Aki nem volt többé szomorú

Igehirdetés 2000. szeptember 17.

Lekció: 1Sám 1,9-20
Textus: 1Sám 1,17

“Menj el békességgel és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle! “

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, nálad valóban nincs lehetetlen, s te jól tudod, mire van szükségünk, és mikor. Bocsásd meg sok türelmetlenségünket. Annyi ajándékot kapunk tőled naponként, hogy elsorolni sem tudjuk. Szeretnénk türelmet és alázatot kérni, hogy meg ne rendüljön a hűséges imádság szívünkben, amíg meg nem értjük, mi az, amit kérnünk kell és a te nevedben kérhetjük. Vezess el erre Szentlelked erejével, aki segítségére vagy erőtlenségünknek, és magad taníts minket imádkozni! Legyen áldó szereteted istentiszteletünkkel, hadd értsük igédet, hadd adjon világosságot életünk útjára! Jöjj közénk, Szentlélek Isten, s áldd meg közösségünket veled és egymással! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor folytatjuk Sámuel születése történetének értelmezését megállít, hogy Isten megrendítő módon a kivetettek és megalázottak oldalán áll. Miután ő “sokszor és sokféleképpen szólt már hajdan az atyáknak a próféták által” (Zsid 1,1) – Jézus Krisztusban is így jelentette ki magát. Benne a bűnösök barátja és betegek gyógyítója jött közel hozzánk. Szemére vetették, miért telepedik egy asztalhoz vámszedőkkel, parázna asszonyokkal, akikkel mások semmi pénzért le nem ültek volna: megtévedt, foltos életű emberekkel… Ő azonban nem azért jött, hogy elveszítsen, hanem “hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!” (Luk 19,10)

Mennyei Atyánk az ő személyében a kivetettekhez és a tönkrement életűekhez jött közel. Az üdvtörténetben is azt látjuk, amikor Isten kiválaszt magának egy népet, nem a leghatalmasabbat és legigazabbat választja ki, hanem egyet a legkisebbek és leggyarlóbbak közül! Megmutatja, hogy el tudja juttatni ismeretét a legtávolabbiakhoz is egy olyan nép által, melyet nem azért választott ki, mert többek vagy jobbak lennének, hanem mert szeretetét éppen bennük akarja megmutatni. (5Móz 7,7-8)

Ezt látjuk mostani történetünkben is. Az egyik oldalon állnak a sikeresek, erősek, a befutottak, akiknek úgymond “rendben van az élete.” Abban az időben két felesége is lehetett egy férfinek, ha megfelelő otthont és megélhetést tudott számára biztosítani. Peninna a két asszony közül az, akinek vannak gyermekei. Az antik időkben az asszonyi tisztesség jele volt ez, Annával szemben ő tehát nyeregben van. Ingerelte is feleségtársát, nyilván megfelelő megjegyzésekkel – akadnak ám, akiknek vannak gyermekei… De ott van Elkána, a férj is, aki anyagi helyzeténél fogva megengedheti magának, hogy két asszonyt (két munkaerőt) tartson, de ott látjuk a történetben Éli főpapot is, aki népe elöljárója. Nekik az élet nem hiányos és üres, mint Annának – aki sír, mert megvetett. Lehet csúfolni, rajta a gyanú foltja van, és ő maga is értéktelennek érzi életét.

A történetből azonban kiderül, hogy az Örökkévaló nem a sikeresek és nyeregben lévők pártján áll, hanem azokén, akik sírva imádkoznak. Akinek élete alig-alig ér valamit. Az Úr Anna oldalán áll, erről szól a történet! Ne feledkezzünk el erről, valahányszor úgy érezzük, életünk mélypontra jutott, és magunkra maradtunk – amikor nem találjuk a kiutat, emberileg nincs segítség, amikor átcsapnak felettünk a hullámok, nincs elegendő erőnk, hitünk: emlékezzünk meg erről…! Isten a kivetettek, a lekicsinyeltek, a megalázottak pártját fogja: ezért küldte szent Fiát. A kereszt alatt az egyik oldalon a magukat igazaknak gondolók álltak, akik hajtogatták fejüket s ezt mondták “Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, akkor majd hiszünk neked!”  A “másik oldalon” pedig az egyetlen hűséges, az igazán Isten gyermeke maradt az utolsó pillanatig – akit szégyenfára adtak, s nem csak kigúnyoltak és megköpdöstek, de meg is öltek! Három napon belül mégis kiderült: Isten az ő oldalán áll!

Ki is hozta a halálból: nem engedte, hogy “az ő szentjének teste rothadást lásson.” (Zsolt 16,10  Csel 2,31) Ezredévvel azelőtt már hitték ezt a választott nép fiai – a Zsoltárokban meg van írva! Ő amellett áll, aki imádságban így kiált: “Én Istenem, én Istenem, te is elhagytál engemet?!”  (Mát 27,46) Lehet-e sötétebb mélység, mikor valaki azt kell érezze, Isten is elhagyta őt…? A keresztnél, ami a szenvedések teljessége, nyomorultabb helyzetbe már nem lehet kerülni, kétszeresen szólal meg:  “Én Istenen, én Istenem…!” Ebben az imádságban “közel jön az Úr” – s az válik valóra, amit egy másik helyen így ígér a Biblia: “Közeledjetek Istenhez, s közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,8)

A Zsoltárok panaszénekeiben az elején a keserűség, a nyomorúság, az elhagyatottság érzései kapnak hangot, ám van egy fordulópont: “…Mígnem bementem szentséges hajlékodba, s ott megértettem akaratodat!”  (Zsolt 73,17) Lehet, hogy testiképpen ment el valaki Isten házáig, lehet, hogy csak belül, a szívében ment oda Isten elé – de akkor minden megváltozott! Ezt látjuk Anna megvigasztalódásában is, mert megfoghatatlan módon előbb lel vigaszt, mintsem kérése teljesülne…! Imája még nem hallgattatott meg, nincs sehol a fiúgyermek – mégis úgy megy el Isten házából, hogy nem sír többé!

Úgy kell ezt elképzelnünk, ahogy az emberek elmennek és a mindennapok gondjait maguk mögött hagyva örvendeznek. Akkoriban ez nem elvilágiasodott formában zajlott, ahogy mi már nem is teremtettségnek, hanem csak “természetnek” nevezve a csodát, ami körülvesz bennünket – elzarándokolunk néha házainkból egy kicsit “Isten színe elé” hegytetőre kirándulva, vagy nyaralni egy szép helyre. Ők elmentek az akkori szentélyhez Silóba, s levágva az áldozati állatot elkészítették. Egy részét az oltáron áldozatként elégették, a másik részét maguk elfogyasztották, s adtak a szent helyen szolgáló papok használatára is. Anna azonban étlen-szomjan, sírva imádkozva marad ki ebből a család ünnepéből. S íme, egyszer csak arca megvigasztalódik, nem folynak már könnyei…!

Mi történt? Két lépésben foglalhatjuk össze. Anna egész szívével odafordult Istenhez – ez nem magától értetődő dolog annak sem, aki már eljutott a templomig. Meglehet ugyanis, hogy szívünkben ott maradt a hiúság, a sérelem, vagy a önistenítés: testünkkel itt vagyunk, ám nem fordultunk oda mindenestől Istenhez. Nem adtuk neki az első, a legfontosabb, a középső helyet – még nem történt meg a trónfosztás, még mindig saját nagy énünk van a középen. Anna szívében ez történik: igazán Istenhez tért!

De van tovább, s ez a második mozzanat. Még meghökkentőbb. Aki idáig magának kereste a boldogságot, a többiek szemében szeretett volna valaki lenni, azon volt, hogy ne csúfolják, a világ ne vessen rá követ, akinek arca szomorú volt és folytak a könnyei: az abban a pillanatban, hogy ki tudja mondani, ne az enyém legyen a gyermek, nem magamnak kérem már, egész életére az Úrnak szentelem – amint imádsága már nem önmaga boldogságáért, hanem Isten dicsőségének szolgálatáért van, megvigasztalódik – és akkor minden átalakul. Nem ugyanaz megy haza a szentélyből, mint aki odajött! Már le tud ülni övéi közé, eszik velük az áldozati húsból és megvigasztalódva tér haza – pedig külsőképpen még nem történt semmi. Minden ott van a világban, ahol volt – belül változott valami. Azt szoktuk mondani “csak belül” – pedig minden igazán fontos dolog ott történik az emberben…! S ha ott nem történik, akkor lehet bármi nagyszerű a világban, akkor sem leljük meg az igazi vigasztalást – mert mindnyájan vigasztalásra szorulunk, nem csak a megvetett gyermektelen asszony! Belül győzött Anna, az imádságában, Istennel való beszélgetésben: ennek révén alakult át élete s lett ő azzá, amivé lett! Tanuljuk el tőle – hisz nekünk írattak meg, a mi üdvösségünkre, amik megírattak! (Ján 20,31 Róm 15,4)

Még egy különös üzenetet vehetünk, éspedig Éli főpap lényéből. A síró asszonnyal való találkozásában ő először részegséget lát, ahol pedig imádság van! A modern tudomány azt mondja, sokkal inkább rólunk szól, hogy „mit látunk a világban”, mintsem a világról. Azt szoktuk gondolni, ha kinyitjuk szemeinket, mindent jól látunk – ám erről szó sincs. Sokkal inkább arról, hogy az élet sokértelmű eseményeit mi magunk értelmezzük így vagy úgy. Éli a szentélyben leborulva lát valakit, akinek mozognak ajkai, és az első, ami eszébe jut, hogy biztosan részeg. Persze, hiszen az áldozat bemutatásával nem csak bőséges étkezés járt, ittak ott bort is. A köznapi életben is itták a sok a fertőzött víz miatt, mindig hígítva – de az ünnepi örömhöz mindenképpen hozzátartozott. A főpap hát azt gondolja, az asszony sok bort ivott, azért nem hagyja oda a szentélyt…

A lélektan leplez le bennünket: azt mondja, hogy van egy működés, a kivetítés, idegen szóval projekció, aminek révén a bennünk lévő lelki tartalmakat látjuk viszont a világban. Minél sötétebb, rendezetlenebb a lelkünk, annál gonoszabbnak látjuk a világot magunk körül, annál inkább korholjuk, megvetjük, ítéljük: belőlünk „vetül ki” sok minden a világba. Van is egy mélylélektani vizsgálati módszer (a nevezetes Rorschach), amikor homályos foltokkal teli táblákat mutatnak a páciensnek, hogy megmondja, mit lát. Az egyik ezt látja, a másik pedig azt – annak megfelelően, mi van a lelkében, milyen működések jellemzik pszichés mivoltát. Mert ami a lelkünkben tanyázik, leginkább azt látjuk viszont a világban is. “Ki miben tudós, abban gyanús”, ahogy a közmondás tartja: a karrierista haragszik leginkább a törtetőre, a féltékenység mögött hányszor – ha nem is mindig – éppen az illető saját poligám tendenciái húzódnak meg. Neki vannak olyan vágyai, amiket társára vetít, s azt gyanúsítja, holott inkább maga marasztalható el abban…

Aki mindenben szexuális motívumokat fedez föl, vagy másokat ilyesmivel gyakran gyanúsít, annak magának vannak elfojtott, még helyére nem tett késztetései. A parázna lelkületű ember használ trágár kifejezéseket, mesél mosdatlan vicceket – mert a szívében ez van. S folytathatjuk a sort: amikor emberek pártoskodások révén, ami mögött nyilvánvaló egyéni érdek is meg szokott húzódni, gyakran egyszerűen keresnek másokat, akikre ezért, vagy azért haragudhatnak, és azt mondhatják “ha ők nem lennének, őket ki lehetne iktatni, ha ők nem állnának utunkba, akkor minden rendben lenne.” Iszonyatos történelmi bűnök fakadtak már ebből! De hányszor húzódik meg ugyanez a családi perpatvarok és egyenetlenségek mögött is… Mindig a másik a hibás, mindig a túloldalon állók. Miért? Mert a bennem lévő sötétség és rendezetlenség, amit nem vittem Isten színe elé, kivetül. Meglehet, Éli főpap is ezért látja úgy, hogy az imádkozó asszony éppenséggel részeg. Előítéleteink, mások megvetése és megítélése mögött hányszor húzódik meg ilyesmi!

Testvérek, van azonban olyan tükör, Isten igéje, a Szentírás, amiben megnézhetjük magunkat: e történet is szépen megmutat így sok mindent. Ha valóban beletekintünk, ezeket kaphatjuk, s vigyük is el magunkkal: Isten a kivetettek és a megvetettek pártját fogja. Micsoda vigasztalás és evangélium! Ő az imádságban jön közel övéihez, ott mutatva meg számukra, hogy van másik út is. Nem csak az élet “beteljesedése”, a siker vigasztalhatja az embert, törölheti le könnyeit: hanem az élő Úrhoz fordulás is! Kérjük, amit kérünk: de végre ne magunknak, hanem azért, hogy az ő fénye növekedhessen a világban! Ha adsz is fiúgyermeket – nem az enyém lesz az, hanem a tiéd! S Anna, amint tehette, ezt egészen konkrétan valósította meg. Odaadta a szent hely szolgálatára a kisgyermeket, s időről időre elmenve vitt eleséget és gyolcsruhácskát, mert az övé volt a gyermek – de még inkább az Úré…!

Tanuljuk meg ebből, hogy igenis levethetőek, szaknyelven szólva “visszavonhatók” projekcióink. Emberi érlelődésünk legszebb jele, ha tetten érjük őket: mindegy, milyen az előjel, pozitív, vagy negatív – tündért vagy sárkányt látunk éppen a világban. Ha végre fölismerjük, hogy mi magunk vetítettük ki, akkor engedjük, hogy szembesítsen az Örökkévaló a “valóságos valósággal”, hogy kiderüljön, tényleg hogy is állnak a dolgok. Minden, ami a valósághoz közelebb visz, ha fájdalommal történik is, legyen áldott! Ezt énekeljük hát, e nagyszerű asszony, Anna lelki útját látva és megértve:

 

“Tisztogass bár bajjal olykor engemet:

Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet…!”

(338. dics. 3. v.)

 

Így is legyen! Ámen.

 

.

Fohász

Istenünk, légy áldott az ígéretért, hogy nem hagyod el embergyermekeidet, amikor minden arra mutat, magunkra maradtunk, nincs kiút és nincs segítség. Köszönjük az imádság lehetőségét, hogy megcsöndesedhetünk, megújulhatunk belső emberünkben. Segíts abban, hogy igazán szívünk szerint keressünk téged! Taníts úgy imádkozni, hogy ne magunknak kérjünk már, hanem általa növekedhessen jelenléted és ismereted ebben a világban, ahol élünk és küzdünk magunk is. Vezérelj minket vigasztaló, megújító szeretettel: Urunk Jézus Krisztus nevében kérjük tőled! Ámen.