Igehirdetések

Ajtód előtt áll!

Igehirdetés 2000. december 3.

Ajtód előtt áll!

 

Lekció: 2Móz 20,1-17
Textus: Jel 3,14-22

“A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. A ki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében. A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, félelemmel gondolunk arra, hogy te szent Isten, tökéletes jóság vagy, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozol, mi pedig gyarlóságainkban élünk és messze szakadtunk az igazságtól és a hűségtől. Nem tudjuk megtartani parancsolataidat, mert önhatalmúlag magunk döntünk nélküled jó és rossz között. Parancsolataid hallatán szégyenkezve kell megvallanunk: alig van törvényed, amit meg ne törtünk volna. Légy irgalmas, nekünk bűnös embereknek, bocsásd meg vétkeinket: ne ítélettel és igazsággal, hanem kegyelemmel nézz ránk. Adj nekünk új életet Krisztusban, a testté lett igében: az ő hirdetett szavában, amely hangzik közöttünk, és a szent sákramentumban, amellyel ma is élhetünk kegyelmedből. Add nekünk Lelked erejét, az ige hirdetőjének és hallgatóinak egyaránt, és áldj meg bennünket tőled való új élettel, megváltó Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Ádvent első vasárnapján terített úrasztala vár, és a felolvasott ige is adventi gondolatokkal szólít meg minket. Vajon miért olyan kedves ez az ünnep, a Karácsony előtti négy vasárnap mindnyájunknak? Minden bizonnyal azért, mert egyszerre fejezi ki a távolságot, ami elválaszt az Úrtól, a szent és igaz Istentől – és ugyanakkor a reményt, hogy nem lesz mindig ott ez, mert ő eljön hozzánk. Ádvent azt jelenti “eljövetel.” Ennek az ígéretét, és ennek a reményét hordozza ez az időszak!

Úgy hiszem, hogy a kettősség ott van minden hívő ember szívében. Egyfelől érezzük méltatlanságainkat, vétkeinket, ezért bűneink tudatát hordozzuk magunkban, ami elválaszt minket az örökkévaló szent Istentől. De azt is érezzük, hogy ő szeretné áthidalni a távolságot: akarja a velünk való közelséget, óhajt eljönni hozzánk! Nagy szeretet van őbenne – keres minket, teremtményeit: jót akar, üdvöt kíván nekünk adni! Szeret és szán is minket, ezért az eljövendő Úr “betér hozzánk”…! Azt a bizonyosságot, hitet erősítse meg bennünk az Advent, hogy olyan Urunk van, aki szeretne eljönni! Kapunk ehhez a hithez, benne való megerősödésünkhöz most egy ébresztő üzenetet, egy jó tanácsot, és egy ígéretet is – jómagam mindenesetre ezeket találtam mai igénkben.

Az ébresztő üzenet egy kérdés, ami így hangzik: Hol is állsz tulajdonképpen….? Nem ismerős-e számodra, nem illik-e rád is, amit a laodiczeabeli gyülekezet angyalának – minden bizonnyal előjárójának, és így az egész gyülekezetnek címzett Isten Szentlelke, amikor ezt mondja: “…langymeleg” a keresztyénséged! Nem illik-e ebből valami mindnyájunkra? Egyszerre mondunk igent és nemet… nem döntöd el, hogy indulsz-e vagy állsz: egy kicsit kívül és belül is vagy Isten királyi uralmán.

Nem vagy tagadó, ateista nem lettél – de szíved teljes odaszánására, igazi önátadásra nem vagy készen. “….Vajha hideg volnál, vagy hév! Így, mivel lágymeleg vagy, kivetlek téged az én számból.” Az elszánás hiányzik ebben az állapotban. A keresztyén élet alapja: Megváltó Uram, Jézus Krisztus döntött mellettem – még meg sem születtem, ő nem szánta odaadni értem harminchárom esztendejét a golgotai kereszten! Szeretett, mielőtt megszülettem volna – ő mellettem határozott! Vajon teszem-e én is ugyanilyen egész szívvel – őmellette?

A keresztyén élethez két elhatározás is kell. Az első, a nagy és életre szóló, mikor az ember először kimondja, mostantól nem a magam nevében akarok járni, nem a magam akaratát kívánom megvalósítani: hanem a tiédet, Uram!  Amikor az emberben először születik meg az odaszánás. Nem lehet keresztyén, aki nem mondta ki: az Úré akarok lenni – testestől lelkestől! Érlelődhet ez hosszú időn át, de eljöhet hirtelen fölismerésként, egyik pillanatról a másikra is – tulajdonképpen nem a forma számít. De olyasmi, mint azt eldönteni, fölszáll-e az ember egy hajóra, ami egy másik világrészre viszi, vagy sem. Ilyen elhatározását senki nem szokta elfeledni, hisz messzemenő következményei vannak életére nézve.

De a nagy, az életre szóló elhatározáson túl mindig szükséges a kicsi, mai odaszánás is. Sorsom gyakorlati, konkrét ügyei közepette is “tiéd akarok lenni, Uram!” Pénzügyeim, kapcsolataim bonyolításában, a munkám minőségében, vagy éppen abban, mivel foglalkozzam szabad óráimban.

Aki még nem hozott nagy, életodaszánó döntést, az bizonyosan langymeleg; ám az is, aki valamikor meghozta ugyan, bement a Szoros kapun s elindult a Keskeny úton – élete ügyes-bajos dolgaiban viszont mégsem aszerint dönt, amit ő mond. Konkrét kérdésekben marad az emberi érdek – nélküle járunk. Ez a tulajdonképpeni langymelegség: elvileg keresztyén valaki, a gyakorlatban azonban másként hozza döntéseit. Egyszerre mond igent is, nemet is.

A terített úrasztala advent első vasárnapján arról híradás, hogy nem méltó az Úr nagy, önmagát adó szeretetéhez, hogy mi fél szívvel döntsünk mellette. Legyen az igenünk igen, a nem pedig nem – hisz ő is mindenét tette arra, hogy az Istentől való életet nekünk felmutassa! Csak a valódi önátadás méltó válasz erre. Ezért hát az ébresztő üzenet, ami révén most mindnyájunkat szólítgat – hol is állasz te valójában…? A feleletet mindnyájan magunk mondjuk ki, szívünk adventi csendjében!

A tanács így hangzik: Ha már tudod, nincs meg mindened, sőt talán a legfontosabbak hiányoznak, vegyed azokat tőlem. Itt vannak kezeimben. Hiányzik az igazi érték életedből, üres számodra minden? Vegyed kezemből a tűzben próbált aranyat! Testvérek, amit mi a földi életben szerezhetünk, arról előbb-utóbb kiderül, hogy nem végleges. Hány embert kápráztat el saját tehetőssége: jutottam valamire! A múltkorában nyilatkozta valaki egy újságban: “Mindent elértem, ami ezen a pályán elérhető.” És elégedetten körülnézett: másnak nincs ennyi címe, hatalma, befolyása. Nem tudja, milyen szegény…

Egyáltalán semmit nem fogunk magunkkal vinni abból, amit szereztünk magunknak. “Mezítelenül jöttünk a világra, és világos, hogy ki sem vihetünk innét semmit.” Nem az az ember gazdagsága, amit összemaffiázott magának, hanem amit a Feltámadott Jézustól vett. Amit ő mondott neki, az valóban tűzben próbált arany! Ha egyáltalán eljutott a szívünkig az, ami valóban időtálló. Az nem fog elhagyni, amikor jön a gazdasági vagy más válság, és minden elveszti értékét. Nem fog lehámlani rólunk ruhaként, ahogy távozunk majd az életből, mint saját porhüvelyünk is – hanem megmarad, mert örök!

Miben áll ez a gazdagságunk? Talán egyetlen ige – amit egy hete a szívünkben forgatunk. A “tűzben próbált arany”, ami tőle való! Amire érdemes vigyázni, őrizgetni, arra büszkének lenni: ha csupán egyetlen szó is, de tőle származik, és ott él szívünkben. “Vegyél tőlem tűzben próbált aranyat” – így leszel gazdag. Ruhát is tőlem végy. A fehér ruha, amiről itt szó van, és általában a ruha a Biblia jelképei között a cselekedeteket, életünk erkölcsi minőségét jelenti. Ahogy megvalósítjuk lehetőségeinket. Ismert a példázat, amikor a királyi lakomán valaki ünnepi ruha nélkül jelenik meg, s a házigazda azt kérdezi tőle: “Barátom, hogyan jöhettél ide – így…?”  És nincs helye az ünnepi asztalnál, amíg ilyenek a cselekedetei – el is küldik onnan. (Mát 22,12-13)

“…Vegyél tőlem szemgyógyító írt is” – folytatja az ige. Kezeltesd velem vakságodat! A tiszta látás tőle van. Ha valamire büszkék szoktunk lenni az, hogy az ítéletünk aztán biztos: körülnézünk a világban és mindenről tudjuk, mi micsoda. Szó sincs róla – vakok vagyunk. Nem azt látjuk igaznak, valóságnak és fontosnak, ami őelőtte érték – káprázatokban élünk! Általa változik meg szemléletünk: kiderül egyről s másról, hogy egyáltalán nem az, és nem ér annyit, mint amennyit gondoltunk – más dolog meg föl fog értékelődni, amint megnyílik a szemünk. Vak voltál, de elkezdesz látni. “Vegyél tőlem…!” – ebben foglalható össze az adventi tanács. Türelmet, szelídséget, új hitet, önkorlátozásra való készséget – kinek mire van szüksége. Azt, ami nekünk nincs, ő pedig bőven tudja adni: ingyen, és nem pénzért – mindnyájunknak. “Vegyél tőlem…!” (Ézs 55,1)

És végül itt az ígéret is. Az advent légkörét a kopogtató Jézus csendesen hívó szava teszi széppé és meghitté. Nem dönti ránk az ajtót, nem kiabál, hanem halk és szelíd szóval szólít: kopogtat. Olyan csöndes a szava, hogy a világ zaja egész könnyen túlharsogja. Észre sem vesszük, pedig ő ott áll – kopogtat és vár…. Milyen jó ezt tudni, testvérek! Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön”, akinek az Atya az ítéletet adta, aki által a világot is teremtette – ott áll mindnyájunk szíve ajtaja előtt, és “némán kulcsfordulásra vár”…! Aki ekkora szabadságot ad nekünk, embereknek, az nagyon szeret minket. Sokra becsüli létünk lehetőségeit: s ránk bízza, miként élünk azokkal. Megbecsüli szabadságunkat! Mindehhez hozzáteszi még: “Ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.”

Ezért olyan drága számunkra az úrvacsora. Nem liturgiai szokás, hanem hitünk titkának legszebb ünnepe, kinyilatkoztatása. A gyülekezet lüktető szíve, forró középpontja, hiszen mi jobb van annál, mint az Úrral való táplálkozás? Jelképesen történik ez a kenyér és a bor magunkhoz vételében, de hitünk odaszánásával, a lelki “ajtónyitással” szívünkben valóságosan is megtörténik. Ő maga ígéri, hogy bejön hozzánk, ha megnyitjuk az ajtót számára!

Legyen hát az advent az ajtónyitás ünnepe. A bezárult ajtót újra kinyitni! Akkor nem volt hiába az ébresztő üzenet: Vigyázz, nem lettél-e langymeleg, egyszerre az igen és a nem embere! Hozd meg a magad döntését, amit ma kell meghoznod! Ébredj rá – enélkül kivet téged szájából. A tanács így szólt: “Tőlem végy!” Mi az, amiben szűkölködök, ami hiányzik életemből? Szeretet, öröm, erő, józanság, helytállás…? Vegyél tőlem! Nálam ez mind megvan – tőlem végy!

S az ígéret, ami a legdrágább mindegyik között: ő nem hagyja magára, aki megnyitja előtte szíve ajtaját. Tapasztaljuk is meg: nem egyedül vacsorázunk többé, hanem ővele. Ez már maga az üdv, a földi beteljesedés boldogsága: szeretetben, megbocsátásban, örömben és békességben élni – sőt, így is menni el innen a minden élők útján, amikor eljön annak az ideje.Ennél nagyobb jó nincsen is – s ezt hozza számunkra az adventben ajtónkon csendesen kopogtató Jézus. Így is legyen! Ámen.