudja, miért pont akkorák – csak annyit tudunk, hogy ezekre épül az egész anyagi világ. Ilyen a fénysebesség, a gravitációs együttható, a proton tömege, az elektron töltése, a Planck-állandó, a finomszerkezeti s még további néhány arányszám. Nem lehet megváltoztatni őket, s mérések és kísérletek tömege szerint az egész Univerzumban egyaránt mindenhol érvényesek.

Még emlékszem a pártállami ateista propagandára, mely a Bibliát gyermekkorom idején úgy próbálta lejáratni, hogy lerajzolta vélt világképét: korong alakú Föld tengerrel körülvéve, amely kőoszlopokon áll a semmiben. Bezzeg, mondta a kiadvány, a tudomány felszámolta ezt a babonát: mi már tudjuk, hogy a föld gömbölyű. A rajz természetesen hamis volt, hisz a bibliai időkben is tudtak a „földkerekségről” – ha egyetlen életidőn belül bejárni akkoriban nem is voltak még képesek. A „föld oszlopai” alatt nem kőpilléreket értettek, melyek a semmire támaszkodtak volna, hanem a világ önmagával való azonosságát és működőképességét biztosító szellemi konstansokat, melyeket az egzakt tudomány ma sorra kitapogat – mi pedig fölöttébb csodálkozunk, miként lehettek ezekről sejtései a szentíróknak. A „föld oszlopainak megrendüléséről” szólva sem arra céloztak (Jób  9,6  Ézs 24,18), amikor egy templom vagy palota tartópillérei földrengés idején lehullottak, hanem arra, hogy „az egek ropogva elmúlnak, az elemek megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok megégnek” – vagyis az egész anyagi világ összeomlására! (2Pét 3,10-11) A jelenséget a modern fizika ismeri, számol vele, sőt, az egész Univerzum majdani lehetőségei közül sem tudja kizárni.

Sámuel könyvében nagyon pozitív értelemben kerülnek említésre a „föld oszlopai” – mint amik Isten személyes tulajdonát képezik. „Az Úréi a föld oszlopai, amikre a földkerekséget helyezte.” Ha kilépünk említett propagandisztikus, szűk látókörű tárgyiasítás kereteiből, s fölfedezzük az ókori költészet meghökkentően messze pillantó intuícióját, akkor a Szentírás központi üzenetéhez érkezünk. Ember, az ég és föld elmúlnak (Luk 21,33), de az én irántad való szeretetem soha meg nem rendül! „Hát elfelejtkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem…!” (Ézs 49,15)

Isten jósága mindeneknél nagyobb – életen és halálon túlmutat. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemből látom meg Istent, akit magam látok meg magamnak: az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27) Nem igaz, amit a hitszegő, gyilkos Macbeth mond az életről, amikor fejére omlanak bűnei, s már elkerülhetetlen személyes pusztulása:

 

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme nincs.”      

                                                                                       (W. Shakespeare: Macbeth 5. felv., ford: Szabó L.)

 

Mindenkinek pontosan annyira “értelmes” az élete, amennyire maga értelmet ad annak erkölcsi döntéseivel. Macbethnek lám, ennyi sikerült.

Pedig az anyagi világ mulandó, sőt a „föld oszlopai” is megrendülhetnek, vagyis a világot összetartó erők is felbomolhatnak! Hitünk és bizonyosságunk nem is a világ állandóságán épül. Hányszor fordult a történelem is diktatúrából forradalomba, háborúból békébe – éspedig egyetlen emberöltő alatt…! Már a fizika sem vallja az “anyagmegmaradás” egykor megingathatatlan elvét: amit szilárd anyagnak vélünk, az megfelelő körülmények között szétsugározhat a térben – energia formájában… Amit pedig térnek és időnek tartunk, s ezek igazán mindig végső valóságoknak számítottak, az is bármikor eltűnhet egy fekete lyuk eseményhorizontján – s ahogy Macbeth mondja, ott aztán valóban „…then is heard no more…”

Bizodalmunk arra épül, hogy “az Úréi a föld oszlopai” – van hatalma életet kioltani és eleveníteni, sírba vinni és onnan visszahozni! Nem a világban, nem is az élet csodájában hiszünk, hanem az élő Istenben. Ő az, aki “…szegénnyé tesz és gazdagít; aki megaláz és fel is magasztal.”

Ebből pedig radikálisan más élet következik, mint nélküle: olyan, amit nem a félelem ural. Hogyan is uralhatná, ha egyszer a nagy Univerzumnak is van Alkotója, sőt jogos tulajdonosa is! Nem emberi aggódásaink illegitim voltáról van itt szó, hisz ki ne féltené azokat, akiket szeret – hanem arról, hogy a leginkább megalapozottnak tűnő aggódásainkat mindenestől felülírja Isten végtelen jósága és bölcsessége. Emberek vagyunk vágyakkal és elkötelezettségekkel, amik természetük szerint eluralkodhatnak a lelkünk felett – akkor van szükség a hitünkre igazán!

A hit olyan élet-értelmezési mód, ami tényezőként tekintetbe veszi Isten jóakaratát. Lehet az élet sötét, veszélyes vagy átláthatatlan, a hit mégis tudja, hogy ő jó. Lecsendesíti a háborgó tengert, s utat mutat a keresőnek: kivezet a homályból, s kezébe véve minket újraalapozza mindennapjainkat. Máshová kerülnek a hangsúlyaink: az első hely újra az övé lesz, egyedül őt illeti! Ahol ez átalakul, ott megtörtént a legfontosabb, ami történhet.

Mert az igazán fontos változás ez. Anna szívében is végbement, éspedig az élet sűrűjében – amikor vágyai még nem teljesültek, forró imádságai pedig távoli remények ködképei voltak. Ettől olyan szép ez a történet. „Menj el békességgel! Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle” – mondja Éli főpap. (1Sám 1,17) Mi összesen ennyit tehetünk hozzá a történésekhez: áldó szeretettel imádkozunk szükséget látó embertársunkért. Mellékesnek tűnik, ám mégis fontos hozzájárulás! Szeretetünkkel megerősítjük a küzdőt, amikor imáink szentélyében megemlékezünk róla. Abban segítjük ilyenkor, hogy megtapasztalhassa életének ijesztő és kiszámíthatatlan forgatagában is, hogy “…a föld tartóoszlopai az Úréi.” Hűségén nem változtatnak általunk kézben nem tartható folyamatok –  ő mindig az marad, aki volt! „Fölemeli a porból a szegényt, és a sárból kihozza a szűkölködőt” – s pontosan erre is van szükségünk.

Anna megváltozott életét nem uralta sem a versengés, sem az agresszivitás – holott perelhetett volna vetélytársnőjével jóízűeket. Sokan töltik be életüket jobb híján osztozkodással és vitákkal. Ő válasz nélkül hagyja Peninna csúfolódásait – mikor végre mégis megkapja Sámuelt, akkor sem triumfál társnőjén. Ha valaki tudja, hogy a föld tartóoszlopai az Úréi, körülötte eltűnik a békétlenség!

S még egy apróság, ami fontos. Nem csak a félelmek uralma meg a békétlenség szűnik meg, ahol az Úr végső hatalmát komolyan veszik, hanem a szomorúság is. Templomi áldozata, hosszú könnyes imádsága és Éli főpappal beszélgetése után ezt olvassuk: „Azután elment az asszony a maga útjára és evett, és nem volt többé szomorú az arca.” (1Sám 1,18) Pedig sehol nem volt még Sámuel, a remények gyermeke – csak hitében letisztult s mindent Isten kezébe tenni tudó Anna volt: ám pontosan ez az állapot, amit a történet nekünk akar ajándékozni. Itt minden arról beszél, hogy a körülményektől függetlenül visszatérhet belénk a bizakodás lelke – hiszen “a föld tartóoszlopai az Úréi!”  Akkor pedig nem kell szomorú arccal járjuk a világot: így is legyen, most és mindenkor! Ámen.

 

Fohász

Örvendezik szívem Istenben, visszaadta erőmet az Úr. Nincs olyan szent, mint ő! Rajtad kívül senkim sincsen – nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk! Ámen.