Igehirdetés 2017. február 26.

Ám az Úr nem válaszolt neki

 

Lekció: 1Sám 28,4-19

Textus: 1Sám 28,6

„Megkérdezte Saul az Urat; ám az Úr nem válaszolt neki sem álomban, sem az Urimmal, sem a próféták által.”

 

Igehirdetés

“Isten csendje” ismert állapot, különösen a tudomány uralta modern időkben. A világból hibátlanul működő gép lett, ahol az ok-okozat uralkodik, s elvileg minden kiszámítható. Tudósok bizonygatják sok csatornán ma is, hogy csak anyag létezik, semmi más – mintha a 19. századot írnánk, holott éppen a fizika lépett már túl ezen a mechanikus szemléleten. A mindennapok lefoglalják a legtöbb embert s betöltik az időt annyira, hogy teljesen úgy tűnik, minden rendben: de azért rendszerint eljönnek rémisztő pillanatok, amikor már nem lehet kitérni komoly döntések elől.

Olyankor nem mindegy, magunk mellett tudjuk-e az Örökkévaló helyeslését, vagy sem. Társat választani például életre szóló ügy; hivatással (nem csak munkahellyel) megbecsülni, vagy meg nem becsülni magunkat hosszabb távra meghatározó, lényegi kérdés. De ezeknél sokkal jelentéktelenebb döntések is mélyen beleszólhatnak sorsunk alakulásába.

Nem túlzás azt mondani, hogy vannak az életünkben jellegzetesen köztes állapotok, amikor még semmi nem dőlt el, nyitott az út, de a lélek rövidesen sorsot választ magának – éspedig mindig éberségének foka szerint. Utólag szokás panaszkodni, hogy „ebben a helyzetben te mit tettél volna” – azaz úgysem lehetett volna jobbat dönteni… De ismeretes a mondás: „Gyenge ember mindig csak két rossz között választhat, az erős ember pedig maga tesz fel olyan kérdéseket, amiket érdemes megválaszolni.” (D. Bonhoeffer) A „köztes helyzetek” az idők, amikor a jövő meghatározódik: ilyenkor épül az út, amin életünket majd bejárjuk.

Cselekedeteinknek több mércéje is van. Árt-e, vagy használ a többieknek, amit tenni fogok; magamat előre viszi-e vagy visszaminősíti – végül, de nem utolsó sorban: Isten szerinti-e, vagy pedig nélküle való. Jó igazán csak az lehet, ami valamennyi mértéken megfelel. Világunkat azonban jelenleg a kifelé figyelés, az extroverzió határozza meg, így, ha felmerül is valamilyen erkölcsi mérce szüksége a „köztes helyzetek” döntési pillanataiban, az legfeljebb az említett első témát illeti, a másik kettő rendszerint már szóba sem jön. Válasszuk most ez utóbbiakat tűnődésünk tárgyának – éppen azért, mert elhanyagoltak!

Előre jutok-e személyes fejlődésemben valamely döntésemmel, vagy pedig visszacsúszok? „Emberi minősége” mindenkinek van – s ebben induló állomás a születés. Már ott hozunk “döntéseket”, bár később nem emlékszünk ezekre – mikor génjeinkkel és felmenőink testi-erkölcsi állapotából kapott örökséggel hozzáfogunk életünk építéséhez. Hogy mi lesz fejlődésünk eredménye, azt a különböző „köztes állapotokban” hozott választások rakják össze – ezek adják végül emberi mivoltunk minőségét.

Állandó kísértés a regresszió, jelképesen az anyaméh védettségébe való visszatérés – ilyenkor viselkedünk gyerekesen, önző vagy követelőző módon. Idetartozik az élvezetek infantilis preferálása, az élettel szemben  „fogyasztói” elvárás is, vagy a mindenáron való ellenkezés. Sok módja van még ennek, beleértve patológiásakat is – és a tapasztalat szerint nehéz lelki visszacsúszások nélkül végigjárni egy földi életet.

Van, aki felnőttként is kamasz, de lehetőleg egyenesen csecsemő szeretne lenni – ettől olyan kusza aztán az élet, amilyen. Egy elmélet szerint még az alkoholista sem a szeszért iszik, hanem hogy foglalkozzanak vele, az „engem kérem, tegyenek tisztába…!” regresszió igényével. Éberen figyelnie kell döntéseire mindenkinek, aki nem akar rosszul elvégzett feladattal háta mögött, vagy mondjuk az “iszákosok rendjének” tagjaként távozni innen. A titka ennyi: mindig előre, sosem hátra…!

Elhanyagolt terület továbbá nem csak saját érdemi lelki előrejutásunk dolga, hanem az is, hogy egy adott döntés mennyiben találkozik Isten akaratával. Félelmetes ilyen direkt módon egyáltalán föltenni a kérdést, hisz ki vagyok én, porból lett mulandó – ahhoz, aki minden létező dolgok forrása és beteljesítője, s akit még megnevezni is oly nehéz, hogy – válaszra késztessem őt! Itt is azt látjuk viszont, mint az előmenetelünk és visszacsúszásunk dolgában, hogy e mérce alkalmazása időben zajló folyamat – akár egy iskola kijárása!

Nem lehet pár, akár nagyszerű pillanattal is “letudni”: Isten valódi ismerete tapasztalataink, valójában élet-közeliségünk eredménye. Olyasmi, aminek története van, s melyben minden egybetartozik mindennel – a rendet pedig magunknak kell megteremteni az összefüggések halmazában. Az ő megismerése különösen függ morális állapotunktól, hiszen valójában annak kérdése, életutunk „puzzle-darabjait” milyen önmagunkkal szembeni őszinteséggel tudjuk értelmes, jelentésteli egésszé illesztgetni! Magasabb kérdések megválaszolására, de még feltevésére, sőt a kérdéshez hozzászólásra is csak az méltó, aki élete és becsülete egyszerűbb kérdéseit megfelelő módon megválaszolta már – előbb nem! Isten dolgai egyszerűen rejtettek maradnak, nem nyílnak meg élethabzsolás közepette, s “értelmet” is csak az keressen életében, aki az önkorlátozás és tisztesség útján legalább az első lépéseket megtette már.

Ezek tudatában okulhatunk a bibliai Saul történetéből. Élete válságos helyzetében megkérdezte az Urat, mit tegyen, „…de az Úr nem válaszolt neki sem álomban, sem az Urimmal, sem a próféták által.”   Az Urim és Tummim a főpapnál lévő, szent sorsvetéshez használatos eszközök voltak, többet nem tudunk felőlük. Saul viszont titokban jósnőhöz, halottidézőhöz fordul, pedig ő irtotta ki ezeket az országából – az azonban felismeri benne a királyt. Másnap a döntő csatában veszít a filiszteusok ellen, s hogy ne kerüljön az ellenség kezére, elpusztítja önmagát.

Pedig jól indult ember volt, akit Isten embere, Sámuel próféta kent fel királynak, népe pedig örömmel fogadta elöljárójának. (1Sám 10,22-24) Termetét illetően vállától kimagaslott a többiek közül, fiatal és egészséges volt, amikor uralkodó lett. Mindent megkap Istentől, ami egy tartalmas és szép, királyi életúthoz szükséges – ideálisabb kezdet nehezen képzelhető el.

Aztán következnek a mindennapok – s jön a fokozatos elpiszkolódás. A szent szolgálatot, az áldozat bemutatását a király jogába helyezi, vagyis magának vindikálja. (1Sám 13,12-14) Engedetlen Isten kifejezett szava, parancsa iránt (1Sám 15,10), féltékenységi rohamokat kap Dávid hősi tettei láttán (1Sám 18,7-11), akit üldöz és meg akar gyilkolni. Még fiának Jonatánnak megölésére is képes lenne. (1Sám 14,38-39) A belátásnak, önreflexiónak nyoma sem merül fel, Isten pedig ezek miatt elfordul tőle – s hagyja, járjon immár a maga útján! Szorongatott hadi helyzetben élete megjobbítása helyett, mégis megkérdezi az Urat, mit tegyen – de Isten nem válaszol…

Ez a történet. Az ige azt mondja ki benne, hogy lehet olyan helytelenül élni, úgy elpiszkolni az életünket, hogy Isten már egészen elhallgat. Pedig azt halljuk, hogy övéinek, akik nevét segítségül hívják, mindig válaszol: „Mózes és Áron a papokkal együtt, Sámuel, és akik nevét segítségül hívták, segítségül hívták az Urat, és ő válaszolt nekik. Felhőoszlopból szólt hozzájuk, ők pedig megtartották intelmeit, és a nekik adott rendelkezést. Urunk Istenünk, te válaszoltál nekik, megbocsátó Istenük voltál, bár megtoroltad tetteiket. Magasztaljátok Istenünket, az Urat, és imádjátok őt szent hegyén, mert szent az Úr, a mi Istenünk!” (Zsolt 99,6-9)

Ha Isten hallgat, ott nem technikai támaszt és kisegítő ötleteket kell kérni, hanem sírva arcra borulni, és őszinte alázatban összetörni. Annyira elemi dolog ez, hogy régen rossz, ha valakinek külön magyarázni kell. Saul távol volt ettől, holott rajta már egyedül ez segíthetett volna. Mondja meg inkább a jósnő, segítsen egy mágikus, mindentudó anyai lény: itt látjuk, hogy a regresszió, felnőtt mivoltunk nem-vállalása milyen veszélyes utakra vezethet. Júdásról is azt érthetjük meg (amint Ézsauról szó szerint is halljuk), hogy “…nem találta a megbánás helyét”  (Zsid 12,17) – s az egykori tanítvány életének kimenetele is pont olyan lett, mint a Saulé.

Nem kegyes szószaporítás hát, hogy az “Urat, a te Istenedet” akkor találod meg, „ha teljes szívedből és teljes lelkedből keresed őt” (5Móz 4,29) – ez az élet alaptörvénye. Félszívvel, komolytalanul nem lehet. S amit Saul történetéből külön is megérthetünk: nekünk nem Isten ajándékait kell keresnünk, sikeresebb életet, győzelmeket – hanem őt magát!

Életünk sokszínűségéhez az is hozzátartozik, hogy magunknak kell fölfedezni, megérteni és komolyan venni, Isten csendje éppen mit jelent. Néha ugyanis pontosan arról van szó, hogy eljött az igaz bűnbánat ideje, nem szabad kitérni a mindenre kiterjedő és egészen radikális önvizsgálat elől. Saulnak erre lett volna szüksége, ám ő ehelyett a regressziót választotta. Más esetben viszont egyszerűen elérkezett egy ránk méretezett, személyes döntés felelős meghozásának ideje – amihez bőségesen elegendő támpontot adnak Isten már elmondott, kijelentett és leírt útmutatásai, s nincs szükség külön “új vezetésre.” Ilyenkor ezekre figyelve is tudunk helyesen választani. Egy hét múlva böjt első vasárnapja – amit, mint a húsvét előtti időszakot éppen a befelé fordulásra, az ilyen különböztetések gyakorlására kapjuk: éljünk hát vele!

A keresztyén élet lényegi tulajdonsága ugyanis a belső érzékenység, megítélni „az idők jeleit” (Mát 16,3) – nem csak történelmi, hanem személyes léptékekben is. Ez fejleszthető emberi képesség. Önmagunk lelki folyamatainak megfigyelése és nyomon követése kötelesség: enélkül hogyan érhetnénk tetten magunkban például az irigységet, mint olyasmit, ami helyzetek és emberek megítélését messzemenően befolyásolja? Saul irigyelte a szent emberek privilégiumait – s áldozatot mutatott be helyettük, holott az ő dolguk volt. Irigyelte Dávid fiatalságát, emelkedő csillagát, és hadsereggel indult veje üldözésére, hogy megölje… Mindvégig átvilágítatlan lelkű ember maradt, saját irigységét is képtelen volt megpillantani – pedig épp e tulajdonsága fölé kellett volna emelkednie, s akkor másként alakul minden.

Ilyesmire figyelmeztet a 20. század európai gondolkodásának jellegzetes kifejezése is: elidegenedés. Valami, ami nem csak természeti, tárgyi, és társas viszonyokban rombol – ezeken a területeken nagyon is látszik hatása – hanem úgyis, hogy a saját életünktől „idegenedünk el”, nem tudva már megítélni, hol is állunk magunkkal egy-egy igen fontos vonatkozásban. Kell annyi belső élet, igére figyelés, elmélkedés és imádság – hogy tisztában lehessünk valódi lelki-szellemi helyzetünkkel, s káprázatok nélkül, őszintén lássuk állapotunkat! A kép persze folyton változik, hiszen élünk – de éppen a belső változások érzékenyebb, értelmesebb nyomon követéséről van itt szó. Saulnál ez tökéletesen hiányzott: ő annyira elfoglalta magát a „király vagyok” szerepkörrel, hogy belső életnek semmi nyoma a történetében – neki csak külső története van…

Isten hallgatása nála a végső határhelyzet, ő viszont még ott is tévutat választ. Önmaga stornírozásával a legrosszabb példát hagyja  összezavarodott, megkeseredett életeknek – aminél bármilyen más választás csak jobb lehetne.

Van-e ebben a témakörben szívderítőbb opciónk? Messzemenően. Az egész Biblia Istennel beszélgető emberekről szól, eleitől végig! Olyanokról, akik hallották nem csak saját keserűségük és depressziójuk hangjait, meg a világ és az emberek zajongását, hanem az élő Isten szavát is – aki mindenkor felelt is nekik, ha megkérdezték. Szükségtelen itt sorolni őket, hiszen tudjuk, hogy a Szentírás valójában Isten-élmények fűzére. Másként beszélgetett Istennel Ábrahám, mint Mózes; vagy Ézsaiás mint János evangélista. Semmi baj a sokszínűséggel. Mi magunk is sokfélék vagyunk, s ez rendjén is van így.

Méltatlan voltunk elismerése nélkül azonban el sem kezdődik a beszélgetés – hiszen Isten szent, mi pedig nem vagyunk azok. (Ézs 6,1-7) Egyedül az méltatlan a vele beszélgetésre, aki nem ismeri el, hogy méltatlan… Mi azonban töredelmesen meghajthatjuk fejünket, s őszintén megalázva magunkat leborulhatunk előtte (Luk 18,13-14) – ő  pedig könyörül is rajtunk, mert nem akarja a bűnös halálát. (Ez 18,23   1Tim 2,4) Saul vesztét sem Isten akarta, és senki másét sem, aki önkezével vetett véget életének: ezek maguk ítélték e szomorú sorsra magukat. Krisztus az élet, mégpedig olyan, melyen a halál sem fog. (Ján 11,25-27) Ilyen igazi élete csak neki van, s ő tudja közölni velünk, emberekkel – és végtelen jóságából akarja is ezt! Adja életét, önmagát – mi pedig megtisztulunk és megújulunk általa annyira, hogy mások is erőket vehetnek belőlünk! (Ézs 58,11  Ján 4,14  Ján 7,38)

Jézus ezt a hitet hozta, s mi boldog megajándékozottakként örvendezünk is ebben. Álljunk meg benne, hiszen láttuk a Saul útján, mi lesz abból, ahol éppen ez hiányzik. Imádkozzuk is a zsoltárossal:

 

„Mert minékünk fényes napunk

Az Isten, és mi pajzsunk,

Nagy dicsőséggel szeret minket.

Azokkal kegyelmet tészen,

Kik járnak a jó ösvényen;

Sok javaival áldja őket.

Boldog az ember éltében,

Ki bízik az Úr Istenben!”   (84. Zsolt. 6.v.)

Így is legyen. Ámen.