Igehirdetés 2000. november 19.

Mi az élet?

 

Lekció: Ján 8,51-59
Textus: Ján 8,51

„Bizony bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hálás szívvel köszönjük meg mindazt, amit ajándékaid közül elvehettünk tőled csak ezen az elmúlt héten is. Tőled volt az egészség, a testi erő, a táplálék és a meleg szoba. Neked köszönjük azokat, akik szeretetükben hordoztak minket, és neked köszönjük, hogy értelmesen és tartalmasan élhettünk. Légy áldott a megnyíló igékért, amikkel tápláltál és vezettél. Lelked erejéért, amivel vigasztaltál, és kipótoltad erőtlenségünket. Megköszönjük neked a gyülekezet közösségét, a templom áhítatát, ahol kegyelmedből ma is együtt lehetünk, és azt kérjük tőled, hogy te magad nyisd fel most szívünket, értelmünket látni az igazságot, befogadni az üzenetet, ami eligazít és megerősít bennünket. Kérünk, Urunk, legyen áldásod az ige hirdetésén és hallgatásán, építs mindnyájunkat az üdvösséges életben, Jézus Krisztus követésében! Ámen.

 

Igehirdetés

Mostanában olvasom egy külföldre szakadt magyar ember emlékírásait, aki magas kort ért meg, nyolcvanöt esztendőt. Élete utolsó éveiben rövid idő alatt meghalt a felesége, akivel hatvanhárom esztendőn át élt házasságban, meghalt két testvére, akik a legközvetlenebb hozzátartozói voltak, s meghalt a fogadott fia élete derekán, 47 évesen. Ők voltak legszűkebb rokonsága. Ebben az esztendőben szemei is csaknem teljesen megvakultak, a járása már csak támolygás volt. Ott volt egy szál maga a messzi idegenben kifosztottan, betegen, öregen.

Leírja emlékírásaiban, hogy nagy életet élt meg. Sokfelé járt a világban, sok országot, várost megismert. Az emberi élet minden színárnyalata ismert volt előtte, s amikor eljöttek életének ezek a nehéz évei, egyszerre csak értelmetlennek és hiábavalónak, kegyetlennek és szörnyűségesnek kezdte el látni az életet. Azt kérdezi emlékirataiban: miért születtünk, ha úgyis meg kell egyszer halni. Keserűen így kiált fel: „Az élet egy véletlen; teljesen üres, értelmetlen dolog, a semmiből jövünk, és a semmibe megyünk vissza.”

Mindez tulajdonképpen érthető egy öregkorára egyedül maradt, kiégett szívű embertől, akit négyszeres gyász és teljes magány sújtott. De vajon nem kísért-e meg olykor hasonló életérzés sokakat gyász és magány nélkül is? Templomos keresztyén embereket is, akik elfogadták az új életet Krisztusban és elindultak a szoros kapun át, a keskeny úton, ami az életre visz. Nem találják-e magukat olykor ugyanilyen távol az élettől? Benne élnek a biológiai létezésben, ott az élet, a munka, a család sodrása, és amikor jön a fáradtság, elgyötörtség, vagy egyszerűen a ködös, hideg, borult napok, amikor nem lelkesít a munka, még felkelni sem igazán akaródzik az ágyból, és nemhogy az igyekezetnek, de a helytállásnak sem látjuk értelmét, amikor szürke és unalmas minden, megcsömörlöttünk attól, ami egykoron fontos és érdekes volt, igen, az ember öregedés, gyász és magánosság nélkül is el tud szakadni az élete jövőjétől és távlataitól.

S akkor mi marad? A jelen, a most – és abban minden olyan, amilyen… Teli van hiányokkal, kellemetlen emberekkel, hiábavaló kötelességekkel, a test fáradtságával, betegséggel, a többi ember érzéketlenségével, önzésével. És akkor ott vagyunk, amiről a legtöbb 20. századi költő és író beszél, hogy szörnyűséges az élet, de még szörnyűségesebb a meghalás. Hol a hiba? Hiszen minden kisgyermek csillogó szemmel készül az életre – miért lesz belőlük kiégett szívű, csalódott ember? Mi hiányzik, mi nem sikerül?

Testvérek, mindenekelőtt a hit hiányzik. Az a tudás, hogy Isten nem azért alkotott minket, ha ő valóban örök szeretet, hogy végigvergődjük az életet – aztán mindenestől megsemmisítsen minket!

Tessék megnézni, hogy dühbe gurulnak a zsidók, amikor Jézus egy más életről kezd el nekik beszélni, mint amiben élnek. Nem kell nekik! Ahelyett, hogy örömmel fogadnák, meg akarják kövezni. Miért? Mert nincs hitük. El sem tudják képzelni, amiről Jézus beszél nekik. Azokat a távlatokat hinni sem akarják, amiket ő mutat fel, amik szerinte mindenki életébe bele vannak szerkesztve, a Teremtő szeretetéből, öröktől…!

Jézus hallgatói ragaszkodnak régi életükhöz: a megszokotthoz, az ismerthez. Ahhoz, amiből elegük van ragaszkodnak – nem akarnak mást. Halljon meg a próféta, aki életújulásról beszél, de maradhasson minden a régiben. Mert panaszkodni azt tudunk, de a megújulás, a megtérés – az nem kell. Nem kell az új élet!

A régi az a fajta élet, ami a testtel azonosítja magát. Addig és annyiban vagyok, mondja magáról – amíg testem él. És sokan hozzátesszük ehhez, amíg fiatal, egészséges a testem. Aztán ha öreg, beteg, ha magános, akkor az már „nem élet”. Az értelmetlen, üres és szörnyűséges. Jézus mást mond az életről: „Ha valaki megtartja az én beszédeimet, nem lát halált soha örökké.” Annak van élete. Olyan, ami több, mint a testi létezés. Hiszen ha csak annyi lenne, nem érne túl a halálon, nem lehetne mondani, hogy „nem lát halált soha örökké”. De, mondja Jézus – aki megtartja beszédeimet, annak élete benne áll Isten valóságában, átitatódik az ő öröklétével. Az ilyen ember az elmúlással szemközt sem a halált látja, hanem azt a nagy szeretetet, mely nekünk adta a csodálatos földi életet, amiben van fény és árnyék – de nem üres és értelmetlen. Azért van benne fény és árnyék, hogy megtaláljuk értelmét, igazi mélységét.
Jézus a maga beszédeiről tudta, azok nem övéi: Istentől valók. Ezért azt is tudta, hogy aki aszerint él, az Isten szerint, benne és általa él, sőt vele marad az elmúlás nagy vizsgáján át is: ezért „soha örökké nem lát halált.”

Erről az életről mondja Jézus, hogy mindenki előtt nyitva áll, s én is ezt hirdetem e vasárnap délelőtt. Az igazi, teljes, az Istenben való élet, mint lehetőség nyitva áll mindnyájunk számára. Rá lehet találni az ő „beszédei szerinti” életre, mely nem a halált látja a testi elmúláson át, hanem azt, hogy akkor majd közelebb lehetek Istenhez. Ez a fajta élet, amiről Jézus beszél teljes egészében az Atyával való kapcsolatra épül, azon múlik. Isten nélkül senki nem ismerheti ezt, mert ezt egyedül ő adhatja nekünk. Csak aki vele él, ismeri meg ezt.

Persze a kérdés mindjárt ott van, a köznapiság azonnal ágál: Nagyobb vagy te Ábrahámnál, meg a prófétáknál, akik mind meghaltak? Kinek állítod magad, milyen jogon beszélsz ilyen életről? Jézus válasza: Azért, mert nekem ilyen életem van. Én ismerem az Atyát, de ti nem ismeritek őt. Emlegetitek, azt mondjátok, hogy ő a ti Istenetek. Ha én is azt mondanám, nem ismerem őt, hazudnék, hozzátok hasonló lennék. De ismerem őt, és az ő beszédét megtartom. Igen, lehet asszonytól született embernek megtartani Isten beszédét – Jézus éppen olyan ember volt, mint valahányan, akik most itt vagyunk!

„Ábrahám örült, hogy meglátja az én napomat.” Azt mondja ezzel Jézus, hogy az ősatyák is erről a fajta életről beszéltek, ezt hirdették, erre mutatott a hitük. A hitetlenkedő kérdés persze megint megszólal: „Ötven esztendős sem vagy s láttad Ábrahámot…?” Jézus válasza: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Erre aztán köveket ragadnak; haljon meg az ilyen, aki magát nagyobbnak állítja Ábrahámnál!

Mit nem tudnak elfogadni ebben? Azt, hogy Jézus kitágítja az életet, amiről megszoktuk, hogy kicsi, szürke és semmilyen. Fölemeli és átnemesíti, amihez mi két kézzel ragaszkodunk, mert biztonságot ad, megszoktuk és pontosan tudjuk, milyen. Visszaadja az élet igazi természetét! Ezt valóban csak hittel lehet elfogadni. Neki ilyen élete volt, s azoknak kínálta, akik elfogadták tőle. Úgy beszélt itt Jézus a saját életéről, s minden beszédét követő életéről, hogy az ilyenben már nem az a fontos, hány éves, fiatal-e vagy öreg, milyen iskolákat végzett vagy nem végzett, mennyi pénze és milyen összeköttetései vannak. Ezeket szoktuk kérdezni, amikor egy ismeretlennel találkozunk: mit tanult, hol a munkahelye, vannak-e fontos barátai, mennyi pénze és milyen összeköttetései vannak, mire számíthatunk tőle. Jézus azt mondja: ez érdektelen, egyáltalán nem fontos az emberrel kapcsolatban. Egyetlen fontos dolog van, hogy ismeri-e Istent vagy sem. A összes többi semmiség, másodlagos. Ha azokban élünk, valóban üres és lényegtelen az életünk.

Tessék megnézni a szegény, gyászoló öregembert, akiről az előbb beszéltem, ott az óceán partján, ahol a tengerbe hintették hitvese és fia porait. Néz a semmibe s leírja, hogy fogalma sincs, Isten van vagy nincs. Akkor is haragszom rá, ha van, mondja – akkor is, ha nincs. És ennek megfelelően, mivel Isten létéről így érez, ennyi a hite, nem csoda, hogy nemmel tud csak válaszolni ama kérdésre is, hogy van-e értelme az életnek, mikor már csak pislákoló láng, s mikor igazán egy megszedett fához hasonlít.

Milyen más, amit Urunk mond: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok!” Az élet, ami bennem van, öröktől fogva létezik – Istené! Bennem egyedül az fontos, ami születésem előtti, Istenből való! Ez a részem: örök lelkem vissza is tér majd őhozzá a halálon át. (Préd 12,7)

Milyen következtetések folynak mindebből, ha ez így igaz? Két dolog biztosan: az egyik a nemet mondás képessége, a másik pedig az igent mondás képessége. Nemet mondani a régebbire, megszokottra, a megrögzöttre – itt kezdődik minden! De nem a toporzékoló tagadás, a fogcsikorgató önmegtartóztatás értelmében. Mert ezekből, amilyen viharos és látványos, vagy demonstratív a hátatfordítás, gyakran éppen olyan hirtelen visszafordulás lesz ahhoz, amit elvileg el akartunk hagyni. Egyszer csak ott van, s teljesen egészében újra azt akarjuk élni. Úgy tapasztalom testvérek, jó dolog ehelyett inkább engedni, hogy a kegyelem mintegy „kilazítson” minket régi életünkből. Furcsán hangzik, de most ez képződött meg előttem, s szeretném továbbadni. A kegyelem kilazíthatja az embert régi éltéből!

Ez egy-egy mélyebb elgondolkozásban történik, amikor életünk dolgait egyszerűen engedjük más oldalról megmutatkozni, mint ahonnét eddig folyamatosan látni akartuk. Engedjük, hogy egy-egy ige, amit érteni véltünk, más értelmét fedje fel számunkra, mint ahogy régóta megszoktuk. Engedjük, hogy emberek más arca is megmutatkozzon számunkra, mint amint eddig láttuk őket. Engedjük, hogy ami eddig bosszantott a világ dolgaiban, elgondolkoztasson vagy éppen elszórakoztasson. Egyszóval ne ragaszkodjunk két kézzel ahhoz, ami van, ahogy van, sem a világ dolgai, sem a saját viszonyulásaink közül. Tanuljunk mosolyogni saját kedvenc igazságainkon, elveinken, és sérelmeinken! Engedjük, hogy a kegyelem kilazítson bennünket régi dolgainkból!

Nem ezt látjuk, amikor András és Péter elhagyják hálóikat? Vagy amikor Máté és Zákeus fölkel a vámszedő asztaltól? A kegyelem csodálatos módon kilazította őket abból, hogy csak úgy lehet élni, ahogy ők eddig tették.

Eszembe jut egy gyermekkori élményem. Egy kiránduláson valakibe a társaink körül kullancs esett. Nagy volt a riadalom, nem tudtuk kivenni, mi lesz most. Aztán egy felnőtt elmagyarázta, hogy ennek a vérszívónak horgas feje van, és ha rángatjuk, beleszakad, beletörik. Megfogta a körmével és körbetekerte, a horgas feje így kiakadt, kilazult – s akkor magától kijött a kullancs, amit erőltetve nem lehetett kivenni. Nem kellett hozzá se kenőcs, se orvosi operáció. Azóta se felejtem el, s elgondolkozom, sokszor valami ilyesmi hiányzik. Ez a hozzáértő kilazítás. Rángatjuk, szeretnénk kiirtani magunkból a bűnt, pedig ha egyszer odabíznánk magunkat a kegyelem hozzáértésére, mintegy „magától” kezdene változni minden. Új szokások tűnnének föl, új erők kezdenének mozdulni, új életforma jelei tűnnének fel.

Gazdagítsuk most ezzel a „nemet-mondás tudományát” magunkban: engedjük, hogy a kegyelem lazítson ki minket a maga módján, a maga eszközeivel abból, ami a régi, ami „nem ismeri” Istent bennünk!

S ugyanilyen fontos a másik, az igent-mondás tudománya. Akik itt voltak múlt vasárnap, emlékezhetnek Jézus imájára, ez volt a lényege: „Igen, Atyám.” Ennél nincs tömörebb, lényegre törőbb imádság! Igen, Atyám – ez éppen olyan fontos, mint kilazulni a régiből. Igen, világosan és egyértelműen arra, amit ő akar velünk. Testvérek, magunktól nem tudjuk, mi jó nekünk! Jézus is csak az Atyától tudta. Pedig szeretnénk azt hinni magunkról, hogy mi tudjuk. Szeretjük a látszatot hordozni, hogy nem vagyunk bizonytalanok, megyünk a magunk útján határozott léptekkel, és hivatkozunk értelmünkre. Németh László azt mondja egy írásában: „Az értelem a félelem fütyörészése a sötét erdőn.” Milyen nagyra vagyunk pedig az értelmünkkel…

Aztán hivatkozunk a megszokásra, hogy mások is így élnek, akkor mi sem lehetünk rosszabbak. De ezek mind gyenge érvek szemközt a döntéssel. Amikor ott egy nap, amire elindulunk, s indulhatunk jobbra és balra: üres órák, napok, hetek, amiket be lehet tölteni így is, és  úgy is: egyetlen érvelés, ami nem dőlhet meg semmi körülmény között ez: Igen, Atyám. Én nem tudom, de te tudod, mi jó nekem. Te azt is tudod, mi lesz a káromra. Kérlek, mutasd meg nekem, mit tegyek, mitől tartózkodjak, hogyan döntsek! Amit te szeretsz, hadd szeressem én is azt, amit te gyűlölsz, én is gyűlölhessem azt. Az igent-mondásnak ehhez a tudományához az kell, hogy figyeljünk rá, mit akar ő nekünk mondani. Csend szükséges, figyelés, éber lélek és megszólíthatóság.

A minap egy hangversenyen a zenekar minden tagja a karmester felé fordulva ült, hogy míg a kottát olvassa, a karmester kezének mozdulatait is lássa, minden rezdülésével együtt menjen. Az orgonista is, aki háttal ült, egy tükrön át figyelte, miként vezényel.

Szemben, vagy még „tükör által, homályosan” – tulajdonképpen mindegy. Csak figyeljünk arra, aki tudja, milyen módon lesz szép az életünk! Aki nem figyel, az épp a legfontosabból, az összhangból fog kimaradni. Harmóniában a mesterrel, harmóniában egymással. Igen, így van értelme az életnek. Így már nem üres.

És ha nem lenne senkim, akkor is megmarad ő. Mindenki elhagyott – de övé vagyok, s ő az enyém! Nem üres, nem szörnyűséges, nem értelmetlen és hiábavaló a földi élet. A kérdés, kell-e nekünk ez az új élet, amit Krisztusunk ad? Ha igen, tanuljunk elszakadni a régitől, tanuljuk a nemet-mondás tudományát, tán éppen a kilazulással fog kezdődni – engedjük, hogy ő művelje bennünk az újat. Tanuljunk hozzá igent-mondani is, egész szívvel, egész lényünkkel, ahogy Jézusnál látjuk: „Igen, Atyám.” A szenvedésen, kicsúfoltatáson, a magányon és halálon át is: „Igen, Atyám.” Mert sehol máshol nincs az élet, amit ő ad. Aki azt megtalálja és megcselekszi, az „…nem lát halált soha örökké.” Így is legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy ma újra hirdetteted ma közöttünk a megújulás, az új élet evangéliumát. Segíts minket valóban megtanulni a nemet-mondás tudományát úgy, ahogy te akarsz el vezetni erre minket. De kérünk adj a szívünkben döntő és szívből-fakadó igent mindarra, amit te tervezel életünkkel. Kérünk, hogy tedd nyilvánvalóvá, mutasd meg ezt nekünk igédben és Szentlelked által. Imádkozunk hozzád ma egy nagybeteg férfitestvérünkért, kérünk hallgasd meg imádságunkat, szerettei imáját gyógyulásáért. Imádkozunk ma emlékező testvéreinkkel, akik elvesztett szeretteik után tekintenek, kérünk, hogy fogadd el hálaimánkat, kéréseinket. Vezess minket a most következő hét napjain igéd és Szentlelked erejében, hogy élhessük azt az életet, amit Krisztusban közölsz a világgal és velünk! Ámen.