Igehirdetés 2017. március 5.

Utolsó előtti pillanat

 

Lekció: Márk 5,21-43

Textus: Márk 5,36

„Ne félj, csak higgy!”

 

Igehirdetés

Amikor valaki a gyermekét félti, annál nehezebb érzés kevés akad a világon. Önmagunk részének, meghosszabbításának érezzük a testünkből letteket – ami rájuk vonatkozik, az olyan, mintha saját magunkat érintené. Édesanyák a háború idején percre pontosan megérezték, amikor fiuk elesett a fronton – de ha nem megyünk is ilyen kifürkészhetetlen dolgok kutatásába, mert ez nem feladatunk – azon semmiképp sem csodálkozhatunk, hogy Jairus, a zsinagógai elöljáró végső kétségbeesésében a „csodarabbihoz” fordulva lábaihoz borul, és esedezve kéri segítségét: tizenkét éves leánya halálán van. Könyörög, hogy menjen el házához, tegye kezét a gyermekre, hátha életben marad.

A mester körül sokaság – tolonganak az emberek hasonló segítségekért. Egy tizenkét éve beteg asszony hátulról titokban megérinti, meg is gyógyul – aztán Jézus kérdő szavára mégis elmondja, leborulva, a teljes igazságot. Érkezik azonban a hír Jairus házától: meghalt a leány, nincs értelme a további igyekezeteknek. Kétségbeejtő pillanat – hiába volt tehát hozzá fordulni. Azt gondolnánk, íme, az utolsó mozzanat, de kiderül, nincs igazunk: az utolsó előtti. Ezt mondja ugyanis Jézus az édesapának: Ne félj, csak higgy! – s tanítványai legbelső körével, Péterrel, Jakabbal és Jánossal az elöljáró házához indul, szólítja a leányt, és mikor az felkél, visszaadja szüleinek.

Az evangélium nyelvén – történetbe ágyazva – az a tanítás körvonalazódik itt, hogy életfontosságú dolog Jézushoz fordulni. Nem hangulatokról, rosszkedvről meg jó kedvről van szó, nem is vallási felbuzdulásról – hanem életről és halálról. Amit tőle kérni érdemes, az az élet: s ő meg is tudja adni. Az „utolsó előtti” pillanatban is. A klinikai halál megfoghatatlan, négy-öt perces átmeneti ideje ma már tudományos tény – a szív megáll, légzés sincs, de még nem indultak meg a végképp visszafordíthatatlan folyamatok. Nem tudjuk persze, hogy a Jairus leánya esetében orvosi tekintetben pontosan mi történt, vagy mi nem. Az evangélium mellőzi a tények maradéktalan ismertetését – nem tartja fontosnak. A történet üzenete szerint a fizikai életben maradás ugyanis – ami egyébként nagy és fontos dolog – csak jel: olyasmi, ami magánál még nagyobbra utal.

Van-e nagyobb az életnél? Igen – az igazi élet. Örökkévaló sorsunk, ami már nem is csak élet, hanem összegzés, végső cél és minőség: amiről a Biblia minden lapja szól is, csak meg kell fejteni. Néha törvénybe, nemzetségtáblázatba, máskor meg zsoltárba vagy éppen próféciába, azaz igehirdetésbe burkolva – de mindig és állandóan erről van szó: a magasabb életről, a kvintesszenciáról. Aminek kikristályosodása Istennel való dialógusunk eredménye – amilyen az imádságunk, olyan lesz az életünk.

A rengeteg műfaj, a Biblia nagy pluralitása azonban arra figyelmeztet, hogy mi, mulandók mindig csak tapogatjuk a titkot, Isten titkát – szinte, mint vakok a falat (Ézs 59,10), de „tiszta kontúrokkal” őróla képet festeni nem tudunk. Ebben gyökerezik az ószövetségi képtilalom is: mindnyájan, még a hívő emberek is „tükör által, homályosan látunk” (1Kor 13,12), s hitünk bizonyosságát – ami pedig igen nagy kegyelem – sosem válthatjuk a tanbeli mindentudás gőgjére. A „tiszta tan” recitálása, főleg, ha lapos, gondolattalan és még erőszakos is, esetleg nyeglén „poénkodó”, ami ma modernnek számít – inkább taszítja, mint vonzza az embereket.

Az odafordulás, a szívből történő valódi keresés kardinális mozzanat minden létező életúton, mert olyasmi, ami az „utolsó előtti” pillanatban is reményteljes. A bűnöző, keresztre már odaszögezett jobb lator könyörgése sem talál elutasításra (Luk 23,42-43) – ilyen a kegyelem! A zsinagóga elöljárónak gyermekéért mondott könyörgése is  „utolsó előtti” pillanat történése, hiszen a leány emberi megítélés szerint már halott – de az esdeklő kérés mégis könyörületre lel. Az odafordulás, mondja az evangélium, a világon a legfontosabb dolog, amit mi egyáltalán megtehetünk – jó napokban és válságos pillanatokban egyaránt. S meg is kell tenni, mégpedig nem csak a nagy bajok idején. Megtapasztalhatjuk, hogy a lehetetlen is lehetővé válik.

A már nem lélegző, halott leányka elképzelt látványa kiábrázolja számunkra a sok egyéb abszurd, valóban teljesen elromlott emberi állapotot: amikor halálosan kemény a szívünk, ellenséges vagy sértődött a lelkünk, magunkat igazoljuk mindenki előtt tűzön-vízen át, s még rongáljuk is az életet kíméletlen önzésünkkel. Ezek mind-mind a Mester „lehetetlent is lehetővé tévő” kegyelmét igénylik! Ilyenkor ugyanúgy mind az ő érintésére szorulunk, mint Jairus halott sápadt, mozdulatlan leánya a feltámasztó kiáltásra: Thalita, kúmi – Leányka, kelj fel!

Ezzel az autoritással azonban valóban csak ő szólhat, aki minden létezőnél valóságosabb – mert ő az örök Vagyokból való. Amikor mi őt szólítjuk, hogy segítsen, jöjjön a házunkhoz, akkor a legnagyobbhoz beszélünk. Emlékezzünk csak, a Miatyánk mondata, hogy „szenteltessék meg a te neved” valójában ezt jelenti: hogyan is merészelünk mi téged megszólítani, aki mindig voltál, és mindig leszel…?

A kétségbeesett apa azonban éppen ezt teszi, s Jézus válasza: Ne félj, csak higgy! Milyen hite lehetett ennek a Jairusnak? Mint zsinagógai elöljáró, nyilván derék, vallásos ember volt, aki megtartotta az ünnepeket, igyekezett jó példával szolgálni másoknak, tisztelet övezte, tanácsait kérték – de most egy kiszolgáltatott, gyermekéért reszkető, tehetetlen ember, akinek utolsó szalmaszála a Názáreti  – hátha ő segíthet.

És amit Jairus először kap, az különös módon nem a kisleánya gyógyulása, hanem hitének megerősítése. Jézus úgy találta jónak, ebben mutatja meg magát előbb. Micsoda sorrend! A modern ember tiltakozna, mondván, első a test! Egész un. korszerű iskolázottságunk erről szól – ha a biológikum összeomlik, akkor nem marad semmi. Csupán az van, tanítják már általános iskolától, ami látható belőlünk, a többi pedig, ha létezik egyáltalán, legfeljebb valami másodlagos következmény.

De nem így van! Az ember olyan csodálatosan összetett valóság, amiben a szemmel nem láthatónak, a műszerekkel nem mérhetőnek éppen akkora, némelykor pedig sokszor fontosabb a szerepe, mint annak, ami „test” belőlünk. Hívhatjuk ezt a részt akárhogy – ám létezésünk e dimenziója épp az élet-halál kérdések idején lép elő meghatározó jelentőségével. Szemben a mulandósággal, vagy konkrét halálfélelemmel a szívünkben mérhetünk mi millió fizikai faktort, s teszik is, akiknek ez a dolga – az igazi határhelyzetekben mégis az a döntő, hogy van-e hitünk, és ha van, milyen. Jairus különös története erről szól.

Azért hangzik itt a „Ne félj, csak higgy!” – mert e jézusi mondat a helyes emberi alapállásra figyelmeztet, ami minden életszituációban ugyanaz. Végeredményben kettős védelem alatt áll az énünk. Egyik a „vitális határvédelem”, a fizikai életben maradást akaró, helyzeteket érzelmileg átélő, értelmileg elemző, akaratlagos döntéseket hozó énünk. Ez mindig belemerül az adott szituációba, el is sodródik azzal, de valahogy „kiúszik a partra” racionalizációi s más elhárító mechanizmusai révén – ahogy tud. A másik azonban örökkévaló énünk bölcs tudása, mely magyarázatoktól függetlenül a mindenkor és mindenhol Létezőhöz tartozásunk letéteményese; ez egyszerűen csak van, s hallgatagon „tud” bennünk. Az ő révén tudjuk azt is, hogy „…Megváltóm él, s utoljára porom felett megáll.” (Jób 19,25)

Jézus biztató szava ennek szól a történetben, ezt erősíti – „Ne félj, csak higgy!”  Van ugyan gyógyíthatatlan betegség, ezt jól tudjuk. Van keserű pohár is, és végső kétségbeesés a kereszten, de mégis: te ne félj – csak higgy! Életed belső magvát nem sodorják el a körülmények, bármily drámaiak legyenek is, mert te már vagy, végleges és megdönthetetlenül. Hiteddel, ha valódi, a Vagyok életébe oltva örökké létezel! (2Móz 3,14)

„Materialista” létünket, sőt gondolkodásunkat ennek ellenére nem elfojtani kell, hanem megbecsülve, a maga keretei és törvényei között kibontani és felvirágoztatni mellé a másik, a nem látható világban zajló lelki-szellemi mivoltunkat. Hitünk dolgai mind ide tartoznak, s e történet felőlük kimondja, hogy bizonyos lényegi pillanatokban fontosabbak a láthatóknál!

Mi is így hisszük. Tévedések elkerülése végett ez nem csak értékválasztás dolga – azt senki emberfia el nem kerülheti (1Tim 6,12) – hanem lelki egészségé is. A pusztán pszichés alapon élő ember, aki az egyetemes hitbeli kérdéseket zárójelbe teszi és mellőzi, rendszerint a kiégés jelenségében szembesül ezzel a problémával. Kiéghet valaki a munkájában, a testi örömeiben, a házasságában, a gazdagságában, vagy a kreativitásában – és még sok területen. Olyankor ez a mindent eldöntő kérdés marad, mint az előbbiekben is láttuk: van-e hite, és ha van, milyen. Jézus ezzel szembesíti Jairust, a zsinagógai elöljárót: egy olyan helyzetben, amikor láthatólag egyáltalán nem is erről van szó. Mintha ezt mondaná neki: legyen hited, ez az első – minden pedig azután következik!

Életünk e belső, titokzatos részét, amit Jézus érint ugyanúgy gondoskodás és ápolás illeti, mint mondjuk a kertben a rózsatöveket, melyek magukban elvadulnak, kiszáradnak és tönkremennek. Hitünk is, mint minden élet gondoskodásra szorul. Jézus éppen ennek „szentségét” szolgáltatja ki a zsinagógai elöljárónak, mikor igéjét közli vele.  Végtelen jósága a lehetetlen pillanatban érinti meg Jairust: aki ezáltal erőt és hitet kap, holott csak a csodadoktorért jött… Az Úr itt teszi a fontosabbik csodát, nem a leányka ágya mellett – a sorrend erre utal. Nyíljon fel a mi szemünk is „látni a láthatatlant!” (Zsid 11,27)

Így és ezzel állítja ugyanis helyre a bizakodást az evangélium. Előbb a fontosabbat gyógyítja bennünk, a hitünket – azután következhet minden más. Ezt a sorrendet naponta helyre kell állítani magunkban, mert az élet forgatagában könnyen felborul. Észre sem vesszük, s már régen nem a „jobbik részt választjuk, amit senki el nem vehet tőlünk” (Luk 10,42) – hanem visznek magukkal az életünk hullámai, s még azt sem tudjuk pontosan, hová.

A gyógyulás a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik – nem véletlenül lett a Krisztusban való új élet szimbóluma. Itt apára, leányára egyszerre árad ki a kegyelem – úgyis mondhatjuk, egyik révén gyógyul a másik. Támadjon kedvünk Jairus elemi erejű, esdeklő odafordulásához, hiszen az ő alázatát áldja meg az ég kicsi leánykája feléledésével. Ezek a gyógyító erők miránk is vonatkoznak – ápoljuk és gondozzuk hát belső életünket, mert azon át érkeznek el hozzánk! A gondozás és ápolás pedig a sorrend helyreállítása, amint azt e megrázóan szép történet is elénk adja. Előbb a hit, annak gyógyulása – s minden más ajándék utána.

 

„Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom,

Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom;

Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom,

Veszélyes vermemből és felszabadulnom.

 

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,

Miként a vigyázó virradást vár éjjel;

Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,

Hogy szolgálhassalak serényebb elmével!”   Ámen.

                                                                                        (226. dics. 1. és 3. v.)