Igehirdetés 2000. október 8.

Akarsz-e meggyógyulni?

 

Lekció: 1Sám 2,11-21
Textus: Ján 5,6

 

Imádkozzunk!

Istenünk, leborulunk és imádunk téged, aki egyedül vagy méltó erre. Nem látunk szemeinkkel, nem tapinthatunk kezeinkkel, de szívünk békétlen mindaddig, amíg meg nem nyílik és be nem fogad téged, örök Lélek! Mit hozhatunk, amit ne bírnál, mivel kedveskedhetnénk, amit szívesen fogadnál? Szívünket adhatjuk, ez mindenünk – kérünk, győzd le félelmünket, hadd merjük szent kezeidbe adni magunkat testestől-lelkestől, aki áldott orvos, és az élet beteljesítője vagy. Adj hírt magadról, ajándékozz meg minket lelki kenyérrel, Megváltó Krisztusunk! Ámen.

 

Igehirdetés

Sámuel könyvében, amit most vasárnapról-vasárnapra tanulmányozunk, nem a költő szól hozzánk, mint a Zsoltárok könyvében, nem is a bölcselő filozófus, mint a Prédikátor könyvében, nem is a próféta, mint Ézsaiásnál vagy a többi prófétánál, hanem a történetíró, aki eseményekről tudósít. Azt találjuk, ha a könyvet figyelmesen olvassuk, hogy az ismeretlen történetíró ellenpontozással, a klasszikus festőkre valló fény és sötétség ellentétbe állításával rajzolja elénk a lehetőségeket, amivel tanít.

Egyik oldalon a kis Sámuelt látjuk, akit Isten imádságuk meghallgatásaként adott szüleinek. Már gyermekfejjel szolgálja az Urat: élete egyre szebben ragyog – fokozatosan kibontakozik lényében Isten embere. A másik oldalon Éli két fiát látjuk, akik az elaggott főpap helyett gyakorolják a papi tisztséget, de életmódjuk és viselkedésük miatt az emberek “megutálják az Úrnak való áldozatot.” Sámuel tisztasága, szentsége egyre nyilvánvalóbb, míg Hofni és Fineás élete egyre sötétebb és romlottabb.

Élettendenciák ezek, amik arra emlékeztetnek: mi is tartunk valahová. Vajon tisztul, nemesedik-e életvonulatunk, vagy pedig egyre zűrzavarosabb és alantasabb? A Biblia szerint mindnyájan megyünk valahová. Vizsgáljuk meg magunkat a tükörben, amit a szentíró a párhuzamos életutakkal elénk tár – melyik hová érkezik, holott egy ideig egymás mellett futnak. Eltér a lelki irányultságuk, ezért a megérkezésük is egészen más.

Éli fiairól azt mondja az új fordítású Biblia, hogy “nem törődtek” az Úrral. A Károli fordításban ezt még úgy olvassuk: nem ismerték az Urat. Vannak azonban olyan Biblia-fordítások is, mint például az egyik német nyelvű, ami a héber szöveget így fordítja: nem akarták ismerni az Urat. Megdöbbentő mondat, mert ezek szerint lehet élni így is. Ne gondoljuk, hogy elvi tagadásról, valami tudatos, hitbeli ellenszegülésről lett volna szó részükről – erre vigyáztak. Egyszerűen előbbre helyezték magukat Istennél.

A papnak járó részt, ami az áldozat és a papok létfenntartását szolgálta, azelőtt vették ki, és vétették ki szolgáikkal az edényekből, mielőtt az emberek bemutatták volna áldozatukat. Jelképes jelentősége van ennek; kiábrázolva látjuk, amint valaki magát Isten elé helyezi. Attól féltek, nem jut nekik elég? De hát éhenhalásról itt szó sem volt. A főtt hús visszautasításból az derül ki, hogy nem akarták vállalni a szent “máról holnapra élést”, az Istentől hordozottság kockázatát – vagyis nem volt hitük. “Nyers húsban utazásuk” világossá teszi: felhalmozni és kereskedni akartak, mert azt csak szárított hússal lehetett, a megfőzöttel nem. Egyszóval más bűnük nem is volt azon kívül, hogy hitetlenek és anyagiasak voltak, mint a legtöbb ember. Nem voltak jobbak – nem voltak papok!

Ezen még változtatni sem akartak. Eszük ágában sem volt, hogy más lelket kérjenek Istentől: nem akarták, hogy más lélek legyen bennük! Testvérek, ez a bűn igazi arca. Amikor az ember belekeményedik – ilyen vagyok, és ilyen is maradok. Amikor a templomlakó elfogadja ó-emberét, nem imádkozik reszketéssel egész szívéből, hogy új szívet, új lelket adjon neki az élő Isten, olyan életben részeltesse, amit csak ő adhat…!

Ez rejlik a tudósításban, hogy nem akarták ismerni az Urat: nem könyörögtek új életért. A következmények gyászosak ott is, és azok ma is. Nehogy azt higgyük, a szívünk megkeményítésével, az igazi imádság hiányával csak magunknak ártunk. Sokaknak ártottak a papfiak a maguk bűnével, mert az emberek, már csak ilyen a világ – a templomjárók, az egyháziak bűnei miatt hajlandók Istentől is elfordulni: gyengeségükben olykor csak az indokokra várnak.

Ezért olvastuk most fel a jézusi kérdést: “Akarsz-e meggyógyulni?” Az igazi kérdés soha nem az, hogy a történelem erői éppen milyen időket hoznak el, vagyis körülöttünk mi zajlik. A mentségek mögött mindig az van, hogy “a többiek” – a világ, a családtagok, a szomszédok, a megoldandó feladatok – mindig valami kívül! Pedig ezerszer fontosabb, bennünk mi van: a terv, a szándék – milyen az irányultság. Akarsz-e új lelket, vagy jól megvagy a régivel? Ez a kérdés, amit magunkkal kell vinnünk e vasárnap délelőttről – ezen múlik minden!

Amíg te nem akarod a Krisztusban való életet, addig ő biztosan nem fogja rád erőltetni. Igenis fontos, mit akarsz. Ő tekintetbe veszi, kéred-e hívod-e őt – mit szeretnél igazán, mit dédelgetsz magadban. Mit ápolsz, mit “művelsz” azaz gondozol magadban, s mi az, amiről azt mondod: ezt ki kell takarítani magamból. Hofni és Fineás összesen pénzt és gazdagodást akartak. Meg is lett nekik – de elveszették az Urat. Egy idő után pedig már egyáltalán nem is akarták keresni őt.

Bizonyos vagyok abban, hogy aki eljön a templomba, az keresi az Urat. Mi másért jönnénk ide? Vegyük észre azonban, hogy hét közben is ez lenne a dolgunk! Ha valamit olyan nagyon akarunk, hogy el sem fér mellette az ő akaratát keresni, őt “ismerni”, már nem jut rá időnk, figyelmünk, erőnk – akkor Hofni és Fineás útján járunk, akik nem is akarták ismerni az Urat. Ne engedjük el fülünk mellett a kérdést: mit is akarsz tulajdonképpen? Mit akarsz az élettől, hová akarsz megérkezni? Akarsz-e gyógyulni? Akarod-e, hogy más lélek legyen benned, mint ami eddig volt? Akarod-e, hogy ó-embered lelke helyett Isten Szentlelke lakozzék benned? Mert ezen, igen, ezen múlik minden!

Ha igazán, szíved szerint könyörögve kéred megadja, mint annyi embernek – erről szól a Biblia elejétől a végéig. Ő tud másik lelket adni embereknek. Vakok szemét meg tudja nyitni, szomorúakat meg tud vigasztalni, bénákat járóvá képes tenni, és az erőtlennek erőt ad! De ha te magad nem akarod ezt, másoknak is ártani fogsz, ahogy Hofni és Fineás is tette.

Miként történt az ártalom? Az erőszak révén, aminek kifejezett kultusza van ma. A fegyvergyárosoknak fontos, hogy minél több kézifegyvert adjanak el, ezért az a cél, hogy az emberek rettegjenek. Erőszak erőszak hátán jelenik meg a képernyőn, gyermekeinket ölni tanítják a rajzfilmek által is. Valakinek mindig jó, hogy a többiek áldozatul essenek. Itt  e történetben megjelenik az erőszak – a szent ügyben. Ha van valami, ami távol van Isten országától, az az erőszak. Egyetlen betűvel nem lehet igazolni az újszövetségi iratokból sem az inkvizíciót, sem a keresztes hadjáratokat, sem semmit, amit keresztyének mások életén, lelkén erőszakkal követtek el. Nem fér össze Isten országának ügyével a családban, a gyülekezetben és az embervilágban sem: nem lehet jó ügyet rosszul szolgálni.

Az erőszak, amit az áldozati hús megdézsmálásával alkalmaztak, rengeteg kárt okozott a lelkekben. Nem csak ma vagyunk érzékenyek az agresszivitásra. Az ember mindig összerándul, amikor túlzott rámenősséget tapasztal. Ma is sok emberben él egyházellenesség, mert emberek rossz emlékeket hordoznak hitoktatóktól, papoktól, vallásos nagynéniktől, talán saját szüleiktől is. Igen, van egyházellenesség, ami egyházi bűnből fakad.

Van persze olyan is, ami megalapozatlan. Az emberi természethez, mármint az ó-emberhez tartozik, hogy saját rendezetlenségén, zűrzavarán úgy próbál segíteni, hogy valakire acsarkodik. Ha van kire mutogatni, akkor ideig-óráig megnyugszik. Sajnos azonban, megalapozott ellenérzés is akad, és szégyenkezve kell lehajtsuk fejünket,  a templom népe, egyházi emberek, mert sokszor valóban miattunk káromolják a szép nevet, melyről “neveztetünk” – tudniillik a Krisztus nevét, akiről keresztyéneknek hívnak minket. Hát akarsz-e gyógyulni – vagy nem is szándékozod ismerni az Urat? Ennyit a sötét oldalról.

Ugyanezen idő alatt a másik oldalon, Sámuel lényében és családjának életében csöndes, szép növekedést látunk. Elkána áldást nyer Élitől, és felajánlott gyermeke helyett utódokat kap asszonya. Három fia és két leánya születik Sámuel után, ami nekem személyesen azért is kedves adat a Bibliában, mert az én szüleimet is három fiúval és két leánnyal áldotta meg Isten, éspedig nehéz körülmények idején. Elkána és Anna hitét, hogy fiúgyermeküket föl fogják ajánlani az Úrnak, fényesen igazolta az újabb áldás: egyetlen helyett öt másik gyermeket kaptak! A hit mindig ilyen: “A remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1) Először van az odaadás, áldozat, a megüresített szív és kéz, és utána jön, ha Isten adni akarja – a szabadulás, a kárpótlás, a jóvátétel.

Elmondtam már, de nem szégyellem újra elmondani, hogy családunkban negyedik gyermekként akkor születtem, amikor szüleim minden nap az ínség-konyhára mentek egy levesért, mert az is segítség volt. Mégis megszülethettem, sőt ötödik testvér is születhetett. Amikor szüleink a nélkülözések közepette hitből vállalták, hogy mi legyünk, ez nekik nehéz lehetett. De amikor ott csillogtak az örömkönnyek szemükben, hogy mind az öten diplomához jutottunk, és aki akart, két egyetemet is elvégezhetett, mert mellettünk álltak, nem szereztek maguknak semmit, értünk éltek, mi voltunk mindenük – akkor fényesen kárpótolta őket Isten szeretete!

Anna életében különösen is fontos volt megtalálni a helyes mértéket, hiszen lemondott a fiáról: odaadta az Úrnak – de gondoskodott róla. Időről-időre ruhácskát készített számára, amíg nőtt, mindig újabb méretet – és elvitte számára a templomba.

Álljunk meg itt egy pillanatra, testvérek. A protektorátus, a gondozás az ember életének egyik legértékesebb része. Pontosan a fordítottja annak, mint amikor az egyik ember a másikat használja. A legtöbb emberi kapcsolat azért üresedik ki és hal meg, mert emberek tárgyként tekintenek a másikra, a gondozás szándéka nélkül. Teljesítse vágyaimat, legyen olyan, mint azt megálmodtam, igazodjon elvárásaimhoz. Legyen pénzkereső automata, háztartási alkalmazott, vágyaim hiánytalan betöltője – akkor majd szeretem.

Amikor egy emberi lény funkcióvá degradálódik, összesen egy test, darab anyag, s elfeledkezünk arról, hogy ő lélek, akinek története van, reményei, hite, küzdelmei – akkor ebből mindig nagy eltávolodás következik. Ha a másik vágyaink eszközévé alacsonyítódik, csak tönkremehet a kapcsolat. Ellenkezője ennek a gondoskodás. Ahhoz oda kell figyelni egymásra. Lehet persze úgy is gondoskodni, hogy az is csak magunknak szól, de Annánál nem erről volt szó, hanem igazi odafordulásról. “Hol tartasz, mennyit nőttél, milyen szeretetre van szükséged ebben a pillanatban” – ahol emberek így közelednek egymáshoz, ott jó dolgok születnek!

Nem csak Elkána és Anna élete telik meg szép többlettel, hanem a kis Sámuel is fokozatosan belenő rendeltetésébe. Már gyermekként is az Urat szolgálja, olvassuk – ami mutatja, hogy nem csak felnőtteknek lehet szolgálni őt. A gyermekek a maguk szintjén odafordulhatnak hozzá! Szabad ezért a lelki fejlődésért szülőknek, nagyszülőknek imádkozni, gyermekeik, unokáik érdeklődését komolyan venni, hitbeli nevelésükért tenni. Annyi sötétség van a világban, rengeteg lehúzó erő próbálja a gyermekeket megrontani – tegyük meg a tőlünk telhetőt az utánunk jövőkért!

Merjük például remélni, hogy ők is belenőnek a nekik rendelt feladatba. Csak legyen a gondoskodás mindig valóban szeretet-meleg, másfelől pedig a szentséges és a közönséges közti különbségtételből fakadó, hogy Isten is rábízhassa majd igéjét arra a kicsi életre. Nem mi adjuk az életcélt, sem unokáink élete értelmét: Isten ajándéka az, ő közli igéjében. A mi dolgunk összesen annyi, hogy gondozzuk őket, hogy képesek legyenek majd elfogadni, amikor Isten adni akarja számukra. Neki gondja van arra, hogy igéjét beteljesítse! (Jer 1,12) Ha pedig Hofni és Fineás nem akarnak gyógyulni – állít majd helyettük egy gyermeket, aki meghallja, mit mond az Úr!

Akarsz-e hát gyógyulni? Így szól a döntő üzenet, amivel szembetalálkoztunk ezen a vasárnapon. A másik egy ígéret az Isten felé forduló család tagjainak fokozatos növekedéséről – újabb áldás révén, ami később érkezik. A hit ki kell kivárja a gondoskodás során, ami majd a fizikai távolság felett is élteti az összetartozást. Csöndes növekedésében Sámuel egyre inkább Isten emberévé válik. Legyünk ilyenek magunk is, mert “…ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába!” (Mát 18,3) Ámen.

 

Fohász

Istenünk tudjuk, hogy sem a plántáló nem valami, sem aki öntöz, hanem egyedül te vagy fontos, aki a növekedést adod. Vegyél el tőlünk minden gőgöt, amivel magunkat elébed akarjuk helyezni. Adj értelmes odaszánást, hogy megnyissuk életünket erőid előtt. Könyörülj rajtunk, hogy ne kárára, hanem javára lehessünk az anyaszentegyháznak, lelki édesanyánknak: ne elválasszunk embereket tőled, hanem inkább segítsük, hogy hozzád találjanak. Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, adjál megbékélést a nyugtalan szívűeknek, és emeld fel azokat, akiknek most különösen is segítségedre van szükségük. Vezess minket Urunk, több alázatra, igazibb engedelmességre, több szeretetre, hogy megismerhesse a világ, hogy te küldötted Krisztust, akinek követésében mi is a tiéid vagyunk – és hisszük, örökre azok is maradunk! Ámen.