Igehirdetés 2000. november 12.
Kudarcok idején
Lekció: Máté 11,20-30
Textus: Máté 11,27
„Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, félve szólítunk meg téged, aki kiismerhetetlen hatalom és hozzáférhetetlen világosság vagy. Mit is mondhatnánk egyebet, mint hogy könyörülj rajtunk: elismerjük hitványságainkat, nem takargatjuk vétkeinket. Bizony, sokszor és sokféleképpen vétettünk ellened, életadó, szent akaratod ellen csak ezen az elmúlt héten is. Elszórtuk ajándékaidat, lebecsültük megszólító igédet, egymás iránt türelmetlenek és gyanakvók voltunk. Kérünk Urunk, bocsásd meg vétkeinket. Messze szakadtunk tőled, aki Krisztusban jó pásztorunk vagy: ki-ki a maga útjára tért közülünk. Gyűjts most minket egybe lelki néppé, és segíts mindenkit megtisztító belátásra. Add, hogy az egy szükséges dologra figyeljünk, és megtisztuljon a lelkünk. Áldd meg az együtt töltött időt igéd körül, és közöld velünk Szentlelkedet! Ámen.
Igehirdetés
Minden emberről sokat mond, miként tűri a kudarcokat. Az emberi élet elképzelhetetlen kudarcok nélkül, de az egyik elkeseredik, a másik dühbe gurul, a harmadik pedig másokat hibáztat – ki-ki vérmérséklete szerint reagál. Teli az élet csődös, frusztrált lelkekkel, s ennek megfelelően kesergő emberek panaszaival, dühös kifakadásokkal és nagyon gyakran – mások hibáztatásával is.
Hogyan viszonyult megváltó Jézus Krisztusunk a pillanatokhoz, amikor kudarc érte? Országjáró igehirdetőként Isten királyi uralmát hirdette – és éppen otthonában, Názáreth környékén s a Genezáreti tó partján lévő városokban szenvedte el legfájóbb csalódásait. Az elmaradt megtérések annyira fájtak, hogy feljajdult belé. Ezt mondta: „Jaj neked, Korazin, jaj neked, Betsaida! Ha Tiruszban vagy Szidónban történtek volna ezek…” (amik pogány városok voltak az egykori filiszteus tartományokban) „…régen megtértek volna, és zsákba és hamuba öltöztek volna. Kapernaum, azt hiszed-e, az égig emelkedhetsz gőgödben…? Eljön az idő, amikor a pokolig fogsz levettetni, mert ha Sodomában történtek volna azok a dolgok, amelyek itt közöttetek történtek, megmaradt volna mind a mai napig. Sorsa mégis elviselhetőbb lesz az ítélet napján, mint neked!”
Bizony keserű szavak… Vitte a megújulás örömhírét: Isten királyi uralmának közellétéről szóló híradást, hogy egyetlen lépésre van minden embertől, nem kell az embernek önmaga sanyargatásával, megsemmisítésével, aszketikus gyakorlatok sokaságával azt kiérdemelni, csak Isten kezéből elfogadni… Itt van, egy lépésre tőlünk, éppen annyi a dolgunk, hogy a szívünket megnyissuk számára. Mindenkinek hozzáférhető: tietek lehet, kapernaumiak, koraziniak, betsaidaiak…!
Ám azok el voltak foglalva, mint mi is: kellett a megélhetésért loholni, betöltötte őket a maguk nagy esze és okossága, ahogy mi is el vagyunk telve attól, amit gondolunk – tudjuk mi, mire volna szükségünk magunktól is…! És az alapjaiban megújulás helyett marad a foltozgatás. A ruha a régi, kerül rá olykor egy-egy folt, talán tetszetős anyagból is – ám ennyi az egész…
Ilyen folt, hogy az ember olykor eljön a templomig. Néha még lelkében is fölfohászkodik odahaza, hét közben is meg-meg jelenik az élete horizontján Isten királyi uralmának ügye – de a fő helyen nem történik változás. Középen továbbra is nagy énünk van. Nincs fontosabb számunkra, az él és uralkodik, egyfolytában… Az én terveim, én érzelmeim, az én szokásaim, tulajdonságaim. Élek tovább, ahogy mindig is szoktam – ezen kesergett Jézus! Nincs uralomváltás, minden folytatódik, ahogy régen is zajlott. Vannak foltozgatások, de nincs életújulás: nincs Isten királyi uralma az ember szívében… Akad egy-egy vallásos perc, hangulat, ami azonnal tovatűnik, amint eltűnik a vasárnap. Keserű lehetett szétnézni Kapernaumban, Betsaidában, Korazinban, s látni, mennek a dolgok, ahogy mindig szoktak: van piac, érkeznek a karavánok, folyik a gazdasági élet – az emberek időnként kiszakítják magukat, ünnepelik ünnepeiket. De nincsenek megújult életek: emberek, akiknek új alapon épülne az útja…
Mit mond Jézus mindehhez? Hallottuk, feljajdul. Kimondja, ahogy az ótestamentumi próféták is, szépítés és kozmetikázás nélkül, hogy ti a régi életetekben éltek. Testvérek, nagy kegyelem, ha feddő szóval, intéssel, talán ilyen „utolsó figyelmeztetésnek” beillő kemény szavakkal is – de megszólal az ige Ura! Meg ne vessük, el ne utasítsuk! Meg ne keményítsük szívünket, mert az olyan lenne, mint kinevetni az orvost, amikor betegségünk komolyságára figyelmeztet. Megtehetjük, de kárunkra lesz, s utóbb megbánnánk. Sokan azért nem olvassák a Bibliát hűségesen, naponta, mert valahányszor kinyitják, ítéletes dolgot találnak benne. Mindig valami megdöbbentő, kétségbeejtő kritikát olvasnak ki belőle – s ez aztán nem kell az embernek.
Eszembe jut az a hatvan körüli férfi, aki azt mondta, amikor egészségi panaszai voltak, hogy nem mer, és nem is akar elmenni az orvoshoz, nehogy kiderüljön, milyen súlyos baja van. Pedig már álmaiban is mindig erre ébredt. S valóban nem is ment el két vagy három hónapig. Amikor fájdalmai tűrhetetlenné kezdtek válni elment, s akkor kiderült, már tényleg nincs segítség. Két-három hónappal előtte talán még lehetett volna – ki tudja. Tényleg meg kell várni, hogy lelki értelemben is visszafordíthatatlan folyamatok induljanak be, hogy így elromoljon, tönkremenjen az ember lelke…? Becsüljük meg, amíg szól a hívó szó! Amíg a „megtérés evangéliuma”, hogy van új alap – még nem hallgatott el. Mert jöhetnek pillanatok, mikor nem szól; már elhallgat az evangélium, egészen más érvényes: „Bezárattak az ajtók, nem ismerünk benneteket!” (Mát 25,10-12) Mint az elkésett nyoszolyólányoknak a tíz szűz példázatában: jöhettek volna idejében, de most már bezáratott az ajtó…!
Jézus eljajgatja fájdalmait felettünk is: Hány évtizede is jársz már házamba, s még mindig ó-embered uralma alatt élsz… Jaj, jaj – ha így van! Hány év eltelt konfirmációd óta; mennyit érlelődött azóta a hited, hol tartasz, léptél-e előre egyetlen lépést is…? Már régen „kemény eledelre” volna szükséged, s még mindig a „tejnek italát” vágyod! Jaj, jaj, ha így van! Már bementél a szoros kapun, elindultál a keskeny úton – s még mindig tönkreteszi lelkedet, ha valaki nem ért veled egyet, nem úgy sikerül valami terveid közül, mint szeretted volna, kudarccal kell szembenézned…Az emberek dicsérete még mindig fontosabb számodra, mint amit én mondok neked – jaj, jaj, jaj!
Jézus azonban tovább lép onnan, mint hogy csupán megállapítsa életünk diagnózisát. Itt a Tibériás-tenger környéki falvak érzéketlensége láttán is így van. Nem áll meg Urunk – imádság szólal meg ajkán, odaviszi a kudarcot Atyjához! Tanuljuk el tőle! Vannak, akik mindent „lenyelnek” – aztán kilyukad belé a gyomruk… Mások mindent a szívükre vesznek, s egyszer éppen a szívük kap infarktust belé. Mit tesz Jézus? Atyjához viszi keserűségét! Ezt mondja: „Igen, Atyám – így volt kedves előtted…!” Amíg valakinek csak vádpontjai, számonkérni valói vannak Istentől, de nem tudja még kimondani, hogy „Igen, Atyám…” – addig nem jár a Jézus útján! A legfontosabb, amit megtanulhatunk tőle, éppen ez az ima: „Igen – így volt kedves előtted.” Vagy, amint utolsó éjszakáján mondja: „Vedd el tőlem a keserű poharat – mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!”
Álljunk meg itt, testvérek. Ez nem azt jelenti, hogy minden, ami csak megtörtént a világon, automatikusan Isten akarata lenne. Van bűn, rombolás – jelen vannak az életellenes mélység erői is a világban, s azok is nyomot hagynak az eseményeken! Tévedés és rossz teológia, ami a Bibliából egyáltalán nem levezethető, hogy minden, ami csak történik, szükségképen Isten akarata volna. Nem így van, testvérek! Egy sereg dolog van, amit Isten eltűr, ideig-óráig – de egyáltalán nem akarja!
Amikor Jézus így szól „Igen Atyám, így volt kedves előtted” – akkor erről előbb imádságban meggyőződött! Atyjától kapta a tudást, vele beszélgetve jutott el eddig. A „Szentlélek belső bizonyságtétele” – ahogy a teológusok nevezik ezt, mondja neki, nem a tunya gondolkodása. Ez itt imádságban született bizonyosság! Milyen más ezt így kimondani, mint a fatalista ember tehetetlenségével, amely szellemi tunyaságával mindent Isten akaratának nevez, ami csak történik! Harcoljuk ki, jussunk el, ha kell gyötrelmek árán belső bizonyosságra: mi az, amire ezt mondhatjuk: „Így volt kedves előtted!” Legyen tusakodó imádság a szívünkben, hogy elérjünk a szent bizonyosságig! Te elrejtetted ezt a „hivatalosok”, az élhívők, a többiektől elkülönülő, magukat jobbnak vélő farizeusok elől, a papi arisztokrácia, a sadducensok elől. De itt vannak a kicsinyek, az írástudatlan halászemberek, a szégyenkező, éppen csak megtért vámszedők, a bűnös asszonyok, akiknek élete összesen néhány hete vagy hónapja indult el új úton – ők tudják, miről beszélek, amikor Isten királyi uralmát emlegetem! Ők már tudják, hol van az élet forrása. „Hálát adok Atyám, hogy miközben a hivatalosok elől elrejtetted, nekik mégis megmutattad!”
De ezt is hozzáteszi: senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni. Ez azt jelenti, nem kell tovább keresgélnünk, milyen a fiúság, az istengyermeki élet, mert előttünk áll Jézusban. Világos, egyértelmű példát hagyott nekünk – az Atya ismeri a Fiút! Fiának tudja őt, elismeri őt a feltámasztással. Ez az élet az, mely „nem láthat rothadást” – ez az, ami örök, amit érdemes élni! Ezért születtünk – s aki tényleg keresi, milyen ez – nézzen Jézusra. Figyelje, hallgassa őt, nem kell tovább sötétben tapogatóznia. Nem kell csodadoktorokhoz mennie, a hitetőkhöz, akiknek félrevezető tanításával teli a világ. Jézus az út, igazság és az élet!
Ez viszont azt is jelenti, hogy a mi istengyermekségünket is csak az Atya ismeri. Az utat, amin vezetni akar, a próbákat, amikkel meg akar vizsgálni – életünk rejtélyének kulcsa nála van! Ő tudja, mi vár még ránk, mihez ad erőt, hány napunk, éjszakánk lesz még, s milyen utat készített nekünk odaát. Ezek mind az ő titkai! Máshonnan nem, csak tőle magától ismerhetjük meg. „Senki nem ismeri a Fiút, csak az Atya” – az Egyszülött öröktől valót, és téged meg engem is, akik Isten gyermekei vagyunk. Ő ismer – s milyen jó, hogy így van!
Ám az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú. Ez azt jelenti, hogy Istenről nem tudnak úgy a bolygók, a fényév milliárdnyi terek, a kövek, a fák – ahogyan a Fiú! Emberi szívünknek mutatja meg szeretetét: ha Istent ismerni akarjuk – titkait, mélységét, akkor Jézushoz kell mennünk. Benne fordította felénk arcát. Jézus nem egy út a sok közül, hanem „az út”, amely Istenhez vezet! Így kell megbecsüljük őt: ez méltó keresztáldozatához, értünk hozott szenvedéséhez. Ő imádkozott azokért is, akik általszegezték! Nem méltó, hogy azt mondjuk felőle: egy út a sok közül. Ez a teljes szeretet, és nincsen más út – „senki sem mehet az Atyához csak énáltalam.” (Ján 14,6)
Minden megfáradtat magához hív: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, meg vagytok terhelve, hogy megnyugosszalak titeket!” Itt nem az életben megfáradt emberekről van szó, hanem a törvény igájába belerokkant, megkeseredett zsidókról, akik epekedve vártak egy örömtelibb, szeretettel teljesebb Istenre ahelyett, aki bíróként csak önfegyelmet követelt, s nem adott érte cserébe semmit. Ilyen Istene volt akkoriban a zsidóknak, mikor Jézus itt járt közöttünk. Sokan így értelmezik a keresztyénséget is, mintha az csupa önmegtagadás lenne. Mintha ő el akarna venni az emberektől, amikor vasárnap az ige hallására hívja őket, mintha kevesebb lenne az életünk azáltal, hogy egy órára kiszakítjuk magunkat a gyülekezet szeretetközösségének gyakorlására, mintha Isten nem akarna nekünk adni semmit, csak elvenni. Nem így van: Jézus Atyja nem ilyen Isten volt!
Benne ezt mondta: terhet mindig mindenkinek kell hordoznia – de nem mindegy, milyet. Istentől rendelt terheink nem terhelnek, hanem fölüdítenek: „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” Amikor szelíd szeretettel fogadunk egy terhet Atyánktól, megkönnyebbedik az ember élete! Idáig tettem valamit, mert talán jó akartam lenni, segíteni akartam másoknak – mostantól azért teszem, mert mennyei Atyám jót akar vele. Aki így hordozza élete terhét, annak igája gyönyörűséges!
Viseljétek a terheket, amiket Istentől elfogadtatok, amint én viseltem – s megnyugvást találtok. Jó olyan emberekkel találkozni és beszélgetni, akinek megnyugvás van a lelkében! Átplántálódik az emberre annak békessége. Miért ne lehetne a mi szívünkben is ilyen? Miért ne sugározhatnánk mi is egyszerű, csöndes békességet mások szívébe, amikor velünk beszélgetnek? „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű!”
Ennek egy titka van: „Jöjjetek énhozzám!” Mit jelent Jézusnál lenni? Időt szánok a vele együttlétre, beszélgetek vele, hallgatom őt – egyszerűen örömmel tölt el, hogy ő van, s én föltöltekezhetem közelségétől. Vihetem magammal, amit az ő közelében kaptam; útmutatást jelent, valahányszor visszaidézhetek egyetlen intését, üzenetét, amit tőle vettem. Ezt jelenti vele lenni: élni közelségéből. „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” Ám jöjjetek hozzám, mert csak nálam találjátok mindezt.
Hát legyen a szívünk nyitva akkor is, ha „jaj”-ait kell meghallanunk: a kegyelem jele az intés! Meg ne vessük, el ne engedjük fülünk mellett, mint Kapernaum, Korazin, Betsaida tette – ahol ma is ölik az emberek egymást, mert nem kell a Jézus szelídsége.
A megtérés, amire ő hív – más, mint foltozgatás. Igazi uralomváltás: vajon kész vagyok-e erre? Mert a Fiút csak az Atya ismeri, az Atyát is csak a Fiú. Ezért születtünk, hogy ide eltaláljunk – istengyermekségünkig! Jézus a példánk, de segítségünk is abban, hogy valóban miénk lehessen a fiúság. Ő minden fáradtat, megterheltet, aki a hit útján eltévedt – hív. Menjünk őhozzá, hív bennünket! Az ő módján viselt iga gyönyörűséges lesz, s a teher könnyű. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, ne hagyj magunkra, amikor nehéz a szívünk, szomorúak vagyunk, és nem sikerülnek dolgaink. Ne engedd, hogy elkeseredjünk és elfogyjon hitünk, ha kudarcokkal kell megküzdenünk. Adj megtérést abból, amit nem lehet javítgatni. Szeretnénk, hogy életünk első helyén magad lehess teljesen és hiánytalanul. Erősíts Szentlelkeddel, hogy hogy élhessünk jó lelkiismerettel, munkás szeretetben, tőled vett megnyugvással! Ámen.
