Igehirdetés 2000. szeptember 24.
Teljesíteni fogadalmainkat
Lekció: 1Sám 1,21-28
Textus: Zsolt 50,14-15
“Hálával áldozzál az Istennek és teljesítsd a Fenségesnek tett fogadásaidat, hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, légy áldott a meghallgatott imákért, amikor választ kaptunk kérdéseinkre; hogyan tovább. Amikor meggyógyult, aki beteg volt, nem hiába könyörögtünk felépüléséért, amikor terveink valóra váltásához kevés volt ugyan emberi erőnk, de te nem hagytál magunkra. Mennyi jelét láthattuk már, hogy jelen vagy tieid között! De amikor nem teljesültek is vágyaink, amikor nem gyógyultak meg betegeink, amikor nem tudtuk véghezvinni szándékainkat, te akkor is gondviselő Jó Atyánk maradtál, aki jól tudtad, melyik imánkat hallgatod meg és miért. Szeretnénk jobban érteni akaratodat, szeretnénk inkább gyermekeid lenni, mint eddig voltunk. Kérünk, munkáld ezt bennünk ebben a szent órában, és hallgass meg minket megváltó Jézusunkért. Áldd meg istentiszteletünket tőled való élő igével és Szentlelkeddel! Ámen.
Igehirdetés
Sámuel neve azt jelenti, hogy “Isten meghallgatott”. A gyermeknek ezt a nevet adta édesanyja, hiszen ebben tudta összefoglalni, ami szívét eltöltötte, mikor az sok könyörgés után megszületett. Ebből a gyermekből nagy próféta, Isten hűséges szolgálója, népének elöljárója lett, egy az utolsók közül, aki még maradéktalanul Isten akaratát kereste és nemcsak hatalmának megtartására törekedett, mint a későbbi királyok. Ez a gyermek a nevében viseli, hogy őt imádságra kapta családja. Az imádság annyi, mint megjelenni Isten színe előtt, odaállni az ő szent színe elé.
Sámuel születésének egész történetét át és átjárja az imádság. Ez a fő téma, mondhatjuk vezérmotívum, ami végigvonul a kisgyermek születése történetén. Elkána, a férj istenfélő ember, aki hűségesen megtartja az évenkénti áldozat rendjét, nem feledkezik el arról, hogy nem csak kapni jó, jó dolog adni is. Felesége Anna, sok-sok éven át sírva könyörög, hogy ő is szülhessen gyermeket. És amikor fogadalmat tesz, hogy ha fiúgyermeke születik, egészen az Úrnak szenteli, akkor egy idő után valóban kap gyermeket, akit tényleg oda is szán Istennek, a szent szolgálatra adja: a gyermek a templomban nő föl négy vagy ötéves korától kezdve.
Azt halljuk, hogy Anna és férje fogadalmuk teljesítése után is imádkoztak a szentélyben. Imádság keretezi, járja át a történetet. Akik a múlt vasárnap itt voltak, emlékezhetnek, hogy valami magasabbra emeli ezt a szokásos imánál. Nem csak kérésüket mondják el, szívüket öntik ki Isten előtt, ennél több történik. Ez a “több” a lényege, legfontosabb része a történetnek. Anna egy darabig úgy imádkozik, ahogy általában szoktunk, kérjük a kéréseinket – de van egy pont, ahol történik valami, és kezd átalakulni az imádkozó egész lénye. Egy darabig magának akart gyermeket, boldogtalan életét akarta boldogra váltani egy gyermek által – de van egy pillanat, amikor olyasmi történik, amire ő maga sem számít. Rájön, hogy élete öröme nem az, hogy gyermeke legyen, hanem az, hogy olyan gyermek születhessen, aki az Úré. Micsoda változás! Ez egy másik életszint.
Az asszony, aki mindent odaadott volna azért, hogy gyermeke születhessen, sírva és elvakultan ostromolta az egeket, hogy meghallgatásra találjon – eljut oda, hogy nem magamnak kérem immár, Istené legyen a születendő gyermek! Ez a belső változás az, ami az imádság igazi gyümölcse. Amikor már nemcsak a magunk vágyait visszük az Örökkévaló elé, hanem kezd érvényesülni, amit ő akar velünk. Önközpontú világunk kezd átalakulni, s az istengyermeki, adni tudó ember megjelenik. Fölfedezzük, hogy életünk értelme nem a saját boldogságunk, vágyaink teljesülése: életünk értelme túl van magunkon. Ahhoz, hogy ilyen átalakuláson bárki is átmenjen, ma is annak kell történnie, mint akkor: odaállni Isten színe elé.
Az Úr színe előtt – azt jelenti, hogy az ő jelenlétében. Mert hiszen emberi élet igazából kétféle lehet: az egyik, amit az Úr jelenlétében élünk, a másik pedig jelenléte nélkül. Távollétében, őt elfeledve. Elvileg talán elismerve, hogy ő van valahol, de azért nem jelenlétében élve, hanem ha szavainkkal nem is, de a cselekedeteinkkel, megtagadva, hogy ő jelen van. Nagy különbség van a két élet között! Még az sem mindegy, hogy egy-egy embertárunk ott van-e velünk vagy nincs. Megváltoztat mindent, amikor valaki bejön az otthonunkba. Azonnal elkezdjük rendbe rakni a szobát, ha valaki váratlanul betoppan. Ha tudtuk, hogy jön, jó előre kitakarítjuk, rendbe tesszük otthonunkat: ételt készítünk, a családtagok próbálják félretenni a megvitatni valókat, mert “ott van” valaki.
Milyen más annak az embernek az élete, akinek állandóan “jelen van” az életében maga az Örökkévaló! Az ilyen embernek nem lehet akármit beszélnie, mert nem csak embertársai hallják. Az ilyen ember nem tehet meg akármit, mert nem csak ő szemléli életét, hanem az Örökkévaló is. Az ilyen ember nem olvas el akármilyen könyvet, nem néz meg akármilyen filmet, mert ami Istenhez, az ő szentséges tisztaságához, ragyogó öröméhez méltatlan, azt kitakarítja életéből.
Az elmúlt évszázadok során a tudomány egyik jelszavává lett, hogy a tudósnak úgy kell vizsgálódnia, mintha Isten nem lenne. “Etsi Deus non daretur” latinul. Miután az emberek ezt a jelszót meghallgatták és valóban meg is tartották, ma már odajutottunk, hogy elérhető közelségbe került ugyan egy ember fizikai lemásolása, “megduplázása” – de a föld felszíne néhány óra alatt letarolható, az élet kipusztítható. Közben egyre több gyermek születik házasságon kívül, hogy szülei elköteleznék magukat, mindenkor egymásért akarnak élni, közösen akarják fölnevelni a kicsi életet, aki mindkettőjükből fakadt. Ma Magyarországon a gyermekek 35 %-a házasság nélkül születik, holott – s ezt is a tudomány mondja – a gyermek egészséges emberi fejlődéséhez két szülőre van szükség: édesapára meg édesanyára. Ahol emberek nem állnak az “Úr színe elé” sem magukban, sem szövetségükkel, ott az egyéni érdek mindennél fontosabbá válhat, rohan mindenki a maga egyszemélyes boldogsága után – a gyermek meg szenvedheti a felnőttek önzését egész további életében…
Állunk-e az Úr színe előtt eleget? Életünk minősége ezen múlik. Itt frissül szívünk, kapunk új szempontokat, itt jutunk döntő belátásokra. Sámuel születését ez keretezi! Jó lenne, ha nekünk se múlnának el napok, hetek, hónapok életünkből anélkül, hogy odaállnánk az élő Isten elé. Abban, hogy Sámuelből Sámuel lehetett, benne volt a szülei élete! Az utánunk jövő generáció életét közvetlenül befolyásoljuk döntéseinkkel – nem csak magunkért felelünk. Életük torzulásaiban, vagy szép, nemes kivirágzásában jelen vannak imádságaink – vagy azok hiánya.
A szentíró kezdhette volna a híradást Sámuel felől azzal is, hogy egy ilyen nevű próféta itt és itt elkezdte hirdetni az igét. De nem: leírja, hogy imádkozó emberek gyermeke volt – mert a szülők élete valóban otthagyja nyomát a gyermekek életén. Segítjük, vagy gátoljuk Isten áldó kegyelmének kiáradását nem csupán a magunk, hanem a következő generáció életében is!
Mai történetünknek van azonban egy másik súlypontja. Áldott dolog, ha az ember nem feledkezik el fogadása teljesítéséről és a háláról. Voltak a 2. világháború idején, akik a pincében rejtőzve, mikor hullottak a bombák és reszkettek, hogy csak még egy félórát életben maradhassanak, csodálatos fogadalmakat tettek, mi mindent fognak másként csinálni életükben, ha megmaradnak. Ha csak ez a süvítő bomba, aminek már hallom a hangját, mégse ide fog becsapni. Vége lett a háborúnak, emberek életben maradtak, s folytatták ugyanazt a komisz, hitetlen, önző életüket, amit addig éltek! Azt olvassuk: “Jobb, hogy ne tégy fogadást, mintsem teszel, de nem tartod meg!” (Préd 5,5) A meg nem tartott fogadás ugyanis visszaüt. Ahelyett hogy emelné életünket megterheli, mint sötét folt, és követ bennünket. S nem is tudjuk, miért vagyunk olyan gyengék és erőtlenek.
Emlékezzünk meg most néhány fogadásunkról, amit tettünk! Házastársi eskünkről, amikor életünk párjának kezét fogva Isten színe előtt elmondtuk, hogy mindig érte akarunk élni, egész szívünkkel. Emlékezzünk a gyermekeink keresztelésekor tett fogadalmunkra, amikor – Anna módján, Isten színe előtt megfogadtuk, azon leszünk, a gyermek ne csak a miénk, hanem Istené is lehessen. Emlékezzünk fogadalmunkra, amit konfirmációnkkor, vagy legutóbb úrvacsorázásunkkor tettünk, hogy egész további életünket az Úrnak szenteljük… És emlékezzünk azokra is, amiket nem emberek hallatára tettünk, csak egyedül magunk ismerünk. “Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a Fenségesnek tett fogadásodat!” (Zsolt 50,14) Konfirmációmkor ezt az áldást mondta nekem édesapám fölemelt, áldó kézzel…
Milyen öröm, amikor valaki beteljesítheti fogadását! Ott állt egy síró asszony, ugyanazon a helyen, ahol hosszas imádsága miatt valamikor részegnek tekintették. Ez az asszony most ugyanott áll, és sugárzó arccal, boldog szívvel köszöni meg, hogy egyetlen kincsét odaadhatja Istennek! Mert minden attól igazán a miénk, hogy odaadtuk. Amíg két kézzel ragaszkodunk hozzá, és nem tudjuk kimondani, hogy ez Istené, legyen is egészen és tejesen az övé – addig nem nyerte el semmi igazi értelmét az életünkben. Sem a hivatásunk, sem életünk pályája, a nagy igyekezetünk, sem az anyagiak, amik olyan fontosak lettek az elmúlt időkben, hogy sehol sincs vége, mindig több és több kell belőle. Sem az emberi kapcsolataink, amiknek ahelyett, hogy örvendeznénk, inkább csak használni akarjuk őket.
De még a terveink is! Amint felajánlottuk őket Istennek, onnét lesz igazán örömünk benne – mert ezzel kapcsolódik be egy nagyobb vérkeringésbe az emberi élet. Amikortól már nem önmagunk boldogságáért szaladunk, nem saját boldogságunk az egyetlen ügyünk, onnét már van célja és iránya, sőt Istentől jött célja és iránya életünknek. Mert őtőle jövünk, és őhozzá térünk haza. És akkor nem baj már, hogy a kicsiny gyermekem nem csak az én játékszerem, nemcsak arra való, hogy az én üres életemet megtöltse – és ha már kettő van belőle, onnét kezdve nyűg, és a harmadik meg sem születhetik – hanem tudom, hogy az élet Istené, ő szereti az életet! S akkor én is szerethetem és elfogadhatom azt.
Tudjuk, hogy az ókorban három-négy, olykor ötéves korig is szoptatták a gyermeket, amíg végül elválasztották – mégis igazi áldozat volt ennek az asszonynak részéről, hogy – ha ötéves korában is, de odaadta Isten szolgálatára a kicsi Sámuelt. Anna és Elkána emlékeznek fogadalmukra, nem feledték el, s megadják. Bikát áldoznak – vagyis a legnagyobb áldozatot hozzák. Testvérek, legyenek betöltöttek a fogadalmaink, hiszen Isten is megtartja minden ígéretét, amit nekünk tett!
Ő minden imádságot meghallgat, ha nem is mindegyiket teljesíti. Vannak – ahogy Annának is sokáig voltak – nem teljesített imái. Jézus azonban ezt mondja: “Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek!” (Mát 6,8)
Nem Istennek van szüksége a mi imádságainkra, hanem magunknak, hogy eljussunk általa a szükséges alázatra, amikor már üres a kezünk és a szívünk, és igazán megajándékozhatóak vagyunk. Isten minden imádságot meghallgat, hadd ismételjem, de nem mindegyiket teljesíti. Ő tudja, melyiket mikor, és miért teljesíti. Megváltó Jézusunk az utolsó éjszakán így imádkozott: “Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” (Márk 14,46)
És tudjuk, ez a “keserű pohár” a halál, a teljes megsemmisülés volt. Ennél igazabb és teljesebb imádság nincsen: “Ha lehetséges…. mindazáltal nem az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Benne van ebben a teljes bizalom: múljék el – odaviszem keserűségemet az ő színe elé, halálfélelmemmel, rettegéseimmel együtt. Ha lehetséges, Uram, ha lehetséges! De megszólal a teljes megadás is: Kezedbe teszem legnagyobb kincsemet, egyetlen egy, gyönyörű szép életemet – ne az én akaratom legyen vele, hanem a tiéd. Átadok mindent: életemet, halálomat, üdvömet, feltámadásomat – nálad van jó helyen. Te pontosan tudod, mikor és mit hallgatsz meg imáim közül, melyiket és miért teljesíted – legyen áldott a te neved életemben és halálomban – az egész nagy örökkévalóságban! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, taníts minket imádkozni, hogy amit kérnünk kell, úgy kérhessük, amint kérnünk kell. Adjál áldott, bensőséges csendet naponként színed előtt. Adjál belátást, felismerést, adjál erőt és Szentlelket! Imádkozunk fogadásainkért, hogy megtarthassuk őket és újra megteljen szívünk odaadással és szeretettel. Legyen áldásod a gyermeket nevelő szülőkkel, a családi otthont építőkkel, legyen a te segítő szereteted az idősekről, elaggottakról, betegekről gondoskodó testvéreinkkel. Kérünk, adjál megtisztulást, lelki megújulást mindnyájunknak, segíts minket, hogy mi is hálával áldozhassunk és teljesítsük a Fenségesnek tett fogadásainkat. Megváltó Jézus Krisztusunk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
