Mi az igazi kincs?

Mi az igazi kincs?

Igehirdetés 2000. november 26.

Mi az igazi kincs?

 

Lekció: 1Kir 10,1-10
Textus:  2Kor 4,6-7  2Tim 1,12

“Isten ugyanis, aki ezt mondta: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben is, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak.”

“Tudom, kinek hittem, s meg vagyok győződve, hogy neki hatalma van arra, hogy az én nála letett kincsemet megőrizze ama napra.”

 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Isten, mennyei Édesatyánk, minden élet a te ajándékod, minden szépség, gazdagság, ami csak teremtett világunkban van, téged hirdet. Köszönjük a Szentírás gazdag tárházát, amiből, mint kimeríthetetlen forrásból, lelki kincseket meríthetünk életünk nemesedésére. Köszönjük, hogy együtt örülhetünk a szent nap békéjének, hogy házad csendje áhítattal járja át szívünk mélységeit. Adj olyan igét, ami nekünk szól személyesen – táplálj minket hozzánk illő eledellel! Zökkents ki a megszokásokból, adj Szentlélek által való örömöt! Krisztus követésében elindult szívünk rászorul biztatásodra, mert nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk. Így kérünk hát imádságunkban: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Ámen.

 

Igehirdetés

Népmesék és kalandregények ősi témája a kincs, ami rejtőzik valahol, és a hős megpróbálja megtalálni. De a modern lélekgyógyászat is azt mondja, hogy a lélekben ott él ez a kép. Megjelenik álmainkban gyakori motívumként. Általában arany vagy drágakő jelképezik, mégsem ezek az “igazi” kincs – csupán mutatnak valami még igazibb értékre. Az elveszett kincs, amit az ember próbál megtalálni a lélek állapota: életünk, emberségünk valódi beérlelődése. Nem anyagi gazdagság, azt sokan elérik, ha nem is mindig tiszta eszközökkel. A kincs, amit keresünk az igaz élet.

Amikor a Bibliában Sába királynőjének Salamonnál tett látogatásáról olvasunk s a történet magva a gazdagságról, pompáról szól, akkor itt sem a pazar királyi ruhák, a szépen megépített palota, az udvari emberek ülésrendje, a felszolgálók magatartása vagy a bemutatott áldozat nagyszerűsége a kincs. Az valahol beljebb, mélyebben vagy magasabban, egy másik világban van. Sába népének, ennek az arab törzsnek országa a Krisztus előtti 8. századig Arábia északi részén volt, a Sínai félszigetnek azon a részén, amit ma Szaúd-Arábiának hívunk. Később benyomultak Dél-Arábiába is, ahol ma Jemen van – itt éltek aztán a Sába-törzs tagjai. Virágzó országot létesítettek és mesés gazdagságot szereztek. Híresek voltak ékszereikről: ügyes kereskedőik bejárták az egész akkor ismert világot. Az arabok őrzik Sába királynőjének Salamonnál tett látogatása emlékét, legendák maradtak róla. Az etióp császári udvar mai napig erre a találkozásra vezeti vissza királyi háza alapításának történetét. Van tehát Biblián kívüli emléke is az ószövetségi történetnek, amit az előbb felolvastunk. Az európai kultúrkörökben is őrzi a találkozás emlékét zenemű és opera.

A történet középpontjában a kincs áll. Ma, amikor sok embernek témája a meggazdagodás vagy éppen az elszegényedés, jó elgondolkoznunk azon, Isten igéje szerint miben áll az igazi gazdagság. A kincset, mint a mesebeli hős, magunk is valami rejtett, titkos helyen keressük. Holott a kincs, amit Isten ad közelebb van, éppen a szemünk előtt. Nem kell érte a tenger mélyére szállni, elutazni egy másik világrészbe, a sarkvidékre vagy az egyenlítői vidékre, nem is valami sötét, ismeretlen barlang mélyén rejtőzik; itt van közel – a szemünk előtt. Ahogy a fától nem látják  emberek az erdőt, így nem látjuk mi sem a kincset. Itt van életünk párjában, gyermekeinkben, itt van szüleinkben. Az emberekben, akiket ismerünk – akikkel olykor megütközünk, és emiatt, meg a mindennapok megszokása miatt elfelejtjük, hogy lényük kincs, és minden nap ajándék, amit velük tölthetünk.

Vegyük észre, milyen gazdagság van ránk bízva – csak emberekben. Vigyázzunk rájuk, a velük való kapcsolatra, mert eljönnek az idők, amikor csak emlékük marad. Felnőnek gyermekeink s kiröppenek a családi fészekből, elmennek az idősek is a minden élők útján. Ez az élet rendje: előbb-utóbb meg kell válni a legfontosabb, legközelebbi kapcsolatainktól is. Bánjunk úgy a ránk bízott emberekkel, mint kincsekkel – ők Isten ajándékai számunkra. Minden nap az, amíg itt lehetnek!

De nem csak az emberekben, hanem a teremtett nagy kerek világ mivoltában is kincset bízott ránk Urunk. Föld, víz, levegő, napfény – Isten ajándékai! Így bánunk-e ezekkel? Kincs rejlik a muzsikában, irodalomban – melyek felemelhetnek a köznapiság szintjéről egy jobb világba – hacsak nem nehezültünk már bele annyira a sárba, hogy egyetlen perc sem jut nemes zenére, értékes irodalomra.

Kincs rejlik továbbá saját lelki gazdagságunkban, önmagunk belső lehetőségeiben is. Tízmilliárd agysejtet kaptunk, ami olyan lehetőséget rejt magában, hogy nincs az a számítógép, ami nyomába léphet. Isten teremtő szeretetéből ugyanazt a dolgot egyik percről a másikra egészen más oldalról vizsgálhatjuk, gondolhatjuk végig, élhetjük át, mint ahogy addig tudtuk. Micsoda kincs tulajdonosa mindenki, aki az értelmes gondolkodást, a felismerések lehetőségét kapta Teremtőnk szeretetéből!

Mégis a legdrágább kincsünk – az üdvösség. Az a bizonyosság, hogy “…sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakíthatnak el minket attól a szeretettől, amely Krisztusban van.” (Róm 8,38-39) Ez a fundamentum, amely nem rendül meg soha. Ő az “Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható.” (Jel 1,8) Ő a cél, ahová szeretnénk is megérkezni – az üdvösség a mi legfontosabb kincsünk! Olyan, mint az óceán: teljessége ki nem merhető. Bizony, kiszárad az ember lelke, ha nem jut minden napra egy csepp az élet vizéből – amely Isten igéje. “Jöjjetek ti szomjúhozók” olvassuk  – “…mind jöjjetek vízért, ha nincs is pénzetek, jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért, miért adnátok pénzt azért, ami nem étek…?” (Ézs 55,1-2)

Ilyen Istenünk van. Hívogat egy hitben járó testvér szava által – máskor életünk valamelyik eseménye, ajándéka vagy éppen megdöbbentő történése által. Jöjjetek és igyatok, nem pénzért és nem fizetségért – “az élet vizéből!” (Ján 4,13-14)

Mi hát a kincs, amit valóban érdemes keresni az embernek? A lélek üdvössége, Istennel eggyé válása! Amikor szeretjük életünket és szeretjük egymást, de szeretjük a világot is függetlenül attól, hogy éppen boldogok vagy boldogtalanok, gazdagok vagy kifosztottak vagyunk – mert szívünkben összhang van. Ajándéknak tekintjük a napfényt, és azt is, amikor eljönnek az esős napok. Ajándéknak látjuk a nappalt, hogy munkálkodhatunk, s az éjszakát is, amikor senki nem munkálkodhat. Elfogadjuk a nyarat, ha hőséget hoz – és megbecsüljük a telet, ha hideg, ködös időt, havat és jeget hoz is.

Isten kezéből vesszük az életet, s tőle fogadjuk a meghalást is – milyen más így élni! Ez az, amit üdvösséges életnek lehet nevezni: sem bővölködésben, sem szűkölködésbe nem járunk Isten nélkül. Ez az üdv, ez a “kincs” – amit érdemes megtalálni. Ezt tényleg érdemes keresni. Hirdetem, hogy sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Egyetlen lépésre, nem messzebb! Vajon meg akarjuk-e tenni az egyetlen lépést, ami mindig, most és itt is, elválaszt minket az élettől?

A kincs “törékeny cserépedényben van” – mondja az apostol. Jól tudjuk, hogy a Golgotán megpróbálták összetörni az edényt, amely a világ megváltását hordozta. De Isten vigyázott erre – ha az emberi gonoszság el is akarta törölni, nem volt képes rá. Nekünk is vigyáznunk kell a cserépedényre, amely az üdvöt hordozza. Emberi testünk határait ismernünk kell. A túlterhelés mindenben káros, életellenes. Még örömből és bánatból is mértéket kell tartanunk, mert törékeny a cserépedény. Néha elámul az ember látva, hányan két kézzel tékozolják testi életük kincseit, aztán váratlanul mégis szembetalálkoznak saját határaikkal. Mások mértékletesen, óvatosan, gondosan élnek – mégis eljön a betegség, akár olyan is, ami ellen nincs orvosság…

Mert törékeny a cserépedény, és nem kell sok, hogy megrepedjék. Vigyázzunk rá! Kincs van benne, azt hordozza. Ez pedig az, hogy Isten világosságot gyújtott szívünkben, meglátni az ő dicsőségét a Krisztus arcán. Nem mindenki veszi észre a fényt, e különösen ragyogó dicsőséget. Mennyire el tud vakítani a világ fénye! Látunk embereket, akiknek megváltozik élete, amikor anyagilag sokra viszik vagy pozícióba kerülnek. Mintha nem is ugyanaz az illető lenne: elvakította a világ fénye… Pedig az élet ott kezdődik, mikor az ember megpillantja Krisztus arcán – Isten dicsőségét. A fényt, ami tényleg utat mutat.

Ezt máshol nem lehet megtalálni. Egyéb fény félrevezet, eltévelyít, ezer példa igazolja. Ez azonban ott ragyog a Krisztus arcán, s akárhogy akarták összetörni a cserépedényt, a kincs megmaradt. Nem csupán három napon át, hanem íme, ezredévek óta világít: aki keresi a Világosságot benne – megtalálja!

Hogy el ne bizakodjunk, törékeny edényben hordozzuk még a tudást is. Megkísért, hogy már mindent tudunk. Annyiszor hallottuk, már ismerjük – beleesünk az egyszerű csapdába. Ezért itt marad velünk a test törékenysége, hogy gőgössé ne legyünk. “Vigyázzatok s imádkozzatok, mert a lélek kész, de a test erőtlen!” – tanítja Jézus tanítványait. (Mát 26,41) Igen: testünk erőtlensége alázatra tanít. Ahogy a Római levélben olvassuk, “várjuk a mi testünk megváltását.” (Róm 8,23-25) Tegyük hát le a mindentudás illúzióját, s annak képzetét is, hogy minden telik testi erőnkből. Kincsünk törékeny edényben van, s jól tesszük, ha vigyázunk rá!

Legjobb helyen nem is nálunk, hanem őnála van. “Az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra…” – mondja Pál a titokról. (2Tim 1,12)  Az ember annyiban keresztyén, amennyiben élete súlypontja nem magában, hanem Jézusnál van!

Az emberi lélek tele van vággyal és hiánnyal. Ez legegyetemesebb tulajdonságunk, a sóvárgás: mindig óhajtunk valamire… Előre tekintünk, kérünk, várunk, remélünk, mert – sóvárgunk. Az egyik házat lát maga előtt: “Ha ezt megszerzem, boldog leszek.” A másik pozíciót: “Ha oda eljutok, minden rendben lesz.” A harmadik egy emberi lénytől várja: “ő majd megadja, ami hiányzik.” A negyedik egy új országtól reméli: “Ha odatelepülhetnék, rendben lenne minden.”

Az ige viszont arra tanít, hogy életünk nagy sóvárgásának csak akkor lesz vége, ha “kincsünk” nála lesz letéve – ahol jó helyen is van. “Aki szomjúhozik jöjjön hozzám, s igyon…” mondja Jézus:  “…aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, meg nem szomjúhozik soha örökké.” (Ján 4,14) Nincs sóvárgás, amit ne olthatna, csak vigyük hozzá! Szomjúság nélkül nincs emberi élet – az már viszont nem mindegy, hová irányul. Fordítsuk szívünk nagy szomjúságát őfelé: az Élet vizének forrása nála van! Ezt jelenti, hogy kincsünk “nála van letéve” – áttettük immár életünk súlypontját s iránypontját őreá.

Ezt sosem fogjuk megbánni. Az ember szánhatja, ha testestől-lelkestől egy ügy szolgálatába állt, s kiderül, hogy az ügy méltatlan volt. Megbánhatja, ha hitt abban, hogy boldoggá teszi a szerzés. De azt soha nem bánja meg, ha kincsét Jézusnál tette le. Manapság, a pénz mozgásának világában megesik, hogy befektetők új terület felé fordulnak, ott jobb a megtérülés – és kivonva pénzüket átviszik egyéb területre. Ilyesmi történik, ahol emberek rájönnek, hogy Jézusnál az élet: kivonják értékeiket valahonnét, s áthelyezik életük súlypontját őbelé.

Mi hát a kincs? Istenben való élet – ami közel van, egyetlen lépésre. Itt rejlik a köznapokban – bárcsak észrevennénk! Törékeny cserépedény őrzi, s vigyáznunk kell rá – mert azzal is el kell számolnunk, ami hordozza. Hová tegyük? Adjuk megőrzésre annak, aki nem fogja eltékozolni, akinél biztos a helye: Megváltó Jézusunk kezében, igen, ott van a legjobb helyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, drágák vagyunk neked – számon tartod fejünk hajszálait is. Adj hitet, hogy közel van az igazi élet: te adod, kínálod – nincs messze senkitől. Őrizd életünk edényét, testünket és egészségünket. Nyisd fel szívünket látni dicsőségedet a Feltámadott arcán! Őérte kérünk, áldd meg evangelizációs alkalmaink szolgálóit, hogy mindnyájan épüljünk, vigasztalódjunk és erősödjünk! Ámen.